Magyarság, 1928. július (9. évfolyam, 147-172. szám)
1928-07-15 / 159. szám
14 WICTIBSk. 1928 Július 15. vasárnap Barabás Béla levelesládája ötven esztendő emléke közül a legérdekesebbje . Az erdélyi magyarság jelene és jövője Arad, julius hó. • Az ajtón egyszerű kis tábla: Barabás Béla dr., ügyvéd. Egyéb semmi. Azonban Arad és egész Erdély tudja, hogy a kis táblás ajtón belül dolgozik a Romániába szakadt magyarság megöregedett, de még mindig harcos és fáradhatatlan vezére, Barabás Béla. Az egykori bálványdöntőn meg sem látszik a hetvenhárom esztendő. Hangja még mindig a régi, az élesen csengő tenor, amely megmozgatta a tömegeket és kivitte az utcára az egyetemi ifjúságot. Robusztus alakját nem görbítették meg az elmúlt évek, gesztusai, mozdulatai sem fáradtak, a vele beszélő önkéntelenül is érzi, hogy a boltozatos homlok rengeteg emléket, tragédiát, szent ideált és új optimizmust, új hitet takar. Nagy dolgozószobája beillik kisebbfajta múzeumnak. A falon Pataky Lászlónak egy gyönyörű képe: büszke kuruc vitézek vágtatnak szilaj lovakon, elől a párduckacagányos vezér , Barabás Béla. Régen készült pár a festmény, a művész kedveskedni akart az ellenzéki vezérnek és őt festette meg a labancverő kuruc generálisnak ... Mellette nagy Pállik-vászon, néhány finom tónusú családi portré, azután könyvesszekrény, polcok, régi bútorok, rengeteg írás, jegyzet, akta, emlék ... Kossuth Lajos sajátkezű lefele berámázva, a két amerikai út fényképei, Barabás díszmagyarban, mint a delegáció elnöke, nagy csoportkép: „a 48-as függetlenségi párt vezérlő-bizottsága“, másik kép: a koalíciós kormány, középen Wekerle, mellette Kossuth, Apponyi... Itt minden a múltról muzsikál feledésbe merülő halk melódiákat... Fél évszázad emléke a levelesládában A vezér felemelkedik az öblös karosszékből, elém jön, barátságosan megrázza a kezem, majd joviálisan mondja: Adjon isten, uram-öcsém, Mi járatban van itt? Elmondom: — Hallottuk, hogy méltóságos úr most rendezi híres levelesládáját, amelyben ötven esztendő emlékét gyűjtögette össze. Halászszon ki a sok érdekes írás közül valamit, talán a legérdekesebbet, vagy a legkedvesebbet. Elgondolkozik. — A legérdekesebbet? ... — mondja lassan. — Melyik is az, hiszen annyit értem, azután ötven év is nagy idő. Több láda Írás, újságcikk, beszéd, akta, fénykép, jegyzőkönyv, levelezés, könyv, negyvennyolcas relikvia hever itt... Fél évszázad alatt mindent összegyűjtöttem, ami a magyar ellenzék nagy poliikai harcára vonatkozik. Majd egyszer rendezem az anyagot, ha az Isten erőt ad, meg ha jut időm. Mert bizony ügyvédeskednem kell, hogy megéljek és ami szabad időm van, azt lefoglalja az erdélyi magyar kisebbségi politika. . Most ismét a régi Barabás. Tűzzel, fanatizmussal beszél a politikáról, az erdélyi magyarság jelenéről és jövőjéről. Nekünk, Romániába szakadt magyaroknak, most már csak egy politikánk van: a magyar politika. A románság tengerében harcolnunk kell a magyar szóért, a magyar nyelv, iskola, művészet, kultúra és sajtó szabadságáért. Kincsen és népi is lehet széthúzás, vagy pártárnyalat, ezt a fényűzést nem engedhetjük meg magunknak. Egy táborba tartozunk mi, erdélyi magyarok, egy az érdekünk, egy a célunk, 67 és 48 ma már nem probléma, elfújta Trianon, most az a fontos, hogy az itt élő magyarság a Magyar Pártban egy egységes szervezetet alkosson ... Az egykori egyetemi vezér — De maga régi emléket akar. No, lássuk csak ... Felvesz egy sárguló írást az íróasztalról, olvasgatja, azután maga elé,néz... Pillanatra visszasuhan a múltba ... — Nem is tudom, hogyan került ez ide... Érdekes... éppen most ötven esztendeje... És már mesél is: — 1878 októberében választottak meg a budapesti Tudomány és Műegyetemi Olvasó Kör elnökének. Még ma is megvan ez az akkori nagyhírű és harcos testület, de most, ha jól tudom, Egyetemi Kör a neve. A múlt évben, ötvenéves fennállása alkalmából kaptam is felszólítást, hogy mint volt elnök, írjak valamit, de nem jutott időm. Hát bizony, az akkori egyetemi ifjúság erős fészke volt az ellenzéki mozgalomnak. Tisza Kálmán volt a miniszterelnök és a függetlenségi párt vezérei: Irányi Dániel, Mocsáry Lajos, Helffy Ignác, Németh Albert nap-nap után hevesen támadták a kormányt az Ausztriával megnyitandó közös vámterület miatt. Természetesen az egyetemi ifjúság is az önálló magyar vámterületet akarta és 1878 december .másodikén nagy tüntető felvonulást és fáklyásmenetet terveztünk, amelynek a szónokául engem szemeltek ki. Tisza Kálmánnak kellemetlen volt a dolog, mert december 2. Ferenc József trónralépésének harmincadik évfordulója volt, amit abban az időben még megünnepeltek és nem akarta, hogy a tüntetés erre a napra essék. Megbízta Lenhossék Károly egyetemi rektort, hogy szerelje le a fiatalság mozgalmát. Lenhossék fel is keresett engem, mint az ifjúsági mozgalom vezérét és a Kör elnökét és kért, hogy jöjjek vele Tiszához, aki beszélni akar velem. Felmentünk a várba, ahol rövid várakozás után az öreg generális elé kerültem. Izgalmasdiskurzus Tisza Kálmánnal 1878-ban . Leültetett, majd rámnézett szúrós szemével, azután így szólt: Az egyetemi ifjúság tanuljon és ne politizáljon, mert nem ért hozzá! — Kegyelmes uram, — mondottam nagy bátran — az országot nemcsak a politikusok irányítják, hanem a közvélemény is. Mi a jövő emberei vagyunk és kötelességünk foglalkozni a poltikával, annál is inkább, mert hiszen az egyetemen is tanítják a politikát. Tisza: De tekintettel kell lenniük a király trónralépésének évfodulójára, erre való tekintettel a fáklyásmenetet nem szabad megtartani. — Kegyelmes uram, a felvonulást megtartjuk! Tisza: ön, mint a Kör elnöke, kell, hogy ismerje az alapszabályokat, amelyek világosan megmondják, hogy politizálniok tilos. Kénytelen leszek bezárni a Kört. — Ha óhajtják, leköszönök az elnökségről, de a fáklyásmenet mégis meglesz! Tisza: Ne legyenek ilyen makacsok! Kockáztatják a jövőjüket, mert a tüntetésben résztvevő egyetemi ifjakat a vizsgán szigorúan kezelik. Ha önök a politikusok, akkor tudniok kell, hogy a politikában az ilyen eszköz is megengedett. — Kissé megdöbbentem, de azért nem engedtem. Büszkén kijelentettem, hogy csak abban az esetben marad el a tüntetés, ha azt a rendőrség írásbeli rendelettel betiltja. A miniszterelnök erre rámnézett, majd így szólt: — Magyarországon a nemzet ifjúságának a véleménynyilvánítása szabad. Az pedig természetes, hogy a diákság függetlenségi, mert hiszen fiatal koromban magam is az voltam. — Szóról-szóra ezt mondta, még ma is emlékszem minden szavára, pedig már régen volt... „Lássa Barabás, ennek igy kellett lenni.. . A fáklyásmenet megvolt és én leutaztam a Bácskába, ahol Vitályos Imre kulai jószágigazgatósági tisztviselőt készítettem elő az államtudományi államvizsgára.. Két hónapi megfeszített szorgalommal tanultunk, majd felutaztunk Budapestre vizsgázni. Vitályossal egy bizottság elé kerültem, ő átment, én megbuktam. Wekerle is a tanárok között volt. A legérdekesebb az, hogy politikából buktattak meg... A vizsga után dr. Hoffmann Pál tanár így szólt hozzám: „Lássa, Barabás, ennek így kellett történni. Dokumentálni kellett a közvélemény előtt, hogy az ifjúságot olyanok vezetik, akik még vizsgázni sem tudnak. Azután elrettentő példát is kellett statuálni“. Barabás Béla elhallgat, szája mosolyra húzódik, majd derűsen megjegyzi: — Furcsa világ volt akkoriban ... De hallgassa csak meg, mi jön ezután. Harmadnap Aradra utaztam, ahol Tabajdy Károly főispán kinevezett a megyéhez tiszteletbeli aljegyzőnek. Ezzel a vonattal utazott Tisza Kálmán is szalonkocsiban. Szeged felé jöttünk és Cegléden kiszálltam, mert a vonat itt várakozott. Tisza is kiszállott és a perronon összetalálkoztunk. Nagyot köszöntem neki, ő megismert, magához invitált, majd gúnyosan megkérdezte: — Nos, Barabás, hogy sikerült a vizsga? — Szégyenkezve bevallom, kegyelmes uram, megbuktam politikából. — A generális nevetett, azután megvigasztalt, hogy azért ne essek kétségbe és közvetlenül a vonatindulás előtt még adott egy jó tanácsot. — Igyekezzék letenni a vizsgáit, legyen önálló ember, magából még nagy politikus lehet ... — Megfogadtam a tanácsát, — fejezi be az elbeszélését Barabás Béla — levizsgáztam és a politkai pályán is vittem valamire. De visszaadtam a kölcsönt Tisza Kálmánnak is, mert 1901-ben Varadon, saját pátriájában megbuktattam. Kilenc év múlva, 1910-ben, a fia meg engem buktatott meg Aradon, kisebbségben maradtam vele szemben a választáson... Erdély szent öregje ..• A generális, meg a fia is elcsendesedtek már. Örökre... A bálványdöntő azonban még él és harcol. Akárcsak ötven esztendővel ezelőtt. Akkor önálló magyar vámterületért, most három millió erdélyi magyar békeszerződésileg biztosított jogáért... — Régi dolgok ezek, — mondja bucsuzási közben — talán nem is érdeklik már a mai világot... De a magamfajta öregembernek jól esik néha-néha visszatérni a múltba... Na, Isten áldja, uram-öcsém ... Az ajtó becsukódik. Künn az uccán fila kancsok ordítják: „az érettségi vizsgán a magyar diákok felét elbuktatta a román vizsgáztató bizottság. . .“ Benn, a szobában, a Pataky László-festmény alatt ül az erdélyi magyarság szent öregje. És szivébe belenyilalik a magyar fájdalom: a magyar diákokat elbuktatják ... Erdélyben, 1928-ban, ez a magyar politika ... Kétezer éves kultúrák romjain Elindulás a délolaszországi körútra Nápoly, julius hó (A Magyarság tudósítójától.) Este fél nyolc után öt perccel vágtatott ki vonatunk a római állomás üvegfedelei alól és öt perccel 10 előtt már Nápolyban leszünk. Pedig ez csak egyszerű gyorsvonat, mely útközben egyszer Formiában 5 percre megáll. A délelőtti és délutáni „rapid“ azonban megállás nélkül rohan végig a 210 kilométeres távolságon, melyet 2 óra 50 perc alatt tesz meg. Tavaly nyitották meg csak ezt az új tengerparti vonalat a Casertán és Monte Cassinón át vivő 249 kilométeres eddigi pálya tehermentesítésére. Ezen kilenc csatlakozó állomás van, az útba csak öt mellékvonal torkollik. A régi pályán 4 óra 45 percig tart az út... Efféle statisztikákkal töltöm az időt, míg kétoldalt a holdfényen kísértetiesen suhan el a tájék hegytetőkre épített, romkülsejű faluvárosaival, melyeknek összepréselt, szűk házai közé a holdsugár sem tud beférkőzni. A Gran Sasso 2914 méteres teteje hosszasan bámul rohanó tűzkigyónk után. Ez a legmagasabb csúcs az Abruzzókban, de még négy hegykúp szintén felül van a 2000 méteren. Drága hegyek ezek: sorra fedezik fel bennük a Bauxis-telepeket, s a különben is nagyon fejlett olasz alumíniumipar egyre több nyersanyagot kap. Ma még a bányák, a vasút, a felkanyargó autóutak ellenére is sajátságos külön kis világ az Abruzzók hegyvidéke Népviselete két ezredéve sem változott, a nép házieszközei másutt múzeumi kincsek volnának, s nyelvéből az ősi oszk nép nyelvének maradványait próbálgatják kihámozgatni a nyelvészek. Az Abruzzók hegyvidéke ma három megyére oszlik; egyetlen város el nem éri a harmincezres lélekszámot és így az abruzzóiak legnagyobb városa Róma, mert ott a legutóbbi népszámlálás szerint harminchétezernél több olyan ember lakik, aki az Abruzzókban született. Amennyi tejes, fuvaros, kiskorcsmáros van az örök városban, az mind innen kerül ki. A vonat visítva süvölt be egy-egy alagútba, meredek lejtőkön vágtat le, meredek oldalakon kanyarog fel. Egy-egy állomáson tiszteleg az őr, kutyája unottan vakkant egyetkettőt a kivilágított kocsisorra. Időnként párhuzamosan haladunk az országúttal: kétkerekű talyigáján egykedvűen dúdolgat egyegy megkésett falusi, aki a holdvilágban igyekszik haza. Várjon tud e valamit őseiről? Tudja-e, milyen ádáz ellenségei voltak Rómának, mely Krisztus előtt 430-ban kezdte meg hódító hadjáratát ezek közt a hozzáférhetetlen hegyek közt, melyek vidékét csak 131 évi küzdelem után tudta megszállni. De a szívós hegylakók 91-ben Krisztus előtt újra fegyvert fogtak s megalakították a maguk külön köztársaságát, mely csak akkor egyesült újra Rómával, amikor a római polgárjogot az itteni lakosságra is kiterjesztették. Aztán jöttek a gótok, görögök, egyéb idegen hódítók sorra, a messze Észak hatalmas normanjai, majd németek, spanyolok, franciák, a helyi kiskirályokat, az egyházi és világi arisztokrácia kényurait nem is említve. Az Abruzzók edzett parasztlakossága azonban megbirkózott az újabb két ezredév minden keservével is, máig is ott ül ezeken a kis ősi földparcellákon, melyeket csak nagy nehezen tud elhódítani a sziklás talajtó. A hegyek egyre jobban közelednek a tengerhez, vonatunk a partra szorul és sejtelmes kékségében feltárul egy darabon a Tirrheni-tenger. Már a nápolyi öbölnél vagyunk, vulkanikus talajon, bekanyarodunk Pozzuglihoz, mely fölött ott sistereg a Solfatara, az iszapvulkán, melyről egész Nápoly vidéke szentül hiszi, hogy földalatti összeköttetésben áll a Vezúv lávagyomrával. Innen már villamos is vezet be Nápolyba, egy darabig a föld felszínén, azután berohan a föld alá, a úgy vág keresztül a város alatt, hogy betorkolljék egy irdatlan csarnokba, mely kívülről közös épületet alkot a központi pályaudvarral. Vonatunk egy-két percet fut, még már benn van a végállomáson. Egy új pályaudvar ez, az úgynevezett mergellinai. Mellette áll már készen a hat kocsiból álló villanyosvonat, hogy a föld alatt átröpítsen fejenként 50 centes imóért a központi állomásra, a Piazza Garibaldira. Bolondítsd az idegent ! Csalhatatlanul biztos szeme van a nápolyi szállók vendégfogó ügynökeinek, hogy a legnagyobb tömegből is kihalásszák a külföldit. Mostanában pedig kevés külföldi látogat Délolaszországba. A nagypénzű angol-amerikai egyébként sem látogat erre nyáron,, az orosz bojár talán örökre eltűnt a nemzetközi életből, s Délolaszországnak biztos tömegvendégei mindig a német professzorok és diákok voltak a kánikulában. Ilyenkor van vakációjuk, tehát nekiindulnak egy-egy vászonruhában, a hátizsákban őrzött elmaradhatatlan leden- és Jägering-készlettel a délolasz körútnak. A „Siciliai Primavera“, a vasúti féljegyes kedvezmény június 15-én jár le, de olyanformán, hogy aki június 15-én átlépi a kedvezményes jegyfüzettel bármely irányból Olaszország határát, még igénybeveheti az kedvezményt, illetőleg leutazhatja további hat hét alatt a féljegyeket. A német profeszszor és a diák, nemkülönben a professzoráé és a diákkisasszony, valami komolyan nemigen szokott költeni, olcsó szállókba megy a népélet tanulmányozása címén, a piacait vásárolja be az élelmiszereket és kirándulásokon vagy szobájában költi el, de mégis ilyen kis igények mellett is, éppen a kirándulók nagy tömege folytán, hagyott elég pénzt Olaszországban. Most már két éve eltűntek ezek a kiránduló csoportok, akiket az olasz szállodás annyira lenézett, de most annyira visszasóhajt Hogy politikai vagy, gazdasági oka van-e, nem tudja a sok kis szállodás, aki csak azt a szomorú tényt könyveli el, hogy a „nagy forgalom, kevés haszon“ már harmadik esztendeje távol marad. A nápolyi szállók ügynökei cégjelzéses fehér sapkájukkal, mely ellentengernagynak is becsületére válnak, ott lökdösnek-tolakodnak az állomás körül a kocsiúton. Előrehajolnak a kitóduló közönség felé, pisszegnek, kiabálnak, ordítják a szállóik nevét, és fasiszta rend már meglátszik Nápolyonis, mert ez az ordítozó ügynökcsapat világért fel nem meri tenni lábát a járdára és meg nem fogja az utas csomagját, ha az magától oda nem nyújtja. Ez szigorúan tilos nekik. Egyébként azonban nagyjából csak olyan szemtelenek, mint eddig voltak. Törnek, néhány szót mindenféle külföldi nyelven, azt kiabálják az utas felé. Amikor átvágtam az úttesten, hogy vonatindulásig megvacsoráljak, egyikük utánam nyargalt, tovább ajánlhatva szállodáját. — Utazom tovább éjfélkor, — mondtam szelíden. — Hiszen nem megy ma már vonat. —• "erősködött." — Szicíliába megy. — Oda sem. Csakis reggel hat órakor. Az éjféli már nem jár. Olyan biztossággal állította, hogy gondolkodóba ejtett. Szállóba ugyan nem mentem, de csomagostól beállítottam a forgalmi irodába, kérdezősködni. — Hogyne menne. Tizenkettő harminötkor pontosan indul a messzinai gyors, — felelte a veressapkás ügyeletes. Elmeséltem, hogy az épület előtt mit beszélt az ügynök. — Rendes fogás ez, kérem, — legyintett. — Sok idegen beugrik nekik, elmegy a szállodába, s másnap panaszkodik és dühöng a pályaudvaron, mikor megtudja, hogy hiába kötött, mert rögtön utazhatott volna tovább— És önök nem tesznek ez ellen valamit? — Hát mit csináljunk? Ide az épületbe nem szabad nekik bejönni, még a pályaudvar körüli járdára sem. Az úttest nem a vasúthoz tartozik, ahhoz már igazán nincs közünk, hogy ott mit csinálnak. Legjobb, ha az utasok maguk nyakonvágják őket, akkor talán leszoknak róla. Ámbár Nápolyban még az sem használ. Mindjárt láttam, hogy a vasutas észak-olaszországi.