Magyarság, 1929. április (10. évfolyam, 74-97. szám)
1929-04-03 / 74. szám
/# wiCTSBSK: 1929 április 3. szerda gazdasági integritás is meg fog valósulni? Minekünk nem kell tartanunk se a jóvátételi kérdés rendezésétől, se világbanktól. Csak egytől: attól, hogy az önnönmagunkba vetett bizalmat és kitartást el ne veszítsük. A szerb diktatúra megszüntette a politikai államtitkári állásokat Belgrádi tudósítónk jelenti: A király vasárnap délután aláírta a legfelsőbb állami igazgatásról szóló törvényt, mely mint javaslat, szintén nem került a legfelsőbb törvényhozó tanács elé. Az új törvény felhatalmazást ad a miniszterelnöknek olyan rendeletek kibocsátására, amelyek az egyes minisztériumok ügyosztályainak számát és hatáskörét megválogathatják. A reszortminiszterek viszont rendeletileg állapíthatják meg saját minisztériumuk tisztviselőinek létszámát. Az új törvény szerint a király rendeletileg szüntethet meg egyes minisztériumokat, vagy szervezhet át. Megszünteti a törvény a miniszteri felelősséget az országgal szemben s csak a király helyeztetheti vád alá akármelyik minisztert. Ilyen esetben a király állítja össze a külön állami bíróságot, melynek elnöke a belgrádi semmitőszék mindenkori elnöke, tagjai pedig három semmitőszéki bíró és három államtanácsos. Négy minisztériumot (vallás-, egészség-, agrárreform- és postaügy) megszüntetett az új törvény, maradt tehát tizenkét minisztérium. Megszüntette a törvény az államtitkári állásokat is és helyükre „prvi don Kocsnik“-on (első segédminiszterek) kerülnek, akiknek állása nem függ a miniszterváltozástól. Szóval, adminisztratív államtitkárok lesznek. Megszűnnek az egyes minisztériumok sajtóirodái és központi sajtóiroda lesz a miniszterelnökségen, mely belföldre és külföldre egyaránt dolgozik. Az állami statisztikai hivatalt is a szociálpolitikai minisztériumból áthelyezik a miniszterelnökségre. A törvény a hivatalos közlöny április 2-iki számában jelent meg és azonnal hatályba lépett. Az új közigazgatási törvény alapján az egyes minisztériumokban a legközelebbi napokban jelentékeny létszámcsökkentést hajtanak végre. A külügyminisztériumban máris megkezdődött a redukció. A mai nap folyamán 32 külügyi főtisztviselőt nyugdíjaztak, többek közt Tadics angolai követet, Szimics vatikáni követet, a konstantinápolyi és a római főkonzult, valamint a kereskedelmi szerződések szakértőjét, Todorovics professzort, aki eddig minden esetben vezető tagja volt a külföldi államokkal tárgyaló kereskedelmi bizottságoknak. 4—5 szobás hallos lakást keresek azonnalra, összes mellékhelyiségekkel, úri helyen. (Telefon: 85—185.) Hodzsa megbuktatása miatt egységes tót front alakul ki a csehek ellen Benes lemondását már a csehek is követelik Úgy látszik, Benes nem sokáig pihenhetett a Hodzsa Milán felett aratott nagy győzelmének babérjain A panamavádak parittyakövével ugyan sikerült veszedelmes vetélytársát a miniszteri székből kibuktatva, leterítenie, azonban nem számolt azzal, hogy a szlovákoknak az utóbbi időben erősen fokozódott érzékenysége nem bírja meg a Tuka-ügyön felül még a szintén tót Hodzsa Milánnak brutális eltávolítását is a miniszteri székből. De nem számolt Benes Hodzsának rendkívüli szívósságával és végtelenül ügyes macskatermészetével, amely minden esés után újra talpraugrik. Hodzsa, mint Cseh politikus és államférfia, ugyan szégyenletesen megbukott, de íme, mint szlovák nacionalista és autonomista, feltámadóban van. Az uralom magasságában elfeledkezhetett arról, hogy mivel tartozik saját fajának és beleeshetett a cseh imperializmusnak mézzel erősen megkent hálójába, de Benes boxütésétől földresujtva, egyszerre csak kezdi újra visszanyerni tót lelkiségét és kezdi felismerni a tót nép életérdekének éles szembenállását a mindent elnyelni akaró cseh falánksággal. Hodzsa kibuktatása az agrárpárti latokat közelebb hozta Hlinka néppártjához és a szemhatáron felbukkant — a csehek nagy rémületére — az egységes tót front kialakulásának lehetősége a csehek ellen. Jól érzik a csehek, hogy ez végzetes csapást jelentene a csehszlovák állam rozoga építményére. Az ijedősebbek máris, azt követelik, hogy Benes mondjon le a külügyminiszteri tárcáról és ezzel adjon elégtételt a megbántott tótságnak és tegye lehetővé Hodzsa visszatérését a cseh politika vizeire. Ezzel a kérdéssel ily irányban foglalkozik a Vecerni List-nél, Stribrny lapjának legutóbbi száma. Ennek az igen érdekes, jellemző és nagy feltűnést keltő cikknek lényeges tartalmát a következőkben ismertetjük: _ — Az agrárpárt, mint a legnagyobb párt — írja a Vecerni List — útjában van Benes* elnöki ambícióinak. Ezért minden eszközzel megindult ellene a harc. Elsőnek Hodzsát tették el láb alól. Túl magasra nőtt. A magunk részéről sohsem azonosítottuk magunkat Hodzsával. De mindig tiszteltük, mint a legtehetségesebb szlovákot, akinek a cseh államférfiak között is alig,akad komoly vetélytársa. A hradzsin fiókák azonban azt a feladatot kapták, hogy Hodzsát „intézzék el“. Erre kapóra jött nekik Hodzsa betegsége. A súlyos beteg ellentálló ereje kicsiny. De amíg egyes politikusok ilyen félreállítása csak a csehek között játszódott le, addig ennek az államra nem lehettek következményei. Rosszabb, ezerszer rosszabb a helyzet a szlovákokkal szemben. Tíz év alatt nem tudtuk megnyerni őket magunknak. Nem bíznak bennünk, csehekben. Nehezen viselnek el bármily kicsiséget, amelyből azt következtethetik, habár ok nélkül is, hogy mi hegemóniát gyakorlunk velük szemben. Ebben a tekintetben túlérzékenyek. Hodzsa bukásában a szlovákok megsértésüket látják. Hlinka és általában mindenki, aki régebbre Hodzsát nem szívlelte, most vele szemben egyszerre elhallgatott. Szlovenszkón valami történik. A beteg Hodzsa ugyan Tátraszéplakon üdül, de emberei annál lázasabban dolgoznak helyette. Mellette dolgozik az idő és érdekében működik a csehek iránti bizalmatlanság. Ezeket a híreket még százszor cáfolni fogják és mégis igazak. Hodzsa úgynevezett gazdasági frontot szervez Prága ellen. A tervet a ludákok jelentékeny része is magáévá tette, Hodzsa számít a Rázus vezetése alatt álló szlovák nemzetiekre, valamint Micsura híveire is. Egy erős szlovák blokk létesítéséről van szó, amely szemmel láthatólag Prága ellen orientálódna. Hodzsa bukásakor állítólag ezt mondotta: „Még visszajövök, de az „meglepetés“ lesz a számukra!“ — Habár megértjük Hodzsa sértődöttségét — írja tovább a Vecerni List — nem tudjuk helyeselni azt a politikát, amely a két testvérnép között kimélyítené a szakadékot. Mint őszinte csehszlovákok, harcolni fogunk Hodzsa újabb elgondolása elen. De igazságtalanok lennénk, ha nem nyúlnánk le a dolgok gyökeréig. Az állam ellen való merénylet az, amit az a kamarilla csinál, amely a kellemetlen embereknek, Benes úr vetélytársainak félreállításával a szlovákság egységes frontját, hívja ki könnyelműen ellenünk. Ebben az ügyben nem szabad hallgatni. Minden eszközzel meg kell akadályoznunk a testvérgyilkos harcot. Az államérdek mai parancsa az, hogy Benes Ede dr. vonuljon vissza a közéletből. Nem volt óvatos, túlfeszítette a türelmesség húrját. Minden kockára van vetve. Senki ne is próbálja Hodzsa bukását holmi feltételezett, vagy tényleges afférokkal magyarázni. A szlovákok szemében ez nem mond semmit, sőt kölcsönösen jól ismerik egymást és jól tudják, hogy Hodszsa dr., bár gyakran reprezentatív életet élt, de mégis szegény ember maradt, akinek semmi vagyona nincs. Viszont azt is jól tudják, hogy Benes Ede dr., volt kereskedelmi akadémiai tanár, ma többszörös milliomos s egyáltalában nem szocialista módra él. Belőlünk nem a személyi előítélet beszél. Sőt ellenkezőleg — jegyzi meg maliciával Stribing lapja — nekünk jól megy a dolgunk, míg Benes uralmon van. De az állam érdekéről van szó. Meg kell hozni az áldozatot, hogy komolyabb következményeket megelőzzünk. Azokat az embereket, akik ezt az államot nem építették, akik tíz éven keresztül csak az államból éltek és azt dezorganizálták, rá kell kényszeríteni, hogy legalább az utolsó órában hozzál meg az ádozatot s bírják rá Benest, hogy szintén „áldozza fel magát“. A magyar—norvég telefonforgalom ünnepélyes megnyitása A Magyarország és Norvégia közötti általános telefonforgalom április 1-én megnyílott. Ebből az alkalomból N. S. S. Nickelsen, a norvég távíró és távbeszélő vezérigazgatója, április 2-án déli 1 órakor távbeszélőn felhívta Szalay Gábor bárót, a magyar királyi posta vezérigazgatóját és üdvözölte őt e két távoli ország közötti szóbeli közlekedés megnyílásával kapcsolatban. Nickelsen vezérigazgató hangsúlyozta, hogy bár két közbeeső nagy ország választja el Norvégiát Magyarországtól, mégis nagyon örvend ez új összekötő kapocs létrejöttének, mert Norvégiában Magyarországot — amely a legutóbbi oslói képzőművészeti kiállításon is oly gyönyörű képekkel szerepelt — igen nagyrabecsülik és szeretik. Ezenkívül üdvözletét küldte a magyar távbeszélő kitűnő személyzetének. Az üdvözlő szavakra válaszolva a magyar posta vezérigazgatója hangsúlyozta, hogy meggyőződése szerint az új összeköttetés Magyarország és Norvégia között nemcsak a kereskedelmi és kulturális érintkezést fogja élénkíteni, hanem a két nép egymás iránt érzett kölcsönös rokonszenvét is fejleszteni és erősíteni fogja. A norvég távbeszélő személyzetének üdvözlésével és Norvégia éltetésével fejeződött be a beszélgetés. Az új magyar—norvég forgalmat a Budapest—Berlin közötti távbeszélő kábeláramkörök igénybevételével Berlin közvetítésével bonyolítják le. A fontosabb viszonylatokban a díjtételek a következők: Budapest—Osló 17.70 pengő, Budapest—Bergen 19.05 pengő, Budapest—Tromsö 20.40 pengő. Felesedének A Vadludak Irta: Mécs Alajos Egész éjjel hallotta ki gágogásukat, amint egymást biztatva húztak át a városon. Az emberek néha megálltak s nyakukat merevítették az égnek. A pesti égnek, amely nem volt egyéb mint barna füstgomolyag. A reklám-reflektorok világította ködfüggöny mögött vonult a pusztai csapat: — Gá-gá... . Látni nem látta őket senki, pedig néha mintha szárnyuk csattogását is lehetett volna hallani. Ilyenkor a temperamentumosabb figyelők botjukat lövésre készen tartva, kettőzött éberséggel bámultak. Egy sportruhás hölgy tapsolt izgalmában: — Be jó volna közéjük durrantani! Barátaim, ott fenn a magasban, valószínűleg nem hallották egyilkosszándék bejelentését. Talán csak az apró fénypontokat látták átszüremleni a felhőgomolyagon. Talán hallották a villamosok csilingelését, autók jajgatását, de azt, hogy a túlvilágra szeretné őket küldeni egy bájos teremtés odalenn, — csupán azért, mert élnek — nem, azt nem hallották! Bizonyos vagyok, hogy ebben az esetben, amint az a vadon romlatlan fiaihoz illik, bátran és szemrebbenés nélkül leereszkedtek volna a körúti lámpák magasságáig, mondván: — Gágá! Tessék! Életünket és vérünket! Parancsoljon Nagysád, á, szóra se érdemes! ... De mondom, nem hallották. Minden figyelmüket, mint az éj leple alatt támadó harci pilóta, a tájékozódásra pazarolták. A jég burka alatt bujkáló Dunát keresték. A Dunát kémlelték, amelyről azt az értesítést kapták, hogy itt a város környékén, még vannak be nem fagyott foltjai. Ezeket a jégtorlaszok közé ékelt kis tavakat kutatták. Én is a Duna felé tartottam s tudtam, hogy ott majd találkozom velük. Csakugyan, ott voltak Szent Gellérthegy aljánál, ahol a meleg források a didergő ősi folyam segítségére sietnek. A hídról jól lehetett látni, amint siklórepüléssel a nagyobb jégtáblákra ereszkedtek. Rendbeszedték tollruhájukat, kicsit topogtak, akárcsak az öreg nyugdíjazott miniszteriális urak a Rudas nagymedencéje szélén, azután kéjesen beléptek a vízbe. Nem voltak egyedül. A vadkacsák hatalmas csapata, neveletlen cigánypurdék módjára bukfencezett, sivalkodott az éjjeli ingyenfürdőben. Amikor a vadludak méltóságteljesen közéjük mentek, az éktelen fecsegést a tisztelet csendje, a szemtelen hancúrozást, a tartózkodó félelem váltotta fel. A szerteszét úszkáló kacsaság csapatba tömörült és tisztességteljesen a part felé húzódott. Onnan pislogtak az újonnan érkezett hatalmas vendégekre. E vízházi társadalmi rendnek és tekintélytiszteletnek kialakulását harmadmagammal néztem a híd fekete ívéről. Két ismeretlen barátom csendes megjegyzéssel kísérte a vadludak térhódítását és a kacsaság alázatot mímelő óvatoskodását. Ők nem arról beszéltek, hogy jó volna közéjük puffantani. Pedig puskalövésnyire tucatszámra keringtek, lubickoltak alattunk a fagyott Duna távolról jött vendégei. Az egyik beszélőárny amolyan kultikus ember lehetett. Báránybőr-teke volt rajta és lábain szeges bakancs éktelenkedett. Hóna alatt lapátot szorongatott. Ez a lapát valahogy úgy feküdt a jobbján, mint az előkelő vadászok karján a vontcsövű angol puska. A lapát nyele a földnek irányult, boldogabbik fele pedig a hóna alatt kimeredt a levegőbe. Olyan volt, mint egy üres, kéregető koldustenyér. A másik árny, az nem volt kultikus. Vedlett, uniformát mutatott. Régi zsakettnadrágban didergett, harcteret járt katonaköpenyből készült vagránja csődöt mondott a hideggel szemben. Keménykalapjának puha karimáját a szemére húzta s úgy csodálkozott a viziéleten. Tetszett neki nagyon az is amit látott, az is, amit hallott. A kubtikus hol a lapátot igazgatta a hóna alatt, hol beszélt — Oroszországba is vótak vadludak. Ippeg ilyenek voltak, ippeg igy kurikoltak. Ezek nem ismernek határt, odamennek, ahol kenyeret találnak. A szibériai liba nem veszi észre, hogy magyar jött közéjük. Egyforma a nyelvük, meg a tollak is. Lehet, hogy ezek itt la, meg éppen németek, a kacsák meg magyarok ... Jönnek, elenni előlük azt a kis moszatot, meg miegymást, ami ilyen vízbe található. A bábomban is ippeg igy vót... Mi vótunk a kacsák ... A keménykalapos a fejével intett csak: — Úgy van. A lapátos magyar tovább filozofált — De hát tudja a fene. Lehet, hogy ezek a Hortobágyról jöttek, mert ott ilyenkor nagyon sürgölődnek. Akkor pedig magyarok ... A keménykalapos ezt is helybenhagyta. — Aszondják az állatnak nincs esze. Jó, nincsen. De minek volna rá szüksége, ha anélkül is idetalál a nánási határból? Jön, jön, igényest, pont neki Pestnek. Ott is a Dunának. Annak is a fagyatlan székbre, ahol a víz tátong. A keménykalapos félbeszakítja. — Az állatnak ösztöne van, — megérzi ... A kubikus megdörzsöli a fülét, azután tovább lázong. — Bánom is én, hogy minek hitják az eszit, mégis jobb mint a mienk. Az ember okos, van gépje, vonatja, háza, aprócselédje, jószágja s oszt amikor éhes még se tudja, hun lehet kenyeret tanálni... Akármerre nézek, hiába nézek ... Nem tudom merre. Pedig a vonat elvinne még Kinaországba is. « Ezek nem néznek csak fölkászálódnak, oszt ahol leszállnak, ott a kenyér! ... Elhallgatott. Csendben nézték azt a másik boldog világot. A lapát azonban megint csúszni kezdett, meg kellett igazítani, így a szava is újból megeredt. — Az újságok azt írták, hogy nem lehet hómunkást kapni mer a pesti embernek nincsen cipője. Nekem van. Lapátot is hoztam nehogy az legyen a baj. Most meg hó nincs. No, de a keserves mindenit!... Újabb vadludak érkeztek, nagy örömmel vágtak le a többi közé. — Gá gá ... — hangzott mindenfelől az üdvözlés. A kubtikus föltolta báránysüvegét a homlokára. Nem folytatta a káromkodást, kedvtelve hallgatta az alulról jövő zajt. — Jót jelent. Nagyon kajabálnak, havat éreznek! !