Magyarság, 1929. október (10. évfolyam, 222-248. szám)
1929-10-26 / 244. szám
A vasárnapi felvidéki választáson a magyar és német pártok közös fronton vonulnak fel a csehek ellen Hlinka pártja Tuka nevével indul a harcba Pozsony, október hó Már csak néhány nap van hátra a választásokig, most vasárnap áll a választási urnák elé „Csehszlovákia“ népe, hogy ítéletet mondjon a Tuka-ítélet miatt Lemondani kényszerült polgári koalíciós kormányzat fölött és mi sem természetesebb, mint hogy a választásokig hátralévő rövid időt mindegyik párt a legalaposabban igyekszik kihasználni a maga győzelme biztosítására. Nap-nap után egymást érik a választásokra fölvonult 19 párt népgyűlései és se vége, se hossza a lélekvásárló és szavazatfmjhászó agitációnak. Föltűnő, hogy a kormánypártok a mostani választásokon különösen nagy súllyal és az állami gépezet teljes apparátusával feküdtek rá Szlovenszkóra, a magyar Felvidékre és a Hodzsa-féle agrárpárt után főképpen Benes nemzeti szocialista pártja igyekszik most magának vesztegetésekkel, terrorral és ígéretekkel, a kisebbségi kérdés rendezésének délibábos falrafestésével a felvidéki kisebbségek szavazatait megnyerni. Benes ugyanis célul tűzte ki magának, hogy a diktatúrára tört Hodzsa parlamenti kivégzése után most pártjának szlovénszkói kádereit is tönkreteszi, mert ezzel is jobban tudja magának biztosítani az utat az államfői székbe. Prágai politikai körökben ugyanis nyíltan beszélik, hogy Masaryk elnök nyolcvanadik születési napján visszavonul az elnöki méltóságtól és addig is egyengeti régi kedvencének, Benesnek a lehetőségeket a maga helijére. Erre mutat különben múltheti tábori programbeszéde is, melyben már mint a jövő diktátora beszélt és ha burkoltan is, de beharangozta a jövő parlamentjében a vörös-zöld koalíció tervét. A kormányelnöki szék után ugyanis már csak egy ugrás az államfői szék — legalább így gondolja ezt Benes »Magyar« bandérium felvonulása (lodzsáéti gyűlésén Waldmann Ábrahám vezetésével De hasonló eréllyel feküdt neki a választási agitációnak most Szlovenszkón a „csehszlovák kereskedő- és iparospárt“ is, mely szintén fűt-fát ígér a kisebbségi kereskedő- és iparososztálynak, ha szavazataival biztosítani igyekszik a párt választási győzelmét. Ezért lettek most újból kedvesek a három kormánypárt előtt a felvidéki kisebbségek és ezért a tengernyi ígérgetés és biztatás most ismét a bajok orvoslására. És ez az oka annak is, hogy a választási kampány során valóságos népvándorlás volt most a miniszterek és a kormánypártok vezető emberei részéről Szlovenszkón. Azt gondolták ugyanis, hogy a népgyűléseken a miniszterek szájából közvetlenül elhangzó ígéretek és biztatások és egyéni „varázsuk“ meg fogja téveszteni a kisebbségi választókat és el fogja őket tántorítani a magyar pártok listájától. És ezért történt most az is, hogy a kormánypárti listákra, természetesen, nem komolyan számbavehető helyekre, tömegesen vettek föl magyar nevű választókat és hogy a miniszterek a kormánypénzzel támogatott magyar lapokban, úgyszólván, nap-nap után magyar nyelven írt cikkekben csalogatják minden jó és szép megadásának ígérgetésével a kormánypárti táborba a magyarságot. Az egész Felvidéken hangos derültséget keltenek azok az erőlködések és trükkök, más hatásuk alig van , amelyekkel a kormánypártok most mindent elkövetnek, hogy A bugyelláris írta: Péczely József Péter beballagott a hetipiacra. Szétnézni. Minek, mi az ára? Jó az, ha tájékozódik az emberi A piacon Péter egész délebédig tájékozódott. Amikor a delet konditották, letelepedett a nagytemplom kőlépcsőjére. Na, gondolta, ebbe is sok jó kemény téglát beleraktak a kőmivesek. Talán az egész faluba nincs annyi tégla! Igaz, hogy rettenetes nagy alkotmányi Ebbe ugyan kinyithattya a száját a kántori Előre vetette a tarisznyát. Belenyúlt. Kivette a jó rozs-búza kenyeret s aztán falatozott. Igen jóízűen rágta erős fogaival a belét is, meg a héját is. A dúcát utoljára hagyta. Nyomtatóknak. No-no! Abba van a legtöbb erő. A dúcában. Tudnivaló, hogy ott akarja magát kiforrni a kenyér ereje. A kemence forróságában megmozdul a jól kidagasztott kenyér. Emelkedik, emelkedik . .. Egyszer csak az erő szabadulna. Utat keres. Nincs. "Csinál magának. Repeszti a burkot. Úgy, de a forróság megfogja. Kidudorodik, kipirosodik... De minek azt magyarázni? .. Tudja azt minden kenyérrel élő ember. Hús, tarhonya, lebbencs, paszuly . .. Hm. Voltaképpen, ha jól utána gondol az ember, semmi se ér odáig, ahova a kenyér. Főként a dúca. Hát ez az. Mikor a nyomtaték is lecsúszott a többi után Péter becsattantotta a bicsakot. Na, most már egy ital viz az ártézi kutnáit... —, s aztán akár meg se álljon hazáig. A lépcsőre eresztette az egyik tenyerét, hogy a fölállásnál könnyítsen magán. Visszakapta a kezét. Valami puhára tenyerelt. — A fene beléd! ... — dörmögött, mert a puhaság ellapult. Odavillantotta a szemét... Hát ezer szerencse, hogy ült, mert aligha állt volna meg a lábán. így is beleremegett az ina. Egy bőrbugyelláris volt Hát ez már aztán nagy szerencse. Azaz, hogy voltaképpen ez csak akkor világlik ki, amikor belepislanthat a belsejébe. Az is meglehet, hogy üres. Eldobta a gazdája, mert viseltes. Azonban, ni! — az üres bugyellárisnak nincs semmi puhasága. Ez ellenben puha. Ami azt mutatja, hogy ki van bélelve. Csak az a kérdés, hogy mivel? Nem úri emberé, az bizonyos. Gazdáé, kupecé. De az is lehet, hogy valami kövér kofa, aki piac után bekivánkozott a templomba egy kis hálaadásra. Bizonyosan jól eladta a portékáját... Péter körülnézett. Látja-e valaki? Úgy szórványosan szállingóztak a népek. Ki előre, ki hátra. Még majd ha itt sokat vesztegel, valamelyik fölkérdi: „Nem talált kend egy bugyellárist? ...“ Aló neki egyenesen a Kövesnek ... A város végénél megállt. Körülnézte magát. A tarisznya megvan. A botja is A zsebére tapintott. A bugyelláris is. Azonban az a kis dudorodás hátha nem is a bugyelláris? .. Bedugta a kezét Megfogta. Az. Érezte a vasát, a zárját, a bőre puhaságát. Azonban hát csak az a bizonyos, amit az ember a két szemével lát. Úgy, de hol egy ember, hol egy kocsi.. . Hogy nem tudtak ezek hamarabb vagy később ... Csak az hiányzik, hogy most valami ismerős rákiáltson: „Hazafelé?“ „Haza“. „Hát akkor gyerünk!“ Hm. Amint hátranézett hát szinte megborsódzott a háta. A Kevi sógor töhtetett utána. Hiszen máskor, más esetben még örülne. Beszélgető cimbora hazáig... De most? ... A kíváncsiság megölné hazáig. Mi van benne? Azaz, hogy menynyi? Megszaporázta a lépteit. A sógor, ha megszakad, akkor se éri utol! A gyalogosok egymásután maradoztak el mellette, de még a lépésben baktató kocsik is ... — Sietős a Péter útja! — gondolták az emberek. Egyik jó komája rá is szólt: — Téged tán a tatár kerget? — Egy is ügyem van még mámmal — vetettem vissza. Kerekesné utána kiáltott: — Lassan is odaér az ember, ahova a Kari Péter úgy váll mögül visszadobta: — Csakhogy később! S aztán megint csak neki az útnak. De hiába. Előtte is emberek, utána is. Csak nem veheti elő. Meglátnák. Mert az is lehet, hogy sok pénz van benne. Százak, ezrek ... Valamelyik kupec lovakat adott el. Ökröket. Azoknak az ára ... Talán már keresik is. Dobolja a kisbiró a városban: „Tudtára adatik . . . egy kis bőrbugyelláris ... ezer, kettőezer pengőkkel ... aki nyomra vezet. ..“ Majd bolond, hogy észrevegyék! Amilyen irigyek a népek ... így is ki tudja, nem-e látta valaki? Nem. Nem látta. Ez az egy, bizonyos! Csakhogy, ütődött az eszébe, ha sok pénz van benne, annak amúgyse veheti hasznát... Házat, földet venne?, „Honnan vette kend a pénzt?“ Fölkéri denék. S nem tudná urát adni. Vallatnák. „Találtatul“ „Hol? Mikor?“ Csak vissza kellene adni a gazdájának. Úgy, ám, ha bolond volnál Eldugja úgy, hogy nincs az a finánc! Kémény mögé, ászok alá. S aztán csak rátánként. Előbb egy hasas kocát... összeraktam a rávalót. Aztán a malacok árából egy kis toldással egy rúgott borjut... A kémény mögé? ... Óda ugyan okos ember nem dugná a pénzét! Egy bolond szikra . Akkor már inkább egy célszerű kis faládikába s be a föld alá ... A földnél amúgy sincs páratlanabb titoktartás Onnan aztán egy-egy sötét éjszaka ... S egyszer aztán valami holdkóros, aki éppen arra csámpáskodik... Csak a testi gúnya a legbiztosabb. Hát elsőben is egy hasas koca, aztán egy formás rúgott borjú. A koca újfent vetne hat malacot... A borjú üszősödne. Hasas üsző ... Mire tartja kend? ... Három, négy hizó ... Ezek árán némi pótlással, kocsi, ló ... A fuvar meg már olyan portéka, hogy azt már senki se tarthatja számon! A lovakat is cserébe- vélné. A Sárgán ennyit nyertem, a Pejken ennyit. Tudatná az emberekkel. Idők jártával aztán egy kis ház egy kis tag ... Kinek, mi köze hozzál? ... A véres verejtékemen! Csakhogy hát menynyi lehet benne? Hátha hiába tervezget? Egész más, ha a summát tudná! Na, megtudja. Itt a kis akácos az út mentén. Belevádol. Ha meglátják, abból ugyan jogcíme van a szent helyek és környékének védelmére. Minderről azonban csak akkor lehet egyáltalán szó, ha a mostani francia— olasz tárgyalások sikerre vezetnek. Ellenkező esetben a két ország még meszszebb fog egymástól eltávolodni, mint eddig. De ha a megegyezésre kevés kilátás van, lehetséges-e viszont egy többékevésbé feszült helyzetet a két ország közt állandósítani? Lehetséges-e tartósan folytatni a „chiens de fayence“ politikáját? Ezt a politikát olyan kínai porcellánkutyához hasonlítják, amelyek állandóan egymásra vicsorognak és mindegyik a másiktól várja, hogy végre mosolyogni kezdjen. Úgy látszik, hogy ez a mosoly végre megvonaglott az egyik arcán és miután a mostani tárgyalásokra a kezdeményezés Olaszországból indult ki, ez Franciaországban igen jó benyomást tett. " AWSAC mi I—Élni !■>! II III I'll mir I'I —Mil 1929 október 26, szombat minél több kisebbségi szavazatot elkaparintsanak, így legutóbb Hodzsáék nagykaposi gyűlésére agrárpárti pénzen díszes lovasbandériumot vezettettek föl, minden egyes lovast földosztás ígéretével és napidíjjal kábítottak el, vezérüknek pedig megtették Waldmann Ábrahám nagykaposi zsidó kocsmárost, aki fehér lovon lobogós, magyarruhás pruszlikban és hetyke, árvalányhajas magyar kalapban lovagolt a diszbandérium élén — Hodzsa legnagyobb dicsőségére. A falvakból bicsődített és kivezényelt hallgatóságnak pedig minden egyes tagja szintén napidíjat kapott és a gyűlés után nagy eszem-iszomban részesítették mindnyájukat. így dolgoznak végig az egész Felvidéken a kormánypárti kortesek és pénzen megvett ágenseik. A török is össze akarnak fogni a többi kisebbségi párttal Az ellenzéki pártok közül talán első helyen a Tuka elítélése miatt ellenzékbe ment Hlinka-párt fejti ki a legnagyobb tevékenységet a mostani választási kampány során Most akarja ugyanis Hlinka helyreütni a csorbát, amit a legutolsó községi választásokon a kormánybalépés és az autonómia feladása miatt az elégedetlen és a Felvidéket tönkretevő csehekkel szemben mindig ellenséges érzületet tanúsító szlovákság részéről szenvedett. Ebben kétségtelenül jelentős agitációs segítséget jelent Hlinka számára Tuka elítélése és az, hogy őt jelölte a párt első helyen a kassai kerületben. A magyar pártok fölényes nyugalommal vezetik a választási kampányt. Általában jó benyomást tett, bár mindkét oldalon vannak jóhiszemű ellenvélemények, hogy a két párt, a Szüllő Géza vezetése alatt álló keresztényszocialista párt és a Szent- Ivány József Magyar Nemzeti Pártja közös listával vesz részt a választásokon és hogy ezzel is dokumentálták az elvi egységet a kisebbségek jogaiért vívott harcban. Ehhez a közös listához csatlakozott a szepesi németek pártja is és a három párt erősen bízik abban, hogy a közös lista meg fogja hozni a kívánt eredményt, a mandátumok megszaporodását. Mert azzal ma már általában tisztában van mindenki, még azok a megtévesztett elemek is, akiket ideig-óráig sikerült a kormánypártoknak különböző ígéretekkel félrevezetniük, hogy egy helyük van csak: a magyar táborban. Mert a kormánypártok minden ígérgetése csak humbug és csak arra jó, hogy a magyarság sorait megbontsa. Jellemző és nagyon érdekes tünet, hogy ma már a szlovákság soraiban is nagyon jól tudják, hogy számukra is csak egy segítség van: összefogás a felvidéki magyarsággal és a németekkel, mert csak így tudják jogaikat, jogos kívánságaikat, az autonómiát és megélhetésüket is saját hazájukban a betolakodott csehek ellen biztosítani. Klasszikus példa rá az alábbi eset: »Együtt kell harcolni tótnak és magyarnak, mint 1848-ban« A magyar pártok jelölőülésén megjelent valahol messze Sárosból egy falusi tót paraszt. Senki sem tudta, ki küldte, hogyan jött el és miért, de azért szívesen fogadták. A jövevényről kiderült, hogy egy szót sem tud magyarul, csak tótul. Az ülés után közebéd volt, amelyen több fölszólalás hangzott el, magyarul, németül és tót nyelven is. Egyszerre csak az asztal végén szólásra emelkedett a sárosi ismeretlen szlovák paraszt is. Minden szem a szónok felé fordult, aki szokatlanul szép, értelmes, kerek beszédet vágott ki, mely mindenkit mélyen meghatott. Ezeket mondotta: — A messze Sárosból jövök közétek, magyar és német testvéreim és elhoztam nektek a szlovák testvérek szives üdvözletét. Amerre jöttem, végig egész Sároson és Eperjesen át ide a Tátra alá, mit láttam: végesvégig mindenfelé sírokat, régi síremlékeket, amelyek alatt együtt alusszák az én szlovák testvéreim s a magyar és német testvérek az igazak álmát. Ezek a szlovák, magyar és német testvérek már 1818-ban testvériesen együtt harcoltak Kossuth zászlaja alatt a mi szabadságunkért a bécsi elnyomók ellen. És együtt estek el a közös szabadságért vívott harcban és a tót, magyar és német testvérek vére szentelte meg ezt a földet. A mi ősi földünket, amelyet most szintén ki akarnak a lábunk alól húzni. De mi ezt nem engedjük! És ha együtt harcoltunk 48-ban is veletek magyarokkal és németekkel ezért a földért, hát miért ne harcolhatnánk most is! És ha ezer éven át együtt éltünk barátságban jóban és rosszban veletek, hát miért ne élhetnénk most is így?! Én erre az ezeréves szlovák—magyar és német barátságra ürítem a poharam és az Isten áldását kérem a mi mostani közös harcunk győzelmére! A Tátra alján már pirkad! És egészen bizonyos, hogy a tót, magyar, német és rutén testvérek a végén egymásra fognak találni és ha szükséges lesz, a tót vezérek akarata ellenére is. Mert így rendeli ezt a közös sors.