Magyarság, 1930. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-12 / 9. szám

1930 Január 12. vasárnap A MAGYARSÁG MELLÉKLETE A székesfehérvári hősök írta: Julier Ferenc ny. vk. alezredes A monarchia világháborús seregei legdicsőségesebb és egyben legvéresebb csatáikat az olaszok ellen, az Isonzo mentén vívták meg. E csatáknak gyúpontját az óriási számbeli és hadianyagbeli fölényben lévő olasz seregek csökönyös támadásai az Isonzo alsó folyását szegélyező doberdói karsztos fensik peremére helyezték. Itt vetették meg lábaikat a mi katonáink, itt véreztek el legendás harcokban oly tömegben és oly hosszú ideig, hogy védekezésük leírása méltán alkotja a magyar haditörténelem vaskos könyvének azt a leghosszabb fejezetét, mely a „Boberdo“ címet viseli. Köztudomású, hogy a doberdói küzdelmek terhe elsősorban magyar csapatok vállain nyugodott Különösen a 20. honvéd és a 17. magyar hadosztály ezredei voltak azok, amelyek itt kitüntették magukat. Az a különös megbecsülés, amelyben a mai Olaszország a trianoni Magyarország hadseregét méltán részesíti, a Doberdo légkörében kezdett szövődni. Mi volt a doberdói fensik hadászati jelentősége? Az alábbi vázlatból kiolvasható, hogy e hosszúkás, vízszegény, sziklás fensik, melyet nyugat felől az Isonzo, észak felől a kis Wippach-folyó völgye, délről pedig a tenger határol, természetes bástyája egyrészt Triesztnek, másrészt Görznek. E fensik elvesztésével elesnek ezek a városok is, ami a világháborúban azt jelentette, hogy Olaszország megszerzi azokat a területeket, amelyekért nekünk hadat üzent s egyúttal birtokába veszi azt a hadműveleti alapot, amelyből támadását Bécs és Budapest felé továbbfejleszti. Ez magyarázza meg, hogy az olasz hadsereg itt 11 nagy támadó csatában iparkodott a fensik birtokába jutni. A fensik úgynevezett kulcspontja annak legmagasabb emelkedése, a 275 m magas Monte S. Michele. E hegy elfoglalására tették az olaszok a legnagyobb erőfizetéseket, abban a reményben, hogy ezzel az egész fensiket kezükbe kerítik Számításuk elméletileg egészen helyes volt. A haditudomány szerint a Monte Michelétől függött a fensik birtoklása. Az olaszok a Monte S. Michelét már az 1915 július közepén kezdett második Isonzo-csatában elfoglalták, de ekkor valami csodálatraméltó dolog történt. A kimagasló hegycsúcs délnyugati lejtőjén védekező székesfehérvári honvédezredünk minden elmélet és tapasztalat ellenére a legkétségbeejtőbb harcászati helyzetben, két oldalról körülfogottan, megmaradt állásaiban. Ezzel megteremtette az alapot a hegy visszafoglalására intézendő ellentámadáshoz s ekként a második Isonzo-csata ingadozó mérlegét a mi seregünk javára billentette. Ezt a hőstettet, mikor a magyar ezred hősi magatartása csatát dönt, akarom az alábbiakban ismertetni. . Az olaszok az 1915. évnek júniusában vívott első Isonzo csata alatt főtámadásukat a doberdói fensík déli részére intézték. Ez a támadás véres és elkeseredett harcok között teljesen megtört. A július 18-án kezdődött második Isonzo-csatában a doberdói fensik elfoglalására rendelt 3. olasz sereg a főtámadást a fensik északi része ellen, a Monte S. Michele magaslatra irányította. Ennek védelmére a Doberdón lévő csapatok vezére, József főherceg hadtestparancsnok a 20. honvédhadosztályt rendelte. E parancsnak megfelelően a 20. honvédhadosztály ezredei közül a Monte S. Michelén a debreceni honvédek és ettől délnyugatra, a 197 méteres, dombon, a székesfehérvári honvédek foglaltak állást. Utóbbiak balszárnyához csatlakoztak a pesti honvédek. A székesfehérvári honvédezred már az első Isonzo-csatában is résztvett és itt a legerősebb támadás kivédésében a fensik déli részén küzdött. Innen vonult megsebesült, de azért a csapatnál maradt parancsnoka markosfalvi Sipos Gyula ezredes vezérlete alatt nem egészen 1200 vitézével a 197 méteres magaslat védelmére. Az olasz sereg a főtámadást a honvédek ellen akkor még szokatlan erejű pergőtűzzel július 18-án vezette be. Erről a tűzről Írja József főherceg: „ehhez hasonlíthatót az egész háborúban nem tapasztaltam; a tüzérségi megfigyelő két óra alatt a 197-es magaslat és a Monte S. Michele között 2500 legnehezebb gránátfölcsapódást számított Én ugyanazon a kis darabkán egy perc alatt 138 minden nagyságú gránátot láttam robbanni. Később, midőn még sűrűbb lett a verés, már nem tudtam még megközelítőleg sem megszámlálni azokat. A lövegtűz a leghevesebb gépfegyvertűz mértékét érte el“. Ehez még megemlítjük, hogy honvédeink a sziklás talajban hevenyészett oly alacsony kőgátak mögött lapultak meg, amelyek csak srapnellgolyók ellen védtek, a gránát azonban a kőgátakat szétverte, ami az ágyutűz hatását természetesen sokszorosan meghatványozta. A leírt szédületes pergőtüzet gyalogsági támadás követte. Ez a pesti honvédeket kissé hátraszorította. Ennek folytán a székesfehérváriak, balszárnya veszélyeztetett helyzetbe került, a szárnyat hátra kellett kanyarítani. Aztán a pergőtűz újra kezdődött, majd a következő gyalogsági támadás a jobbszomszéd debreceni ezredet nyomta vissza, így most már a székesfehérváriak jobbszárnyát is veszély fenyegette. Egyidejűleg a frontban is betört az olasz, de innét a Honvédek ellenlökése kivetette. Megint pergőtűz, erre megint roham ! Az olasz három helyen is az állásba hatol, de egy tartalékos zászlósunk — Endresz — néhány honvéddel egymásután szuronyharcban űzi ki fedezékeinkből az ellenséget: az arany vitézségi érem lett a jutalma. Endresz egyébként hét hadi kitüntetéssel fejezte be a háborút , így dúl a véres harc másnap is. Ötször tör az ellenség az állásba, öt ellentámadás után ismét a honvédeké az állás. A két első csatanapon a székesfehérvári honvédek 630 halottat és sebesültet vesztenek. Ez több, mint az ezred létszámának 50 százaléka, már csak 525 honvéd van az állásban, amelyben 430 olasz bulla alkotja honvédeink borzalmas társaságát, míg az állás előtt a holttestek ezrei hevernek. Beköszönt a véres csata harmadik s egyben legválságosabb napja. Az olasz a végsőig fokozza erőfeszítéseit. A honvédek ritka arcvonalára intézett hatalmas tömegtámadása megtörik a székesfehérváriak hősiességén, de a pergőtűztől elkábult debreceni honvédeket rettenetes veszteségek után ledobja a Monte S. Micheléről, a roncsok eltán- A villany írta: Babay József A simongáji határban fájdalmasan Üvöltött a vihar, nádszálként hajlítgatta az útérző jegenyéket. Lesöpörte ágaikról a pelyhes fészkeket, amelyekben Szent János madárkái dicsérték az Urat hajnalonként. Fekete hajtogató zivatareső pacskója a frissen hengerelt állami utat, zörögve sodródott rajta az avar s azok a sárga papírlapok, amelyeket kitépett a csontos ujju szél a malmosok ablakából. — Rózám, Rózám, — sóhajtgatta Gencsi bácsi és öreg pokrócokat dugdosott az ablakokba — megcsufolja a szél a tudományod. Papírral üvegeztél s látod e? Gencsiné látta. Érezte is. Nem járnak erretájt manapság drógostótok meg üvegesek, igy hát papírral kell befedni a kilyukadt ablakot. Kemény, sárga, csomagolójjapírral, nyolc fillér egy Féliv a Buricsnál. Papírral meg szegénységgel. Mert amióta letelepedtek a rácok a Dráva túlsó oldalára, Somogyból nem lehet átjárni vásárra s a somogyi iparos, különösen itt, a határszélen megszegényedett. Kevesebb az őrlő, kevesebb a liszt. Kevesebb a gabona is, a kenyér is, mert kevesebb kél a szalmaszékből, az esztergályos holmiiból, csizmából, sujtásos ruhából, mézesbábból, mindenből. Mindenből, amit boszorkányos ujju iparosok készítenek itt. Somogy alján s ami nagy ládákba csomagolva át-át szaladt a Dráván. Horvátország városaiba, hires nagyvásárok napjaiban. Szerb nép az ur odaát, tilos az út a vizen, a hídon, a hid alatt. Kuglosicsné meséli, Párisban hozták a törvényt, Páris pedig olyan messze van s olyan nagyúri nép lakja, hogy sem el nem ér, sem nem árt odáig a somogyi istennyila. Az ötvösi rét felől újabb cudarhuron jujjongóló szél siklott be Atádra, végigüvöltött a kis utcákon s mint ostoron a csomó, megcserdítette újra a város végén lakó Gencsiék ablakait. Beüvöltött a kis szobába, ahol már világot gyújtött Gencsiné asszony, mert sajnálta felcsavarni a villanyt. A petróleum mégis csak olcsóbb... A villanyfény úri világ lángolása, nem is vezették volna be, ha nem tart róla szép prédikációt a tisztes Zsemlye barát, akinek a kegyes ég angyali hárfahurokat adott a torkába s olyan szépen tud velők szólani, hogy mindenki tellé váltja a prédikációit.... — Ejnye, a ménkű üssön bele! — ingerlékenykedik Gencsi bácsi, mert a szél kicsapja a rozoga ablakszárnyakat, az eső teleszórja nyitott barkettingét, ősz haját, arcát s még a pipa tüzét is kioltja, ha nem védekezik. jj... sjiujjijjij ... süvölti a szél s a következő pillanatban kioltja a petróleumlámpa lángját. Sötét lesz, olyan sötét, mint Kellnerék pincéjében, ahol száz év óta nem jártak gyertyával, mert gonosz lelkek alusszák benne nyugtalan álmukat. — Róza, gyújts világot, az orrom hegyit sem látom! — Pedig elég veres — motyogta magában a berlinerbe bújt Gencsiné, nyílván a borocskákra gondolva, amelyek négy évtizedes házasságuk alatt záporoztak le az öreg városvégi molnár torkán s csupán siller-szintiket hagyták meg külvilági emlékül az öreg hajlott, rezes-orr hegye táján. Leteszi a lámpát a széles tölgyasztal közepére és hegyes hajlású ujjaival a gyufaskatulya után kutat. Részvétlen sötétség mindenütt, csárdás eső veri a világot, kijut belőle az ablakokat mentegető öregnek is. Tépi a szél az üvegrámákat, visszadobja a pokrócdarabokat, az almáriumot takaró lenkézimunkát cibálja, el, adta besze szele, mindjárt felborulnak a cserépszentek, a kerek tükröcske, a vékony vázák, gyorsan azzal a világossággal, mert károkat cselekszik a zivatar! — Siess már, Rózát! — kiáltja Gencsi bácsi — Se te, se a villám! — No, csak ne kívánja annyira a villámot, — zsörtölődik az asszony, miközben fürge ujjakkal dobol minden irányban az asztalon, — sohse jó zivataros égből világosságot kérni, mint ahogy a földi sötétséget sem ehintik az égiek. — Ámen ... — toldja hozzá hirtelen, mert akkorát dörög, mintha nagydobot feszítettek volna a fellegekre és most sutokkal vernék az ördögök. — Huh! — rezzen meg az öreg málnár, — esse tréfa még a felibe se. No, Rózás, lesz világ, vagy nem lesz világ! — Vót is, lesz is, — karvalykodik a kis öreg asszony, — csak a gyújtót nem találom. Sssija ... jijj ... jijjsijnsissujijj . . . iszonyatozik a vihar s ugy kivágja a sarokablak szárnyát, hogy az utolsó üvegtábla, amely átlátszó testét nappalonként odaadta szerelmének, a napsugárnak, és ellátta termékeny fénnyel az öreg lakást — éles csörrenéssel hullik a tiszta pirosra mosott utcakövekre. Apró, szilánkos darabokban. Nincs a világon olyan kicsi ablak, amibe még begittelhetnék ezeket a szilánkokat Vége. Összetörött. Száz darabban hever, mint a sánta Döbrök János feje, aki el akarta emelni a templomból a misepárnát de a Zsemlye barát tetten érte és megkólintolta kissé a kiszsengetyüvel... — No, most már fujhatod, — dohog vad haraggal Gencsi bácsi, — összetörött az utolsó tábla is! Most már fújhatod háttodig! — Fújja a cseh a hátába, annak való. Hát látja, hogy nem találom a gyújtót! Hova tette? Pipázik, éjszaka is pipázik, tegnap is a szalmazsák szélébe találtam meg. Gencsi bácsi már nem törődik a viharral. Kiszedte a szél az utolsó üvegtáblát s a papírablakokat is. Most már hiába. Csak egy a baj adta gézengúz nádiszele, csak az a baj, hogy kialudt a pipa. No, ez aztán a bajok tetőzete. Ki bírja ki pipa nélkül ezt az anyagi romlást, hogy a lud vére szedje ráncba a szoknyáját ennek a böjtidőkből iderekedt szélnek! — Rozái Rózái, szedd a gyufát, ha fűből is, kialudt a pipám! Vakapám, ha ki nem teszlek a rétaljára, ha nem lesz mindjárt gyújtós Rózás néni belátja, hiába, ez már nagy átok .. Borról, menyecskéről, ügyvédről, perről, végrehajtóverésről még le tudja beszélni De arról, hogy ne pipázzék! Éppen olyan haszontalan dolog volna, mintha a cigányt akarná főzelékre szoktatni valaki Vihar ide, zápor oda!