Magyarság, 1931. március (12. évfolyam, 49-73. szám)
1931-03-01 / 49. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ. EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZI NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS BUDAPEST, 1931 MÁRCIUS 1. VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐI : MILOTAY ISTVA SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIVATAL, BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294-32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XII. ÉVFOLYAM, 49. (3005.) SZÁM A nyíregyházi öregdiákok (Levél Bencs Kálmánhoz) Írta: Milotay István Kedves Barátom! Engedd meg, hogy így mentsem ki magam a nyíregyházi öregdiákok találkozójáról s ha már nem lehetek ott köztetek, legalább igy mondjak el valamit abból, amit ott a mi nagy családi körünkben el kellett volna mondanom. Nem valami ünnepi beszédre, vagy előadásra gondoltam, inkább egy kis beszélgetésre, olyanfélére, amilyenről Chesterton álmodik, Dickens korát és emlékét idézgetve. Egy kis beszélgetésre a kandalló vagy a fehér asztal mellett, egy pohár bor mellett, amely egész este kitartson, mert nem azért issza az ember, hogy elfogyjon, inkább azért, hogy soha el ne fogyjon s amelynek kis aranytükrébe nem azért nézünk bele, hogy a fenekét keressük, de azért, hogy rajta keresztül az emlékek, az idők végtelen mélységébe lássunk ... Egy kis beszélgetésre, tíz-tizenöt, húsz vagy huszonöt esztendő múltán, egy szivar mellett, melynek hamuját sajnáljuk leverni, mert úgy érezzük, hogy kicsiben egy kiégett világ minden szépsége, színes lángja omlik vele szürkén a semmibe, egy világé, az ifjúságé, a szépségé, a szerelemé, vagy a hazafiságé, amelyet magunkban hordunk s amely előbb vagy utóbb velünk együtt éppúgy hamuvá lesz, mint azok az álmok vagy érzések, amelyeket a szivar parázsló tüzűben felzsíríb a tinik magunk elött. Egy ilyen kis, meghitt beszélgetésre gondoltam, amilyenre egyre ritkábban érnek rá manapság az emberek, mert ezer más gond és cél utánrohannak s azok után rohanva, mindig halasztják azt a kis beszélgetést, hogy majd holnap vagy holnapután ... pedig annyi mondanivalójuk lenne és olyan jó volna egy kicsit könnyíteni magukon, hogy aztán újra vállukra kanyarítsák a batyut, vagy hónuk alá vegyék az aktatáskát, de legalább szájukba maradjon az ize annak a kis beszélgetésnek ... Hát ilyesmire gondoltam az öregdiákok napján, ott egymás között egy sarokban, miközben távolról a másik teremből a cigánymuzsika csendes sóhajtozása kéredzkedik be, nem azért, hogy elnyomja, túlkiabálja, de azért, hogy a maga régi mondanivalóival átszőlje s továbbmarasztalja a beszélgetést.. . Úgy szerettem volna beszélgetni veletek, ahogy ma már csak a paraszt- és vadászemberek tudnak egy darabka szalonna mellett, minden falattál a szót és minden szóval a falatot ízesítve, csendesen, sietség nélkül, mintha nem volna további cél, érdemesebb annál a szónál és annál a falatnál. Én azt hiszem, a világháború óta voltaképp nem is beszélgetnek többé az emberek egymással sehol a világon, csak beszélnek egymáshoz. A beszélgetésre se kedvük, se idejük többé, vagy legalább is azt hiszik, pedig talán sehol a világon nem tudtak valamikor oly lelket nyugtatóan, szívet üdítően beszélgetni, mint éppen nálunk, talán sehol sem tudták úgy élvezni a csendes baráti szót, azért volt a mi irodalmunk is voltaképpen a nagy beszélgetők irodalma. Amit Deák Ferenc beszélgetett akár a pártkhib karosszékében, aki a Miérs ztasnál, akár itthon. családi ► -hc?! énp annyira, ti szí * v amilyen élő sz Károly* vagy .*». ,/ veikben reánk hagytak. Hol, melyik nemzet fiai értették így a beszélgetést? Nekem már csak az édesapám hallotta Deák Ferencet, de a kehidai kúrián most is mutogatják azt az öblös ablakfülkét, ahol az öreg úr üldögélni és beszélgetni szokott s mutogatják a falon a helyet, ahol beszélgetés közben a gyufákat gyújtogatta, mert a pipa ilyenkor gyakran kialszik, minél élvezetesebb a beszélgetés, annál gyakrabban s újra és újra rá kell gyújtani és tudvalévő, hogy rágyújtás közben a legizesebb a szó ... lés töltöttem egyszer, mint fiatal újságíró, egy estét Eörtös Károllyal abban a füstös kávéházban, ahol élete utolsó éveit, hajnalokba vesző éjszakáit átbeszélgette. Sohasem fogom ezt az estét elfelejteni, soha úgy meg nem állt velem a világ s a szóval, a szivarfüstben bujkáló anekdotákkal, emlékekkel szemben soha úgy nem vesztette realitását a valóság. Az öreg kirgiz törzsfők beszélgetnek így ma is a teveszőrpokrócon üldögélve a jurta tűzhelye mellett, miközben odakinin a steppei szél söpri a havat és egy-egy álmatag kutyaugatás vegyül a szél sóhajtásába ... Mikszáth Kálmánról beszélte el nekem Wolfner József úr, hogy a magyar író- és művészvilág öt-hat legszellemesebb csevegőjével együtt látta egyszer vendégül. Meg is indult vacsora után mindjárt egy olyan élvezetes beszélgetés, hogy eltartott másnap délelőttig. De éjfél felé hosszú, csendes hallgatás után megszólalt Mikszáth és amint ő elkezdett beszélgetni, egykettőre »elhallgatott körülötte mindezt szellemesség. Pedig alibiül, amit és ahogyan öi elmondott nem Volt semmi szellemesség! de a felvidéki ’ü '• rvfrsál? 'őslelke, humora, nyájassága, •'»ájb, erűje ömlött a szipka \vejlel egy ^js/utc’ára .. íki gyermek lett mellette és kövü- hűt . Utána mindenki azt mondta, hogy soha életében nem esett ily jól újra gyereknek lennie. Ezek az ősmagyar beszélgetők Arany János vén gulyására emlékeztetnek, aki ott ül a korcsmaasztal mellett, vállán száz esztendővel, egy por bár a kezében, bora elfoly, keze reszket s az öreg gulyás beszélget, ahogy csak a keleti emberek tudnak . .. Ferenc József 1912-ben látogatást tett Bosznia-Hercegovinában. Az egész tartomány kifordult a sarkaiból erre az alkalomra, a császár jött két miniszterrel, tábornokaival, a magyar határtól Szerajevóig magyar bakák álltak őrséget a vaskuti vonal mentén, végeláthatatlan strázsák, mint Attila őrszemei valamikor a duna—tiszaközi pusztákon, Szegedtől Etzelburgig... A szerajevói bevonulás fénye keleti tündérmesékre emlékeztetett, katonai csapatok dübörgése, udvari hintók, fullajtárok, diadalkapuk, népies küldöttségek, bosnyák bandériumok, tízezrek az utcákon, már a császár elindult az állomásról, ahol a fogadtatás volt s ebben a nagy felfordulásban, közvetlenül a főútvonal mentén, egy régi, rozoga kis kávéházban, amolyan zsindelyletős, elől nyitott, öreg katonában két turbános török ült a puszta deszkán, a füstölgő rézkondér mellett, a kávéját szürcsölgette és beszélgetett. Beszélgettek csendesen, mintha semmit sem láttak és hallottak volna mindabból, ami tőlük húsz lépésnyire történt. Éppoly lassan tették a parazsat csibukjukra és éppoly lassan tsörpintették a kávét, mint máskor, álmatag, késő októberi délutánokon. Oly jóízűen beszélgettek, hogy egy jó félóráig néztem őket, mert nem tudtam továbbfuani. lílába sárgállt, sodort volna az ismnep, a kötelesség a rohanás, hallgatnám a beszélgetésüket, azt a filozófiát, a mert belőle kiáradt, hogy semmiért sem érdemes rohanni s meg kell állani néha a, legnagyobb rohanásban is egy kis jó szóra, amit egymásnak elmondhatunk. Látod, Kedves Barátom, miket össze- Bocsássatok meg! Irigy, féltékeny, elfacsart agyak veséznek, hogy szentkép előtti mécsnek mért nem maradtam, mért mond véleményt fényem: dolgáról Budapestnek, Bécsnek, létnek, halálnak, minthogyha Isten fényszórója lennék! Én tényleg gyönge, gyáva, dadogó voltam, mint Mózes, a paraszti pásztor, a szenvedések csipkebokrait lángolni láttam és a lángolásból lázitó nyelvek nyaldosták tüzoszloppá mécsi létem. "Az én szivmécsem gyönge, együgyű! Kis kör számaira szántam égni tényleg! Se ember tervét Isten végzi el: belém jött fénynek s fényszóróként fényiek. Bocsássatok meg, én nem akartam, Isten a tanúm rá! A furulyám csak pásztorfurulya, nem jött néphivó, hajnal-hangú kürtnek és mégis akként hallották sokan, kik rémektől, bajoktól menekültek. Bocsássatok meg, Isten viharral fújta, nem akartam! Kifestett körmü fényes fáraóik, a tűzcsapás tart, holnap sem tesz véget Ál-kulturák gúláit rakva nyög az Isten népe! Engedjétek végre Isten útjára! Sátán kosztján élt eddig rabigában. Csinálhattok egymásból múmiát a Művészet, Szépészet balzsamából: a rothadás csak rothadás marad! Mihelyt kiléptek a hatalmi Mából, eltűntök mind, s az Isten él az élő nép szivében! A nép tovább megy Kánaán felé és máma rám, holnap meg másra hallgat, a Holdra hallgatnak a Csillagok, Holdnak Nap, Napnak Isten ad hatalmat, Ő tudja meddig! Mózes is meghalt Kánaán határán! Mécs László Királyhelmec, február 13. mm" ifSir" JJM Árva Ilon Árva Ilon hova megyen, földön jár-e, vagy az égben? Itt körül-fordul közöttünk, mégis valahogy fölöttünk. Aranyhaja aranyálom, szeme talán angyalbálon, hangja is oly égi messze: fél az ember, ne ébressze hangos szóval, kemény szóval. Úgy jár, mint ki rejtett szót hall, s utca során is úgy megyen, mint mennyei felhőszélen. Árva Ilon mindig igy volt. Gyermekesének kis szelíd volt, dajkálgatta szomorúság, takargatta hajló füzéig . Leánypajtás járt melelle, de beszédjét nem értette, fiúpajtás nem kereste, s ő csak dórdolt reggel, este, virágokkal körülközölt, táncikált pillangók között, s mikor sírt a tücsökének, holdsarlót várt fésűjének. Árva Ilon mért is árva? Rég sem ült róla a párta, embere van szorgos, derék, gyermek is szopta a fejét nem egy, hiszen hét volt éppen. Még sincs mása, csak szentképen. Aranyhaja aranyálom, szeme zengő angyalbálon, nem tud órát, nem tud évet, valahova messze réved, jár e földön s nincs idehenn, Árva Ilon, Árva Ilon, Lendvai István Hellin szerelmes írta: Kertész József Mikor Brailából elindultunk Novorossijskba, Hellin úgy jött a hajóra, hogy az egyik lába sárgára, a másik pedig feketére volt kilubickolva, de cipő nélkül. Igaz, hogy nyár volt. — Hol van a cipőd, hé? — kérdezte tőle egyik matróz bajtársa. — Megittam — csuklótt Hellin. — No, be is rúgtál tőle! — Erős cipő volt, nem csodálom — kacagott egy másik. — Aztán mért subickoltattad ki a bábodat?— kérdezte az előbbi. — Hát mi a csodámat subickoltatam volna ki? Mondtam, hogy a cipőt megittam. De a cipőpucoló gyerek folyton ott lábatlankodott körülöttem a korcsmában. Hadd éljen az is, oszt hadd lássa, hogy úrral van dolga! — Na, ne — mondok — hát pucolj! — Ha meg is issza az ember a cipőjét, azért nem járhat mezítláb! Nem igaz? — Igaz — mondta mély meggyőződéssel a bajtárs. — Szép? — Nagyon szép. Különösen ez a sárga. Kár, hogy nem festetted mind a négy lábadat ilyen színűre. Hellin kihúzta magát. Anélkül is volt vagy hatláb magas. — Ki van berúgva, hé? Te, vagy én?, — kérdezte komolyra válva. — Én, nem, — válaszolt a másik óvatosan. — Na hát én igen, és én láthatok dupla fejet a nyakadon és ha megcélozom az egyiket, a másikat biztosan eltalálom. De te azt mondod, hem vagy, berúgva. Hát számold meg mégegyszer a lábamat! A bajtárs számolt. — Hány van? — kérdezte Jordonan Hellin. — Hát van egy pár! — Egy pár?... Mennyi? — gyanakodott Hellin. — Kettő. Egy fekete és egy sárga. — Hát azért... mert annyiért fizettem. Nem hagyom becsapni magamat egy kölyöktől. Azt mondta, a nyers bőr annyi subickot iszik be, hogy abból négy lábra is kitelne. — De mért mázoltattad az egyiket sárgára, a másikat meg feketére? — Most mondom. Hát nem ezt magyarázom folyton? Hát, hogy a nyersből annyi subickot iszik — az is iszik — hát elfogyott a sárga. Most mi az ördögöt csináljuk? Mezítláb csak nem mehetek az utcára! Gyerünk a feketével, ha Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér