Magyarság, 1935. július (16. évfolyam, 147-172. szám)

1935-07-14 / 158. szám

12 Levelek egy barátomhoz Uram! Az alább következő három eset közül egyet valószínűen mindenki ismer. De föl­hozom mindhármat annak bizonyítására, hogy a magyar ember — valahányszor igen nagyot és igen jólesőt akar mondani, — vo­natkozásba hozta magát a király személyé­vel. E példák egyik legszebbike fa­lunk ke­serű kedvű, vén cipészének, Csanak And­rásnak az esete Bécs városában. Csizmadia-vándorlegény volt még Csanak András és útja, — hogy, hogy nem? — ép­pen Bécsnek vezette. A császárvárosban any­­nyi volt a német, hogy alig látszott tőlük a gyalogjáró, magyart azonban egyet sem lá­tott és nem hallott. Ezen a bitang állapoton annyira elkeseredett Csanak, hogy — buján enyhítendő — füle tövére csapta a jobbte­­nyerét s eldalolta magát nagy egyedülvaló­­ságában: Lóra, csikós, lóra, elszaladt a ménes, Csak egyedül pányván legelész a nyerges... Ámde ezzel a feneketlen nótázással igen­igen megjárta Csanak. Tudnillik épp a Burg előtt talált megállni és találta eldalolni magát. Alig vitte még két sorig, mikor a Burg egyik első emeleti ab­lakából kihajolt Ferenc József (tollszár volt a füle mellé dugva!) s korholó hangon szólt le: _ Hallja-e, Csanak, magát is olyankor veti erre a szél, amikor alkotmányos dol­gokkal foglalkozom! Csanak hapitákba vágta a csizmája két sarkát: — Javól, herr felséges uram, igenis! Nyomban utána meghajtotta magát a Leg­felső Hadúr felé és úgy eltűnt onnét, mintha ott sem lett volna. Csanak különben ezt a találkozást sohasem említette józan állapo­tában, csak olyankor hozakodott vele elő, d­ a­ előzően­­felhajtott már vagy másfél­ me­­szely „drótszeg“-et. Amit most leszek elmondandó, az 1914-ik esztendő májusában vagy júniusában esett meg s magam írtam meg, mint nagyváradi jelentést. A Budapesti Hírlap­ban megtalál­ható ma is a Hirek-rovatban. Egy szegény embert árvereztek el a bihar­­megyei Zsáka községben, s mikor egyetlen párnáján is kihúzták a feje alól, végső tehe­tetlenségében s utolsó fillérein a következő tartalmú táviratot adatta föl a postán: „I. Ferenc József királynak, Budapest. Baj van Zsákán! Gyűjjék azonnali Szekér­várra az állomáson ...“ • Uram! Mindezt felhoztam annak bizonyításául, hogy a szegény magyar nem csupán elhen­cegni szeretett a király barátságával, hanem hozzáfordult, mint utolsó reménységhez akkor is, ha mindenki elhagyta. De van tovább is ... Ez pedig a bakafantázia túltengése. Aki csak némileg ismeri is a katonanótá­kat, tudja, hogy ezek a nóták a távoli szü­lőföld, az édesanya vagy egy kislány után szoktak fölcsendülni. Tárgyuk azonban igen gyakran a király, aki — gyalogsági elgon­dolás szerint — maga is regruta volt vala­mikor s ezen az alapon ketnyerespajtása és nagy értékelője valamennyi bundásnak. Ismerek egy katonadalt, amely szól ar­ról, hogy a muszka cár igen-igen sürgős ügy­ben beszélni szeretne Ferenc Józseffel, de Ferenc József szóba se áll a cárral: Beszélget egy 65-ös bakával! Hát ez az! Egy porosfülű bakancsosa fon Kedvezményes hullammrdű- w vizdcsarnok-M Kedvezményes formák:'? hádfordá-legy a Gellért Gyógyfürdőbe kaphatók a Magyarság könyvosztályában, Eskü-ut 6 imaMBMc 1935 Július 14. vásárnál» tosabb neki, mint néhai II. Miklós cár a félvilágra szóló minden hatalmával. Ekkora jelentősége van egy közös magyar bakának ... Csak ennyit akartam, Uram! Számítok további barátságára * vagyok híve: Komáromi János A sziget Goa meghódítója, a „nagy“ Albuquerque nagyon borús hangulatban érkezett 1512-ben vissza egy Malakkába vezetett büntetőexpe­­díciójából. Nem volt elég, hogy útközben hajótörést szenvedett és az összeharácsolt zsákmány legnagyobb része a tengerbe ve­szett, azt is meg kellett érnie, hogy távolléte alatt a bennszülött lakosság fellázadt a por­tugál­ uralom ellen. Benaszir erődje átpártolt a mohamedánokhoz és nem volt hajlandó újból megnyitni kapuit a vice-király előtt. A hatalmas termetű, övig érő lengő, ezüs­­tösszakállú hadvezért még az is bántotta, hogy portugál katonák is akadtak a lázadók között, sőt az egyik főkolompos is éppen kö­zülük került ki. Elhatározta, hogy példás büntetést fog reájuk szabni. Körülzárta tehát a várat, hogy így elvágja minden utánpót­lástól, s hamarosan hatalmába keríthesse. Számítása bevált. Az erőd mohamedán pa­rancsnoka rövid ellenállás után követeket küldött hozzá, hogy hajlandó feladni az erősséget, ha Albuquerque életben hagyja azokat a portugálokat, akik együtt küzdöt­tek vele. Alfonso d'Albuquerque ráállt az alkura. A kapituláció után maga elé vezettette lázadó honfitársait, kik térdenállva könyörögtek életükért és irgalmáért. Az előbbit megkap­ták, de az utóbbiért hiába esedeztek. Albu­querque megtartotta ígéretét. Életben hagyta, de egyben példásan — nagyon is példásan — megbüntette őket. Valamennyinek levágatta a jobb keze fejét, meg a balkezük mutatóuj­ját s az orrukat, meg a fülüket, hogy imi­gyen egyszer és mindenkorra mindenkit el­rettentsen példájuk követésétől. Hogy a ször­nyű megcsonkításokba a foglyok nagyobb része belehalt, az egy cseppet sem bántotta a lelkiismeretét, ő meghagyta az életüket s nem tehetett róla, ha azok nem hinták ki a „fenyítést“. De talán mégis ezek jártak jobban. Egy­kettőre végeszakadt szenvedéseiknek. Mert az életben maradottak sorsa rettenetesre for­dult. Mindenkitől megvetve, elhagyatva ten­gették nyomorúságos életüket. Nemcsak a fe­hérek, hanem a benszülöttek is messzire el­kerülték az árulókat s nem akadt senki, aki pártjukat fogta volna. Senki sem akart a gyarmatokon ujjat húzni azzal a hatalmas hőssel, aki olyan roppant szolgálatokat tett hazájának. Otthon azonban annál erősebben folyt ellene az áskálódás s mikor 1515-ben a vérhas martalékául esett, megtört szívvel ta­pasztalhatta királya hálátlanságát. Halála nagy megkönnyebbülést okozott a még életben maradt megcsonkítottak között. Egyikük, a lázadás hajdani főkolomposa — Fernandes Lopez — hajóra szállt, hogy visszatérjen hazájába felesége és gyermekei körébe. De a hosszas tengeri utazás alatt kétkedés szállta meg, hogy vájjon szívesen látnák-e majd ilyen állapotban otthon s efe­lett tusakodva, mikor a hajó útközben az Óceán egy lakatlan szigetén ivóvizet vett fel, megszökött a hajóról és a sűrű bozótba vette be magát. Társai sokáig kutattak utána, de mivel fáradozásaikat nem koronázta siker, végül is elvitorláztak. Előbb azonban egy hordó két­­szersült, némi füstölthús, szárított hal, só, pár darab ruha, meg egy hatalmasan lobogó máglya hátrahagyásával gondoskodtak arról, hogy éhen ne vesszen és el legyen látva a legszükségesebbekkel. Egy levelet is írtak neki, melyben arra kérték, hogy ha hajó járna arrafelé, hát adjon jelt magáról, hogy ismét gondoskodhassanak róla. De Lopez nem teljesítette a levélben kife­jezett óhajtást. Teljesen szakított a múlttal. Hátat fordított az embereknek, kiknek a ke­gyetlensége olyan letörülhetetlen, olyan ször­nyű nyomokat hagyott arcán és kezein. Úgy érezte, hogy alaposan megbünhődött már vétkeiért s beletemetkezett a vadon békes­ségébe. Négy­ ujjával és csonka jobbjával mérhetetlen fáradsággá,­ üreget vájt magá­nak a sziklába, ahol veszedelmek és rossz idő esetén meghúzódhatott. Idecipelte a hátra­hagyott javakat is. Mindenek előtt legnagyobb kincsét, a tüzet. Ezt eleintén éjjel-nappal őrizte, de későbben megtanulta, hogyan le­het kőből tüzet csiholni s ekkor már szaba­dabban mozoghatott. Bebarangolta az egész szigetet. Mindenféle ehető fa és gyökérfélét összekutatott, sőt halakat is fogott. Úgy élt magára utalva, csendes boldogság­ban, mint két évszázaddal később a nagy hírnévre vergődött Selkirk Sándor, kit Ro­binson Crusoe néven az egész világ ismer. Egy esztendő múlva azonban, nagy ijedel­mére, hajó közeledett a lakatlan sziget felé. Megrémült, hogy honfitársai jönnek érte, hogy visszahurcolják annál a pokolnál is szörnyűbb életbe, melyből csak az imént si­került megszabadulnia. Újból a bozótba me­nekült s csak akkor merészkedett onnan elő, mikor már tisztának vélte a levegőt. Lo­pez felkúszott egy, az öböl felett emelkedő szirtfokra és onnan nézte, hogyan igyekszik ki a hajó a nyílt tengerre. De egyben azt is remetéje észrevette, hogy a távozó hajóról egy kakas pottyant be a vízbe. Alig tűnt el a hajó az egyik sziklafal mögött, Lopez a vergődő állat után vetette magát és szerencsésen a partra úszott vele. Azután szépen hazasétált a riadtan pihegő szárnyassal a barlangjába, ahol egész csomó ennivalót és más hasznos dolgot hagytak hátra számára az imént elvitorlázottak. Egy levél is volt a tűzhelyen, melyben arra biz­tatták, hogy ne féljen és ne bújjon el, mert nem bántja senki. Minél inkább teltek ez évek, annál inkább növekedett a sziget remetéjének a híte. De bár az időnként meg-megjelenő tengerjárók mindent megtettek, hogy találkozhassanak vele, ő sohasem került a szemeik elé. Meg­bújt előlük. Tiz esztendeig volt már a sziget egyetlen lakója, mikor végre társa akadt. Egy jávai rabszolga megszökött az egyik ott horgonyzó hajóról s csak annak eltávozása után bújt elő a bozótból. Lopez kénytelen volt tűrni a társaságát, de sehogy sem tu­dott összemelegedni vele, amiért is a jávai bosszúból elárulta a legközelebb kikötő hajó kapitányának a szerencsétlen emberkerülő rejtekhelyét. Lopez roppant megrémült, mi­kor látta, hogy nem tud elmenekülni a ka­pitány elől. De ez olyan szépen beszélt hozzá, hogy lassanként megnyugodott, sőt ajándé­kokat is kapott tőle, kitárta előtte a szívét és arra kérte, szabadítaná meg a jávaitól. Gomez kapitány készséggel teljesítette kíván­ságát, sőt egy névaláírásával ellátott okmányt is állított ki számára, melyben a király ne­vében arra szólította fel az esetleges kikötő hajók kapitányait, hogy ne vigyék el Lopezt erőszakkal a szigetről, mert ez ettől való félelmében bujkál az emberek elől. Ez az írás nagy biztonsággal töltötte el a sziget remetéjét, ki most már mindig­ szóba­­állt a szigeten kikötő hajósokkal s elbeszél­getett velük. Lassanként újra feléledtek benne ifjúsága emlékei s vágyni kezdett oly régen nélkülö­zött hazája és egyháza után. Egyre jobban erősödött benne a vágy, hogy magától a Szent-Atyától nyerhesse meg töredelmesen megbánt bűneinek a bocsánatát. Sok lelki vívódás után végre hajóra szállt és Portugáliába utazott, hol egy jóságos ka­pitány házában nyert menedéket a tolakodó kiváncsiak elől. Visszatértének a hite a ki­rályhoz is eljutott, ki azonnal magához ren­delte a sokat szenvedett embert és egy éj­szakai kihallgatáson hosszasan és nagyon kegyesen elbeszélgetett vele s egyben azt is felajánlotta, hogy elhelyezi egy kolostorban, ahol haltáig békességben élhet. Lopez hálás szivel köszönte meg a király jóindulatát, de visszautasította a kolostort illető ajánlatát, arra kérte uralkodóját, engedné meg neki a Rómába zarándoklást, mert csak a pápa bűnbocsánatától reméli megkínzott lelkének a békéjét. Hetek múlva végre sikerült hő óhajtása, ő is ott állt a Szent­ Péter templom kapujá­ban a többi vezeklő között. Az egyik mellék­hajóban két oldalról meredek lépcsők vezet­tek fel arra a magas emelvényre, amelyen a pápa trónusa állott. A Szent­ Atya hófehér­­palástos, tiszteletreméltó alakja ott ült a trón­széken magasan a tömeg felett és minden­felől látható volt. A vezeklők egyenként ka­paszkodtak fel a meredek lépcsőkön és Krisz­tus földi helytartója színe elé érve, a földre vetették magukat, ő pedig beborította őket fehér köpenyével s úgy hallgatta meg gyó­násukat. Akkoriban az a jámbor szokás járta, hogy az ilyen alkalmakkor egy-egy izgalmas cso­port közrefogta a vezeklőket, hogy elrejtse őket a kiváncsiak tekintete elől. Lopeznek nem volt része ebben a kedve­zésben. Közszemlére kellett bocsátania ször­nyű megcsonkitta­tását s egymaga vánszorgott fel a lépcsőkön. De mikor végre odiaomolha­tott a Szent Atya lábai elé s az töredelmes gyónása közben befedte fehér palástjával, végtelen béke és megkönnyebbülés költözött a szivébe. Isten irgalma kitörült onnan min­den bánatot és keserűséget s csak a Minden­hatóba vetett határtalan szeretetnek és biza­lomnak adott helyet. A pápa még aznap audiencián fogadta s éppen olyan jóságosan bánt vele, mint előző­leg a király. Kegyesen érdeklődött óhajtásai felől, hogy teljesíthesse azokat. Lopeznek már csak egyetlen vágya volt: visszatérni a magányos szigetre. A pápa meg­értette őt és beleegyezett kívánságába. Istennel és embertársaival megbékélve, csakhamar újból kedves szigete lakója Lopez, ki ezentúl szívesen el-elbeszélget az őt látni óhajtó hajósokkal, akik hálából mindenféle ajándékot adtak neki. Magvakat, növényeket, szárnyasokat, háziállatokat s más egyéb hasz­nos dolgokat. Lopez kertészkedni kezdett és pálma, meg gránátalmafákat ültetett. Kacsákat, tyúkokat és disznókat is tenyésztett, amik (miután ő maga csak nagyon keveset fogyasztott bele­ lük) igen, elszaporodtak s az erdőben el­­széledve vadon éltek tovább. Lopez 1546-ban halt meg, tehát mintegy harminc évig élt azon a szigeten, melyről a sziget másik remetéje, a franciák nagy Napó­leonja kis kadétiskolás korában csak annyit irt egy földrajzi dolgozatában, hogy: „Szent Ilona — kicsi sziget.“ M. Márki Mária. Titokzatos mérgezési esetek Amerikában Newyorkból jelentik: Whiteplains ameri­kai városban számtalan mérgezési eset for­dult elő, amelyek nyilvánvalóan cukrász­­süteményektől származnak. Eddig 552 ilyen mérgezési eset vált ismeretessé, de valószí­nűnek látszik, hogy többszáz esetet be sem jelentettek. Az egészségügyi hatóságok most rendkívül szigorú vizsgálatokat indí­tottak annak megállapítására, hogy vegyi, vagy bakteriológiai mérgezésről van-e szó. Haláleset eddig nem fordult elő. Ezer csók óránként Párisból jelentik. Különös verseny játszó­dott le a minap a francia fővárosban. Egy, fiatal házaspár azt állította, hogy tíz óra le­forgása alatt tízezerszer váltanak csókot egymással. Hogy ezt be is bizonyítsák, bí­rálóbizottságot választottak ismerőseik kö­zül és a bizottság szeme előtt megkezdték a nagy versenyt. Legnagyobb csodálkozásra az első óra alatt két kétezerszer csókolták meg egymást. A verseny második forduló­jánál azonban már csak 450 csókig vitték és fokozatosan mindig kevesebbszer. A ha­todik fordulónál m­ár mindenki azt hitte, hogy vállalkozásuknak nem tudnak eleget tenni, mire a jelenlévők legnagyobb cso­dálkozására ismét kétezerszer váltottak csó­kot egymással. A tizedik óra végén a tíz­ezredik csók csattant el. Ez a legújabb re­kord. A versenynek azonban káros utóha­tása is támadt, amennyiben a nő ajkában lévő idegek megbénultak, görcsösen húzód­tak össze, úgyhogy másfél napig képtelen volt ételt magához venni. Franciaországban csak egy lírai költő él meg a költészetből A költészet, a rimfaragás sohasem volt va­lami jövedelmező foglalkozás. Ez nemcsak a múltban volt így és nemcsak ma van­ igy* hanem valószínűleg minden időkben így lesz* Még a gazdag és hatalmas Franciaország köl­tői is ugyanúgy nélkülöznek, mint a trianoni magyar poéták, mert minit Párisból jelentik, egyedül Valery Paul az, áld tisztán és kizáró­lag műveiből él. A többi francia versfaragó kénytelen valami mellékfoglalkozást űzni, hogy betevő falatja legyen. Legalább is így informál bennünket a francia sajtó. A leg­több francia poéta a legváltozatosabb foglal­­­kozásokból szedi öszsze a mindennapravalót. Még az olyan nevek is mint Géraldy, Reneé, Samain, James talán éhen pusztulnának, ha egy szép napon elhatároznák, hogy csupán költők akarnak maradni. Egy párisi irodalmi folyóirat néhány nap­pal ezelőtt beszámolt erről­ a szomorú tényről és megjegyezte, hogyha Rimbeaux ma élne, ő sem keresne könyveivel többet havi 100 franknál, azaz 22 pengőnél. Két francia tudós kitenyésztette a lepra kórokozóját Minden emberi nyavalyák között legször­­nyűbb tudvalevőleg a lepra. E borzalmas be­­tegiség ellen évszázadok óta hiába küzd az emberiség. A tudósok, orvosok légiója fára­dozik a bélpoklosság gyógyításának megoldá­sán, azonban miindezideig sikertelenül. Most, mint Párisból jelentik, újból remény csillant fel, hogy ezt az emberpusztító szörnyet végre leigázzák. A párisi orvosi akadémia bak­teriológusa Vaudremair, Brain kollégájával együtt Hansennek 1871-ben megkezdett munkálkodását tovább folytatva, most ar­ról értesítik a tudományos világot, hogy si­került óriási nehézségek árán a leprabactil­­lust kitenyészteniök. Hansen norvég tudós már 60 évvel ezelőtt megállapította, hogy a bélpoklosság fertőző be­tegség, de neki sem sikerült élő baktériumot kitenyészteni. A két francia tudós egy különös gombafajban te­nyésztette ki a lepra bacillusát, mégpedig egész telepét a szörnyű élősdieknek. Vaudre­mair és Brain hatalmas lépésekkel vitték előre a bélpoklosság elleni harcot azáltal, hogy minden kétséget kizáróan ki tudnak termelni lepratelepeket. Ez annál is inkább örvendetes, miután ennek hiányába­n képte­lenek voltak az orvosok a lepra ellenszeréről gondoskodni és most már remélhető, hogy a közeljövő a minden borzalmaknál­ borzalma­­sabb betegség ellen sikerrel fogja megvívni harcát.

Next