Magyarság, 1938. június (19. évfolyam, 122-142. szám)

1938-06-05 / 126. szám

1988 Juntos­­, vasárnap A leopárdok kímélését egy afrikai angol gyarmatnak egyik vadászati felügyelője (Gamaranger) tartja szük­ségesnek. Erre mezőgazdasági szempontok kész­tetik. A nagy ragadozókat, különösen a fent­­nevezett szép macskát, annyira kipusztították, hogy az a tényező, mely a vaddisznók túlsza­­porodását kellő korlátok közé szorította, haté­konyságát túlságosan elvesztette. Amióta a benszülötteknek egy része is va­dászfegyvereket szerezhetett, más ragadozóknak a száma szintén c­sökkent, viszont a mezőgaz­daság kártevői úgyszólván akadálytalanul sza­porodnak. A disztóktól eltekintve, főleg a pá­viánok sok kárt okoznak. Az ültetvények tulaj­donosai különben az oroszlánok számának túlságos csökkentését sem látják szívesen, mi­vel akkor a sokkal kártékonyabb zebrák el­szaporodnának. A fentiekből azt a tanúságot vonhatjuk le, hogy valamely állatfajnak teljes vagy részleges kipusztítása a természetes egyensúlyhelyzetet mindig megzavarja. Ennek a következményei azután hatásukat előbb-utóbbi az emberi kul­túra és civilizáció szempontjából is káros érte­lemben éreztetik. Ezt az igazságot legelőször Angliában ismer­ték fel. Az „animals welfare week“ (állatgyámo­­lító hét) címen rendezett összejövetelek és érte­kezések annak terjesztését és népszerűsítését szolgálják. Céljukat és irányzatukat alanti fel­hívással ismertetik, melyet szószerinti fordítás­ban közlünk: „Az ember nem egy különálló helyzetben élő és küzdő lény. Mint annak a nagy életközös­ségnek a tagja szerepel, mely a legnagyobb és a legkisebb, a legfejlettebb és legalacsonyabb rendű állatokat magába foglalja. Azért annak az életközösségnek fenntartásánál és ápolásá­nál tőle telhetőleg közre kell működnie." Oly megismerés, melynek áldását csak akkor fogjuk teljes mértékben élvezhetni, ha az a földgömbön, vagy legalább a földrészünkön el fog terjedni. De ettől mindaddig, míg egyes országokban az átvonuló leghasznosabb madarakat minden eszközzel pusztítják, igen távol vagyunk. Orvvadászoknak szigorú­ megbüntetését még akkor is helyesel­nünk kell, ha azt Csehországban hajtják végre. Nem tartozunk azok közé, kik mindenért, ami külföldön történik, rajonganak. Ez esetben azonban meg kell állapítanunk, hogy az alant felsorolandó drákói intézkedéseket a vadállo­mány védelmének szempontjából célszerűek­nek tekintjük. Egy fényszóró segítségével orv­­vadászkodó sofőrt két és félévi fegyházra ítél­tek. Orgazda vadkereskedő háromhónapi fog­házat kapott, egy vadászbérlőt pedig egy kő­­száli sas lelövése miatt bíróság elé állítottak. A vadászati tudósítók állásának megszervezéséről és helyesen kifej­tett működésük szükségességéről e rovat kere­tén belül már volt alkalmunk megemlékezni. Mint követésre méltó példát intéz Korbáss Fe­renc dr.-nak a salgótarjáni főszolgabírói hiva­talnak beterjesztett jelentését kivonatosan van szerencsénk közölni. Mindenekelőtt megállapítja, hogy az idei ta­vasz mostoha időjárási viszonyainak az őz­állománynak megközelítőleg 40 százaléka esett áldozatul. A hasmenés, melyet csersavtartalmú takarmánnyal (főleg vadgesztenye) sok esetben meg lehetett volna gyógyítani, főleg sutákat ölt meg. Nyomatékosan felhívja a hatóságok figyel­mét arra, hogy ilyenkor az erdőből főleg a gombaszedőket tartsa távol. Amennyiben ez nem volna teljesen keresztülvihető, úgy azok­nak hátizsákjait és kosarait tüzetesen vizsgál­tassák meg. A magával tehetetlen őzgidát és a fácántojást szokták a gomba közé rejtve el­vinni. I gauge, hasznos fat­ncs is fitbalgezitás, melyen pgas gms. elindulva a vadállomány érdekében igen sokat lehet tenni. Különösen akkor, ha minden vadászati tudó­sító nemes hivatását oly lelkiismeretesen és annyi szaktudással teljesíti, mint vitéz Korbáss Ferenc dr. A kakák a viruló tavasznak fáradhatatlan beharango­­zója. Hazájának nyugati határát az Atlanti-, a keletit a Csendes-óceán alkotja. Északon a tundrában, délen Itália déli, csücskével ugyan­azon szélességi fokon lévő tájakon hallatja öblös hangját. Ezt a madarat hírből mindenki ismeri. Dalát még a fővárosi nyomortanyák lakója is hallotta. Akinek nem adatott meg, hogy a tavaszi madárkórus harmóniájában gyönyörködjék, annak a fülébe a kakuk szavát az utána elnevezett óra zengette. A közismert strófának tollas énekeséről azon­ban bátran el lehet mondani, hogy többé­­kevésbé inkognitóba burkolódzik. Azt a geric­­nagyságú szürke madarat, mely jú­nius hó kö­zepe után mélyen hallgat, sokan vércsének tartják, ősszel pedig az európai ember látköré­­ből teljesen eltűnik, amennyiben a telet Afriká­ban, vagy Ázsia délvidékének pálmaligeteiben tölti. A mód, ahogyan nemének fenntartásáról gon­doskodik, emberi etilka szempontjából leg­kevésbé sem elfogadható. A gondoskodás kifejezés ebben a vonatkozásban tulajdonkép­pen nem is helytálló. A kakuk még tojásairól sem gondoskodik, hanem azokat egyszerűen más madár fészkében helyezi el. Ezt az „erkölcstelenséget“ a természet támo­gatja, amennyiben a galambnagyságu kakuk­­nak tojásai alig nagyobbak, mint azok, amelye­ket verébnagyságú madárkák tojnak, így a sze­rencsétlen barázdabillegető, vörösbegy,­­ vagy éppenséggel a madárkák törpéje, az ökörszem, észre sem veszi, hogy fészkébe saját tojásai mellé a közmondásos kakukktojást is elhelyez­ték. De az apró méretektől eltekintve, más ténye­zők is forognak fenn, melyek a tojáscsempé­szést megkönnyítik. A kakuk tojásának a héjja igen kemény. Nem törik el, ha a tojó azt a mostohaszülők fészkéig a csőrében viszi el. Minden félreértés és tévhit eloszlatására ugyanis meg kell említenem, hogy a kakuk a tojását nem közvetlenül a nevelőszülők fész­kébe rakja. Ez talán igen kockázatos volna, amennyiben a jogos tulajdonos a csalást köny­­nyen észrevenné és a reákényszerített lelencnek a felnevelését megtagadná. Azért a kakuk tojá­sát a puszta földre tojja, hogy azt azután őri­zetlen pillanatban a fent leírt módon gyorsan és észrevétlenül egy idegen fészekbe csempész­­sze. A tojás alakjában betolakodó vendég az­után két-három nappal gyorsabban kel ki, mint a mostohatestvérek, miáltal azokkal szemben időbeli viszonylatban is előnyös hely­zetbe jut. A tojásból kikelő madárfióka életé­ben két-három nap ugyanis oly korkülönbség, mely az elsőszülöttnek a fiatalabb mostoha­testvérekkel szemben megtámadhatatlan testi fölényt biztosít. A hívatlan vendég ezt a fölényt a legkímélet­lenebb módon tudja kihasználni. Minden fala­tot, melyet a nevelőszülők hoznak, megkapa­rint. Falánkságánál és szüleitől örökölt testi erejénél fogva a gyöngébb mostohatestvéreket háttérbe szorítja, sőt előbb-utóbb a fészekből kidobja. Most a megcsalt és kijátszott fészek­­rakók csak őt egyedül táplálják. Ily körülmé­nyek között igen gyorsan fejlődik. Már na­gyobb, mint nevelőszülei, de azért még mindig táplálékot követel. Amikor azután szárnyra kap, elrepül anélkül, hogy a vendéglátást meg­köszönte volna. De a hálátlan kakukcsemetét a nemezis igen gyakran éri utol. Ha a fészek szű­knyílása faodúban van elhelyezve, a falánk lelenc, mi­előtt szárnyra kapna, annyira megnő és meg­hízik, hogy nem bír kibújni. Ilyenkor azután nyomorultan az odvas fa belsejében pusztul el. Ornitológusok állítása szerint a kakuk kö­rülbelül 150 különböző madarat részesít abban a kétesértékű szerencsében, hogy tojásainak ki­költését rájuk bízza. Kivételesen még vízirigók, jégmadarak, harkályok és fácánok fészkébe is betolakodik. Igen természetes, hogy ilyen kö­rülmények között igen sok kakuktojás és fióka el is pusztul. A fácáncsibék például a vak­ és csupasz lelencet, mely kezdetijén a fészekből nem tud kimozdulni, anyjukkal együtt egysze­rűen faképnél hagyják. Ezek azonban kivételes esetek, mert a kakuk a legtöbb esetben a tojá­sát annak a madárfajnak a fészkébe viszi, mely őt magát felnevelte. Ennek következtében bi­zonyos apró madárkák, különösen az ökörszem és a gébics, igen sokat szenvednek. Miután a kakuktojással megterhelt fészek tulajdonosa a saját fiókáit egyáltalában nem tudja felnevelni, az illető madárfajt időnként és helyenként a végpusztulás fenyegeti. Ily körülmények között a kakukot bizonyos mértékig kártékonynak kellene tekinteni. Más­részt azonban csillapíthatatlan étvágya és falánksága oly rovartömegek pusztítására kény­szerítik, hogy ezáltal hasznos madárkák sanyar­gatása által okozott kárért bőséges kárpótlást nyújt. Különösen azáltal válik emberi szem­pontból pótolhatatlanná, hogy oly hernyókat pusztít, melyekhez más madarak hozzá sem mernek nyúlni: bizonyos rovaroknak hernyóit hosszú, szúrós, csípős váladékkal megfertőzött tüskeszerű szűrök védik. A kakuk ezekkel nem törődve a kis szörnyetegeket oly tömegekben falja fel, hogy gyomra ily sörtékkel a szó szo­ros értelmében ki van bélelve. A kakuk falánkságát csak akkor tudjuk iga­zán értékelni, ha tekintetbe vesszük, hogy egy embernek naponta 110 kg ételt kellene el­fogyasztania, hogy táplálékmennyisége és test­súlya közötti arányszám ugyanolyan legyen, mint a tollas hernyópusztítónál. A fent mondottakat összegezve bátran állít­hatjuk, hogy a kakuk anyagi szempontból tekintve a leghasznosabb madarak közé soro­landó. De még ellenkező esetben is alig hinném, hogy a legmegcsontosodottabb materialista és haszonleső nyárspolgár a tavaszt bejelentő hír­nököt szívesen nélkülözné. Az év minden sza­kában hangoskodó kakukóra az eleven hang varázslatos zengését nem pótolhatja. Maderspach Viktor Aewurtsstange a szakkifejezés, mellyel a németek a szarvas által elhullatott agancsokat megjelölik. Pár évvel ezelőtt az emberek az agancs­­kiállításon annak a csodaszarvasnak megszám­lálhatatlan Nádler-pontokkal felbecsült agan­csát bámulhatták meg, melyet néhai Gömbös Gyula Poroszországban, a rominteni vadász­területen elejtett. Sokan azonban nemcsak cso­dálatosnak, hanem inkább érthetetlenne­k tar­tották, hogy a koponya koronáját alkotó nagy­­szerű trófeán kívül az összes „Abwurfsstange-­­kat is kiállították. A nyárstól az utolsóig (azt beleértve) egyetlen egy sem hiányzott. Ha azt a bizonyos szarvast, mely a romin­teri terület dicsősségét Magyarországon is hir­dette, nem nevelték kertben, vagy éppenséggel istállóban, hogyan bírták az összes elhullatott agancsokat összedni? Mivel bírják valószínűsí­­teni, hogy azok annak a bizonyos állatnak a fejéből nőttek ki és onnét hullottak az avarba, mely azokat rendesen igen jól el szokta rejteni. Erre a kérdésre német szaklapok egy közle­ménye némileg elfogadható választ ad: Abban az időben, amikor a szarvas fejdíszét hullatja, a német alapossággal és gondossággal kezelt területen a bikát állandóan figyelik. Mi­helyt észreveszik, hogy valamely szarvas egyik agancsát elhullatta, azt egy külön erre a célra idomított kutyával megkerestetik. Ez a kutya állítólag csak annak a szarvasnak az agancsát keresi, melynek szimatját vele legutoljára sza­­goltatták. A német rend, alaposság és szervezőképesség iránt érzett csodálatunk ellenére mégis úgy érezzük, hogy ebben a vonatkozásban ez sok a jóból. A tengeri­ vidra egyike azoknak az állatoknak, melyről évtize­dek óta az a h­ír terjedt el, hogy teljesen ki­­pusztították. Ennek nagy horderejű politikai következményei is voltak. Emiatt sok ezer négyzetkilométernyi ország gazdát cserélt. Ami­kor Alaszkából már nem lehetett vidrabőröket szerezni, az oroszok ezt az amerikai gyarma­­tukat 1867-ben az Egyesült Államoknak eladták. Akkoriban természetesen még nem volt tudo­másuk arról, hogy ott a világ leggazdagabb aranytelepeit fogják felfedezni. Most angol illusztrált lap azzal lepte meg olvasóközönségét, hogy megszámlálhatatlan ten­geri vidrákból álló raj fényképét közli. A leg­­értékesebb prémbe öltöztetett állatok a Csendes Óceánnak egy sziklás parkrészletét ostromló hullámjai között úszkálnak. A felvétel készí­tője a vidraeldorádó helyét a pusztulófélben lévő állatok érdekében titkolja. Végre egy örvendetes hir, mely alkalmas arra, hogy a természetnek minden igaz barátját megörvendeztesse. ST Exotikus vadállatok védelme Nagynevű nimródjaink könyveiből kitűnik, hogy az Afrikát gyarmatosító nagyhatalmak az általuk megszállt területeken a természeti kin­csek megőrzésénél és megvédésénél nem egy­séges terv szerint jártak el. Az összes utazók azonban abban megegyeznek, hogy a legcélsze­rűbb és az adott viszonyoknak a legtökéleteseb­ben megfelelő intézkedéseket az angolok foga­natosították. A vad védelmével és a vadászati jogot gyakorló vadászok ellenőrzésével meg­bízott vadászati fel­figyelők, az úgynevezett „game Tangernek kivétel nélkül oly tisztek, kik sokévi gyarmati szolgálatban a szükséges tapasztalatokat megszerezték. Maguk is szen­vedélyes vadászok lévén, a vadászati lehetősé­gek fenntartását és kiterjesztését nemcsak szol­gálati, hanem egyéni hajlamaiknak megfelelő kedves kötelességüknek tekintik. A belga, francia és portugál területeken szer­zett tapasztalataikról beszámolva, az ottani vad­védelmi viszonyokat kevésbé kedvező szinben tüntetik fel. Ma a vadászatot ugyan mindenütt írásba foglalt törvények szerint gyakorolják, de az eredmény a legtöbb esetben a várakozá­soknak nem felel meg. A vadászat iránti közön­­bösség, mely a román fajú népeket általában jellemzi és amely európai viszonylatban is a vadászati kultúra elmaradottságában jut kife­jezésre, hatását a gyarmatokban is érezteti. A belgák, franciák, vagy portugálok exotikus vadászterületeit védő hivatalnokoknak leglelki­ismeretesebb kötelességtudása a vérbeli vadász ösztönszerű rátermettségét sohasem fogja pótolni. Az egyes afrikai gyarmatokban fennforgó diszparitások kiküszöbölésére Onslow lord el­nöklete alatt Londonban a lordok házának egyik termében egy bizottság ülésezett. Ebben Egyiptomot Mr. Hugh Fraser, a délafrikai Egyesült Államokat Mr. Te Waler, Francia­­országot M. Yves de Bellefon, Belgiumot dr. van Straelen, Portugáliát Senhor de Faria és a vendéglátó Angliát Mr. E. B. Bowyer képvi­selte. Az értekezés tárgyát alkotó kérdések közül csak a következőket akarjuk felemlíteni: Mely állatok tekintendők minden szempont­ból ártalmasaknak, miért is azokat minden rendelkezésre álló eszközzel kiirtani kellene? Madárvédelem Európai vándormadaraink védelmét célzó kö­zös értekezéseknek megtartása is fölötte fonto­sak volnának. Tagadhatatlan, hogy az első lé­pések ezen a téren is már megtörténtek. Olasz­országban az éneklő madaraknak madárenyv­­vel és hálókkal történő összefogdosását meg­tiltották. De mindez egy elenyésző csepp a leg­kedvesebb nyári vendégeinkkel szemben elkö­vetett kegyetlenségek tengerében. Amíg az európai vadászember legforróbban szeretett kedvencét, a szalonkát, egyes országokban köl­tözködés idején hálóval, sólyommal és puská­val irtják, addig a hazánkban és más kulturált országokban foganatosított intézkedéseknek nem igen lesz észrevehető hatásuk.

Next