Mai Nap, 1989. március (1. évfolyam, 19-43. szám)
1989-03-08 / 25. szám
MARADÉKEVŐK ennek a dorbézolásnak vége legyen. Akad persze, rámenős maradékevő is. Aki beszélteti az evőt, hadd hűljön ki az étel, és akkor eljön az ő ideje. Vagy akad, aki feltűnően az orrát fújja, vagy piszkálja. Különféle dolgokkal kísérletezik, de a maradékevők többsége, nem szól semmit, csak les, és sóhajtozik. Az ilyen embereket dobják ki először. Vendéglős ismerősöm mondta, legjobb maradékevő: a dilinós. Akinek kevesebb van egy kerékkel. Két forintért elénekli a Fradi-indulót, brekeg, mindenre rávehető. A tisztelt vendég, ha kapatos, megtréfálja a félhülye maradékevőt. Ezen aztán lehet röhögni. Ezek a félnótások nyugodtan gyűjtögethetik a tányérokat, öntögethetik össze a csurbát. A konyhára is bejárhatnak, mielőtt a maradék moslékba menne, azt is átnézhetik. Ez a szakma csúcsa. Majd’ minden helynek megvan a kabala maradékevője. Ott van például a köztéri Pege. Nagyszakállú ember, de ha teheti, rövid nadrágban jár. Papírgyűjtésből él. Van egy trükkje: mielőtt a MÉH-be vinné a papírt, meglocsolja. No nem annyira, hogy szétázzon, akkor kevesebbet kapna, csak annyira, hogy a papír megszívja magát vízzel. Súlyosabb lesz. Igaz, Pege elszemtelenedett már. Tökfőzelék, pfúj, maga is szép kis firma, a tököt nem szeretem, mondja. Kissé nyers a stílusa, teljesen elitta az eszét, de ha nem jön, szinte hiányzik. Pegében még az is szép, bárki megkérdezheti tőle, hogy ityeg a fityeg? Ezen aztán hatalmasat tud kacagni. A nevetése ragályos. Nincs is jobb, mint nevetve enni. Most lesz csak szép világ, gondolná az ember. Elszegényedik a lakosság, az éttermekben nem ül más csak maradékevő. De nincs így! Maradékevőnek születni kell. Félelmetes az emberi szervezet. Ott van a telepünkön Lukács néni. Özvegyi nyugdíjból él, ha ugyanezt életnek lehet nevezni. Heti ötven forintja jut ennivalóra. És Lukács néni nem panaszkodik, jól néz ki, mint aki rendesen eszik. Egyetlen luxus: vasárnap kakaót főz. Kinyitja a kisablakot, a lépcsőházban a gyerekek orra jár, mint a zsizsik. Gizi néni megint csuda kakaót rittyentett. Irigylik is a szomszéd öregasszonyok, de jól megy neki, a férje kitüntetései okán kakaózik itt a világba. Ez a félliter aztán elég egész napra. Bár lehet, a maradékot hétfőn reggel pusztítja el. És ez az ország nem sokára tiszta Lukács néni. Igaz, a Lukács nénik sohasem fognak az asztalra könyökölni, és lesni, hagy-e a másik valamit. Ha egy hétre ötven forint jut ennivalóra, akkor ötvenért esznek. Ha harminc, akkor harmincért. Aztán csendben elmennek. Nem okoznak semmi gondot, a sifonérban ott a pénz a temetésre. Bár meglehet, megint tévedek, két részre oszlik az ország, evőkre és maradékevőkre. Van itt, aki nagyobbat menthet Azt mondja a bányászember, sajnálta a pénzt kajára, az asszony elment főzni ő nem tud. Azt is látta, mennyi étel megy pocsékbe, úgy gondolta, attól nem lesz senkinek gyereke, ha a maradékot megeszi. Először szégyenlősködött, majd leégett a bőr a pofájáról, de most, hogy már hat éve csinálja, nincsenek skrupulusai. - Mikor indul a vonat? - Negyven perc múlva. - Nem azért mondom, de én például nem szeretek felizabálva a vonaton zötykölődni. Fölkavarodik az ember gyomra. Ezt mondja, biccentek, nem vagyok hülye, kevés szóból is értek. Megyek is. Megfogja a kezem, nem szeretek egymagamban enni, maradjon még, ha kilép, öt perc alatt az állomáson van, addig diskurálhatunk. Maga elé fordítja a tányért. Enni kezd. Nehéz, fekete keze van. Talán még mindig szénporos. A tüdőből, a kézről és a lélekből sosem száll el a szénpor, mondják az idős bányászemberek. - A krumpli nem friss, átsütötték a bitangok - közli. Nézem ezt az embert, ahogy eszik. Örül a lelkem. Arcán olyan béke van, amilyet csak kivételes esetben, gyóntató papok arcán lehet felfedezni. Az élet szép, ez olvasható le róla, bár egy pillanatra elkomorul. - A Münikkesek keverik. - Két kával mondja, ezzel is érzékelteti, neki a beszéd nem istene, meg azt is, a dolgok nem a tetszése szerint alakulnak. Bár addig nincs baj, amíg nincs baj. Aztán ötvenhatról beszél. Pozsgayról. Miegyebekről. Figyelem, ahogy rossz télikabátjában, kifordított inggallérjával kinyilatkozik. Tudja, hogy igaza van. Tudja, hogy nem tévedhet. Lassan, de nagyon gusztusosan eszik. Kedvet kap tőle az ember. Arra gondolok, ha egy pillanatra félrefordul, elesenek tőle egy szem krumplit. Most kívülről úgyis az látszik: ott egy öregember télikabátban ül, nyilván örökké fázik, brassói aprópecsenyét eszik, vele szemben ül egy másik ember, hallgatja, talán azt lesi, jut-e neki valami maradék, amit gyorsan felfalhatna. Valami jó kérdésen töprengek. Azt kéne kérdeznem, milyen érzés csak a maradékra várni. Arra, hogy leessen egy kis morzsa. Arra, hogy hagyjanak valamit, amit elcsipegethetünk. Az öreg végzett az ebéddel. Felvonja a szemöldökét: - Nézze fiatalember! Mindenki maradékevő. Ki az, aki elmondhatja, először merhet a fazékból. Önámítás. Na bumm, én állok a sor végén. Én vagyok a sokadik. Van itt aki nagyobbat meríthet, nekem a híg jut. Egyébként nincs különbség. És ez fátum. PÓRÁZON Jól megy sora a mostani kutyáknak. Nem kell a szemétben kotorászni az eleségért. Csak bemennek a kőbányai Gyakorló utcai lakótelepen megnyitott kutya-macska ABC-be és beszerezhetik táplálékukat. A jól felszerelt hűtőpulttal, fagyasztószekrénnyel ellátott boltban ugyanis elsősorban nekik árusítanak. Hogy a másodsorban kire vonatkozik? Lehet, hogy a kétlábúakra. Persze felvetődik a kérdés: érdemes-e azért pórázt, szájkosarat, nyakörvet ölteni, hogy vitaminokhoz, húsokhoz, tápokhoz, baromfiárukhoz jussunk? MTI FOTÓ : RÓZSAHEGYI TIBOR