Makói Ujság, 1943. május (9. évfolyam, 97-122. szám)

1943-05-12 / 106. szám

1943 május 12. Tudományosan megállapították, hogy a baromfitenyésztéssel fizetődik ki leggazdaságosabban a takarmányozás. Nemcsak szakkörökben, hanem a közvélemény széles rétegeiben is mind nagyobb és nagyobb hullámokat vet az a kérdés: milyen eredménnyel értékesítik háziállataink a takarmányt? Érthető ez a nagy érdeklődés, hiszen az okszerű termelésen nyugszik sorsunk, jövőnk. Ma erre kell törekedni, hogy a lehető legtöbbet termeljük, vagyis csak annak a jószágnak juttassunk takarmányt, mely azt a legjobban hasznosítja. A rendelkezésre álló takarmány elosztásánál és felhasználásánál kétségkívül annak a szempontnak kell érvényesülnie: vájjon a feletetett takarmányból melyik állat termeli a legtöbb húst, zsírt és egyéb termékeket? A közgazdászok között megoszlottak a vélemények. Heves vita indult meg, amelyet végül a tudósok kísérleteken alapuló megállapításai döntöttek el. A kísérletek eredményei azt bizonyítják, hogy ugyanannyi takarmányból több húst, zsírt ét, tojást, tollat termel a baromfi, mint amennyi húst, zsírt ad a sertés. Ezt a tudományos megállapítást lapunkban részletesen ismertettük. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha a baromfi takarmányértékesítő képességét a borjúéval hasonlítjuk össze. Gazdasági körökben általában az a felfogás uralkodik, hogy a borjú felnevelése gazdaságosabb, mert kevesebb takarmányba kerül, mint a baromfié. Ez a nézet azonban téves. Dr. Tangl Harald, "a neves tudós adatai szerint, mind a csirkénél, mind a borjúnál 100 kg. élősúly termeléséhez egyformán körülbelül 280 kg. keményítőértékü s ebben 60 kg. emészthető fehérjetartalmú takarmány szükséges. Figyelembe kell venni azonban azt a körülményt, hogy a csirke 3 hónap alatt testsúlyát huszonötszörösére növeli, míg a borjú ugyanaz alatt az idő alatt születési súlyának csak négyszeresét éri el. Továbbá, a csirkét önállóan is felnevelhetjük s a nevelési idő alatt a tyúk takarmányozására külön semmit sem kell fordítanunk. Ezzel szemben a borjú a szopás ideje alatt a tehenet általában teljesen leköti. Ha egy 500 kg-os tehénnek csak a létfenntartási takarmányát vesszük figyelembe, akkor ez 3 hónap alatt 225 kg. keményítőértéknek és ebben 22,5 kg. emészthető fehérjének felel meg. Még jobban eltolódik számításunk a csirkék javára, ha a tojástermelés körülményeit, illetve a borjú kihordását és magzat szükségletét is tekintetbe vesszük. Egy tyúk tojástermelő és létfenntartó évi szükséglete, ha 80 tojástszámítunk egy évre, 22 keményítőértékre és ebben, 4 kg. emészthető fehérjére becsülhető. Ezzel szemben a tehénnek szülés előtt legalább két hónapig szárazon kell állania, sőt tejét a szülés előtti harmadik hónapban apasztanunk kell. Ha ennek csak egy részét írjuk a borjú számlájára, mondjuk egy hónapot, akkor a tehén négy hónapig úgy fogyaszt takarmányt, hogy ezzel a mi szempontunk szerint külön hasznot nem hajt. De a magzat fehérjeszükségletét sem szabad teljesen figyelmen kívül hagynunk, hiszen 40 kg-os születési súllyal, ha megfelelő takarmányozással nem gondoskodunk szükségleteinek kielégítéséről, már jelentősen igénybe veszi az anyai szervezetet. Ha mindezeket az életfenntartó és a magzat számára nyújtandó tápanyagokat összeszámoljuk, akkor, ha csak felületes számításokat végünk is, megállapíthatjuk, hogy legalább ennyi keményítőértékű és emészthető fehérjetartalmú takarmányt fordítunk erre a célra, mint amennyiből körülbelül még 100 darab egy-másfél kilós csirkét termelhetünk. Gondos számítás alapján megállapítható, hogy a baromfineveléssel a rendelkezésünkre álló takarmányt sokkal gazdaságosabban értékesíthetjük, mintha azt, részben a tehénen keresztül, részben egyenesen a borjúnak juttatva, borjúneveléssel hasznosítjuk. MAKÓI ÚJSÁG A kormány tagjai és vitéz Jány Gusztáv, a hazatért 2. honvéd hadssereg főparancsnoka a Keleti pályaudvaron. Vitéz Jány Gusztáv, a hazatért 2. honvéd hadsereg főparancsnoka az ünnepélyes fogadtatáson. Hirrflfka 3 „ Ott állottak a szélben a finom lengyel katonatisztek és reszkettek... “ — mondja Kosilow utőr, a katyni rémdráma egyetlen szemtanúja. „Adja Isten, hogy átéljük ezt a vihart“ — Drámai feljegyzéseket találtak a halálgödrök áldozatainak zsebeiben. A „Das Reich“ legutolsó számában Felix Lützkendorf német haditudósító helyszíni riportéban számol be a katyni tömegsírok feltárásáról. A szovjet igazi arcát megmutató, drámai erejű írást az alábbiakban teljes egészében közöljük: Még fülünkben zeng előző estéről; a IX. szimfónia, amikor gyors légi ulti után odalépünk ezen a szép napsütéses reggelen a katyni halálgödörhöz. Hatalmas zuhanás volt ez az ember magasabbrendű megtisztulásától legmélyebb lealacsonyodásáig. Szmolenszk romjain keresztül jöttünk a repülőtértől idáig. A tavaszi napfény szelíddé varázsolta a romokat s itt-ott már zöld fátyollal vonta be az üszköket. A magasra emelkedő székesegyházban, amely annyi éven át az istentelenek liúúzeuma volt, most a húsvéti ünnepekre készülnek. Az utcákon nyüzsög a sok ember. Acélszürke egyenruhába öltözött ezred mellett házunk él. Gyakorlatról jönnek. Vidáman cseng az énekvezető hangja s a többiek Zúgó kórussal kísérik. Szinte rosszul esik, hogy olyan gyorsan haladunk el mellettük. Napóleon útján vagyunk, a Dnyeper magas partján, fzkás erdőn át haladunk nyugat felé, amig elérjük az éles folyókanyart. Itt, ezen a, kedves vidéken, az erdő közepén van az egyik alakulat pihenőhelye. Letértünk az útról. A kocsi nehézkesen törtet fölfelé a homokos úton és alighogy kiszállunk a kocsiból, máris ott állunk az első katyni tömegsír mellett. Sok halottat láttam ebben a háborúban. Katonákat, akik harcban estek el, asszonyokatés gyermekeket, akiket bombák roncsoltak szét. Semmivel sem lehet összehasonlítani azonban az agyonlőtt tisztek végtelen sorát, akik tizenkét rétegben feküsznek egymáson lemészárolva, egy elméletileg megalapozott őrültedtől, amelysohasem leplezte le magát félelmetesebben, mint a katyni erdő tömeggyilkosságában. AMI ERŐSEBB, MINT A HALÁL .. Az ember csak hosszú idő múlva akar a szemének hinni. A holttestek az elmúlt három év alatt nem porladtak szétt A homokos talaj különös módon mumifikálta holttesteiket. Arcukról ma is le lehet olvasni a kétségbeesett rémület kifejezését, amivel bajtársaik után a halálgödör szélére léptek, tekintetüket azokra függesztve, akiket már meggyilkoltak, a gyilkosok lövéseit várva. Ez a borzalmas félelem, ami még ma is ott bujkál a holttestekben, már egymagában is szörnyű. Még kísértetiesebb azonban uniformisaik és csizmáik romlatlanul megmaradt eleganciája. Ez a tipikus fényűzés, ami olyan jellemző volt a lengyel tisztekre s ami különös iróniaként még a halál felett is győzedelmeskedett. Tudom, hogy a halottak hosszú sorában, akikre most letekintek, aligha volt egy barátja is Németországnak. Azt is tudom, hogy jó szívvel hagyták magukat belehajszolni a birodalomelleni háborúba. Szörnyű pusztulásuk láttán azonban szétoszlik bennem az egykori ellenségesség érzése. Inkább azt érezzük, hogy ezek is a mi világunkhoz tartoztak és az a sors érte őket, amit nekünk is szántak. FÉNYKÉPEK EGY BOLDOGABB VILÁGRÓL. Az emberi együttérzés tudata csak erősödik bennünk, amint az orosz munkások holttestet holttest után emelnek ki a gödörből és az orvosok vizsgálni kezdik. Mindegyiken felismerhető a jellegzetes tarkólövés. Mialatt az orvos megteszi ezt a stereotip megállapítást, a Vöröskereszt emberei megkeresik a papirosokat a holttest zsebeiben. Minden náluk van, amit a katona magával szokott vinni a csatába. Néhány fénykép boldogabb, szebb életükből. Meghatódva nézzük őket. Egy fiatal menyasszony mosolygó arcának fényképét egy főhadnagy zsebében találtuk meg. A másik kép egy őrnagyot mutat, karján egy fáradtan mosolygó asszonnyal, térdén legkisebb gyermekükkel.