Medvetánc, 1985/4 - 1986/1
Lengyel László: Politikai magatartás és gazdasági viselkedés egy kis ország jövőképében - Gombár Csaba írásához
EGY KIS ORSZÁG JÖVŐKÉPEI az országa méltán állítható a Termelési regény mellé, Hajnóczy könyörtelen vágatai csontig hatolnak a magyar társadalomban. „Esterházy, Hajnóczy és Nádas, Bereményi és Lengyel munkásságát egyként jellemzi az a törekvés, hogy a múlttal szembesülve ne támaszkodni igyekezzenek erre a múltra, mint egy botra, hanem létrának használják. A historikum valamennyiüknél döntő tényező, de inkább olyan vonatkozásban, hogy az ismétlődés veszélyeit és abszurditását sugalmazzák. Ez egyeseknél - így elsősorban Esterházynál és Bereményinél — az irónia és a groteszk szemléleti és ábrázolási eszköztárát teszi hangsúlyossá, odáig fokozva azt, hogy a historikum szinte karneváli, nemegyszer lidérces bábjátékként ellenpontozza a jelen álkonszolidációba fegyelmezett tablóját. Ami Esterházy teljesítményére külön felhívja a figyelmet, hogy sikerült megteremtenie a mai magyar valóság s egy sajátos közép-kelet-európai köznapiság nyelvi mitológiáját.”14 Nem idézem tovább - bár kitűnő - Mészöly elemzését, csak felhívom a figyelmet arra, hogy az Ottliktól ágazó korábbi köznapi nyelvi mitológia egyneműsége most a soktípusú köznapiság és bürokratikus világ következtében új, „plurális” nyelvi mitológiákba bomlik szét. Vas István még arra figyelmeztet, hogy ne tanuljunk meg skorpiónyelven, Esterházy, Kenedi vagy Spiró nemcsak tökéletesen tudnak skorpiónyelven,de éppen azáltal bensőségesek, hogy egyszerre tudnak skorpiónyelven és galambnyelven szólni, az ikszek nyelvén, a nyelvkönyv angolságán és a történelmi színpad nyelvén, és soha nem tudjuk, mikor melyik nyelv fordulatai az élők. Mikor vagyok benne és mikor jöttem ki? Ez már évtizedes együttélésre való berendezkedésnek látszik. Közép-európai városokban vagyunk. Közel van hozzánk Párai Liberece és Mrozek Varsója. És újra szociográfia, csak most már Moldovás iróniával MÁV-ról, textiliparról stb., Mezei Andrásos dühvel az újítás elé tornyosuló bürokráciáról, Berkovitsos keménységgel a külvárosról, Zsillés átkozódással, egyben szociologikus hidegséggel a harmadik gazdaságról. Ez a barbár, értelmetlen és provinciális viszonyokkal szembeszegezett európaiság részvéte és iróniája a haza felett. „Hogyan szabad szeretni a hazát? — teszi fel önmagának a kérdést [Simone Weil]. S a válasza: A hazát csak egyféleképpen lehet és szabad szeretni. Úgy, ahogy azt a népdalokban, Homérosznál vagy az evangéliumok szenvedéstörténetében olvashatjuk. A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk. E »részvét« nélkül nincs emberi igazságosság, szeretet és szerelem, de még valódi kultúra sincsen. A bukáshoz viszont elég, ha e lényeges szót például »büszkeséggel« helyettesítjük be, vagyis olyan szóval, amit a jézusi történet, a népdalok és Homérosz »részvéte« sosem ismert.” Én nem vettem részt benne, részt veszek benne, de másként stb. képe ez. Jól csinálni a „létezés-szakmát”, ez annyi mint beleütközni egy archaikus modellbe. De tarts ki, és csináld tovább! A megfelelően művelt kertek össze fognak érni, a különböző szabadságok egymást fogják erősíteni. Vagy lerombolják őket, és húsz évig kell hallgatni. Akkor is mi vagyunk az erősebb lét közelében. Megengedhetjük magunknak a melankóliát. „Röhögnöm kell, micsoda kishitűség A rikácsolásukban, a melldöngető Fogadkozásaikban! Azzal a hatvan-hetven évvel Vannak oly nagyra, ami összesen A rendelkezésükre áll? No persze, innen