Medvetánc, 1987/2
Körkérdés a posztmodemről
MEDVETÁNC ionulási mód egyetemesnek látszó érvényét, a műértelmezésben a strukturalizmust dekonstrukcióval cserélte föl, az irodalomban önéletrajzi regény keveredését, valamint a célelvű történetmondás szabályainak megtagadását idézte elő, körkörösséget, nyitott befejezést, a szövegrészek véletlenszerű elrendezését, hamis, megcáfolt teológiát, jellem, nézőpont s beszédhelyzet folytonosságának hiányát hozta magával, s talán még a történetírásban is érezhető a kisugárzása azoknak a munkáiban, akik nem látnak alapvető különbséget „fiction ésnonfiction között — csak néhányat említve azoknak a változásoknak a sorából, amelyek természetesen korántsem előzmény nélküliek, hiszen a posztmodernizmus voltaképp csak átcsoportosít és előtérbe helyez korábban már használt eljárásokat, és más irányzatokhoz hasonlóan neki is voltak előkészítői, így a manierizmus, a XIX. századi eklektika, az első világháborút követő újklaszszicizmus, a művészet és a hétköznapiság ellentétét föloldó szecessziós dadaizmus, Nietzsche ellenvetései a történetiséggel szemben, Peirce pragmatizmusa, vagy akár Heidegger és Wittgenstein későbbi művei, melyek nélkül sem Hayden White nem állíthatná történetírás és fikció szoros összefonódását, sem Derrida a bölcselet végét, sőt Nelson Goodman sem beszélhetne arról, hogy a lehetséges világok mind a ténylegesen létezőn belül helyezkednek el, de talán még Pynchon vagy Barth, sőt akár Robbe-Grillet, Calvino és Handke elbeszélő munkássága, Phil Glass zenéje, Larry Rivers parodisztikus festészete, Godard jó néhány filmje, a torontói Eaton Centre s a Beaubourg épülete sem jöhetett volna létre, és semmiképpen nem vált volna a posztmodern a kultúra egészét átható irányzattá az USA-ban, ahonnét természetesen nem puszta behozatalként került más országokba, hiszen Vidovszky TV-operája, az Idő van vagy Makovecz épületei belső fejlődés eredményeinek is tekinthetők, Weöres Psychéje éppoly joggal előzmény, akár Nabokov vagy Gombrowicz regényei, mint ahogyan Esti Kornél viszonylagosságot hirdető szózata s nyelvjátékai nélkül talán még Esterházy látszólag összebarkácsolt („bricolés ), valójában mélyen megszenvedett könyvei is kevésbé feltűnően magasodnának ki azoknak a műveknek a köréből, amelyek nem annyira végigolvasásra, mint inkább véget alig érő, töprengéssel teli bíbelődésre ösztönzik a közönséget - persze itt nem „pusztán irodalmi előzményekről van szó, de arról is, hogy a „kelet-francia írónak úgyszólván nincs módja némely „nyugat-francia” szerzők önfeledt játékosságára, hiszen ő „érdesebb díszletek közt mozog”, s ennek — ha nem is mindig, de legalább olykor - „megvan az etikai hozadéka”.