Mészárosok és Hentesek Lapja, 1900. július-december (8. évfolyam, 27-49. szám)

1900-07-06 / 27. szám

2 TÁRCZA. Tenyészállatkiállítás Párisban. (Saját tudósítónktól.) A világkiállítás keretében megtartott tenyészállatkiállítás június hó 18-ikán végződött. Éppen jókor érkeztem Párisba, hogy még kapuzárás előtt megtekinthessem enek nemzetközi voltára való tekintettel — nem éppen nagynak mondható kiállítást, mely a vincennesi parkban talált helyet. Közel nyolcz hektárnyi területet foglalt el a kiállítás, amelynek úgy közepe táján, az igazgatósági épület mellett, jelöltek ki egy kis térséget az állatok elővezetésére. A főkaputól jobbra és balra a szarvasmarhák voltak kiállítva, míg ezek mögé a juhokat és sertéseket helyezték el. Mindjárt az elején megemlítem, hogy a kiállításra aránylag kevés állatot küldtek. A szarvasmarhakiállításon mindössze 2241 állatot mutattak be, ebből is csak 197 darab volt külföldi. Silány eredmény, ha meggondoljuk, hogy nálunk a tavalyi szegedi helyi kiállításon, amely jóformán csak Szeged környékére szorítkozott, 1664 állatot állítottak ki, míg a millenniumi tenyészkiállításon a kiállított állatok száma 2302 volt, tehát 61 darabbal több, mint a párisi világkiállításon. Holott a mi országos kiállításunkon csak kizárólag magyar állatokat mutattak be s a kiállítás is tisztán országos jellegű volt, idegen államok teljes kizárásával. Nos, idegen államok a franczia világkiállításra se valami nagy számban küldték el állataikat Még annak a 197 külföldi állatnak egy részét is a francziák állították ki, úgy, hogy ténylegesen csak 70 hollandi, 39 olasz, 16 belga és 1 argentiniai állat jött külföldről. A külföld gyér részvétele az annak idején lapunk által is többször élesen elítélt vesztegzári intézkedésekre vezethető vissza. Az állattulajdonosok nem voltak hajlandók drága állataikat a hosszú út után, még 10 napig vesztegzár alá is állítani s igy történt, hogy Magyarországból egyetlenegy darab állat sem volt kiállítva. Sajnálatos körülmény, mert feltétlenül bizonyos, hogy a mi állataink a kiállítás első rangú anyagát képezték volna s bizonyára több díjat nyertek volna. Mindenesetre a magyar gazdák kára, hogy nem vettek részt a kiállításon, de én részemről csak helyeselni tudom, hogy állatjaikat az esetleges viszszaküldés veszélyének nem tették ki Azt is hallottam ugyan, hogy a holland és olasz állatok belföldi területen voltak vesztegzár alatt s a franczia kormány úgy küldte ki állatorvosait a határra, hogy az állatokat a vesztegzár után megvizsgálják, de ez a körülmény magán a vesztegzár tényén keveset változtat. Az állatokat a vesztegzár után kocsiba rakták és Párisba való érkeztükkor antiseptikus fürdőben megfürösztötték. Magát a kiállítás területét, sőt még a takarmányt is mindennap desinficziálták, a párisi állatorvosi főiskola 10 negyedéves hallgatója pedig állandóan inspekciót tartott a kiállítás területén. Áttérve magára a kiállításra, a kiállított anyag elég szép volt. A franczia állatok valami 22 fajtába tartoztak, amelyek közül természetesen sokat díjaztak. Legtöbb a normán fajta volt, mintegy 150 darab igen szép állat, a vrém fajta is jól volt képviselve, míg a gascogniek között volt egy pár olyan kimustrált tehén is, amely otthon sem állta volna meg a helyét, nem hogy világkiállításban. A Durham-fajtából mintegy 170 állat volt bemutatva. Csaknem mindannyia díjat nyert. Svájczi fajtát Mészárosok és Hentesek Lapja 1900. julius 6. abszurdum ez, mert az osztrák tervezet alaposan elvetette a számvetést és mintegy prémiumot tűzött ki azon osztrák gazdák számára, akik olyan szerencsés helyzetbe jutnak, hogy sertésvészes állatokkal rendelkezhetnek. A Lajtántúl 80 ezer forintnyi áldozattal s 60 nap alatt akartak az egész dologgal elkészülni, holott pl. magában Alsó-Ausztriában a ragadós tüdőlábnák kiirtására 6 év és több, mint félmillió forint kellett. Az osztrák sertésvészirtó csudaszer, melyet közbejött politikai események folytán a 14. §. alapján, mint császári rendeletet lehetett csak életbeléptetni, természetesen nem is vált be s életbeléptetése után négy hónappal (szept. végén), amikor a 80.000 forintnak már hire-hamva sem volt, Ausztriában még mindig 9 község és 33 udvar volt sertésvészszel fertőzve. Akkor lépett azután életbe (szept. 23.) szintén császári rendelettel az Ausztriával kötött új állatforgalmi egyezmény, mely az Ausztriába irányuló magyar sertéskivitelt megkönnyítette. Nosza elővették tehát az osztrák gazdák és a magyar érdekek előnyomásából sportot űző elemek az 1898 -ban már használt fegyvereket s abban mesterkedtek, hogy az osztrák sertésvészirtási rendelet fiaskójáért, az uj állatforgalmi egyezményt tegyék felelőssé. 1899. év nov. hó első felében már kész meséik voltak. Egyik-másik osztr. testületben — amelyekről a föntebb idézett osztr. hivatalos kommünikké bölcsen hallgat— mindjárt elszólták magukat s elárulták, hogy nekik nem annyira sertésvészirtás költségei vagy eredménytelenségei fájnak, mint inkább a magyar sertésbevitel könnyebbségéből előálló konkurrenczia. A „Deutsche section des Landesculturrathes für die Markgrafschaft Mähren“ pl. amikor a sertésvész irtására fordított áldozatok kárbaveszésétől tart, egyszersmind kijelenti, hogy a magyar állatbevitelnek nyújtott könnyebbségek tetemesen elértéktelenítik a belföldi állatállományt. Tulajdonigy csinált a bécsi Landwirtschaftliche Gesellschaft is, mely akkor, midőn az új állatforgalmi egyezmény hatályon kivül helyezését kérelmezte, egyszersmind fölhívást intézett az osztrák gazdákhoz, melyben a magyar sertések vásárlásából és beállításából reájuk háramló veszélyekre figyelmeztetett. Az osztrák képviselőház Thierseuchenauschuss-sza is azt mondta ki (nov. 10.), hogy a 120 kilónál könnyebb magyarországi sertések behozatalának megtiltásáig a sertésvészirtási rendelet felfüggesztendő. Az alsóausztriai helytartó erre mindjárt, a maga szakállára, el is tiltotta Magyarország és Horvát-Szlavonország egész területéről a gazdasági tenyészsertések behozatalát, míg az osztrák központi kormány a kőbányai sertések bevitelét kötötte speciális engedélyhez. Decemberben folytatták a támadást, amikor az osztr. képviselőházban újra arról tárgyalt a Thierseuchenausschuss, hogy a sertésvészirtási csász.rendeletet törvényerőre kell-e emelni. Ez alkalommal megint ahhoz kötötték az állásfoglást, vájjon hajlandó-e az osztr. kormány az új állatforgó egyezményt megváltoztatni. Az alsó-ausztriai mezőgazdasági egyesületek és kaszinók képviseleti gyűlésén (f. é. márcz.) viszont azt követelték, hogy ha az állatforgalmi egyezmény érvényben marad, akkor honosítsa meg az osztrák kormány újra a határvizsgálatot s hozzon törvényt, mely szerint több állatjárványban — így a sertésvészben is — elhullott állatokért a tulajdonosok állami alapokból teljes kártérítést kapjanak. Ez volna az az az ellentétes szempont, melyre az osztr. hiv. kommüniké hivatkozott. Az osztrák követelőzések, melyek a megjelölt nyomokon minden osztrák tartományi gyűlésen szerepeltek, tudvalevőleg ez év márczius havában interpelláczió tárgyául szolgáltak a magyar képviselőházban is s az erre adott válaszában (márczius 14.) jelentette ki Darányi földmivelési miniszter, hogy az uj állatforgalmi egyezmény az egész kiegyezéssel együtt áll vagy bukik, melyhez hasonló nyilatkozatot Darányi már 1899. év nov. 29-én is tett. Mindezekből a dolgokból evidens, hogy az osztrák sertésvészirtási ankét nem kizárólag Ausztria belügye, s nem olyan szakértekezlet, mint a minőnek neve után látszik. A vonatkozásokat a hivatalos kommüniké s az ankéten résztvevőkhöz intézett kérdések gondosan elrejtik ugyan, mindazonáltal tagadhatatlan, hogy az ankéten tulajdonképen az Megriadalésiknél kérjük tisztelt olvasóinkat aladig lapunkra hivatkozaa