Mozgó Képek, 1985 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
1985. JÚLIUS 15 Megmozdul az állóvíz - a Sörgyári capriccio című Menzel-film vége felé munkagépeket állítanak a csillogó szőrű söröslovak helyébe. Várost és falut a rádió hozza közelebb egymáshoz, ahol csak lehet, korszerűsítik a termelést, miközben új ízlés, új szellem söpör végig a tízes évek Csehországán. Elhalványul a bumfordi báj, letűnik a bornírt világ, új távlatokat ígér a korszerűsítés, a „lerövidítés”. Pepin bácsi az elsők közt hódol be az új divatnak: ha a rövid a szép, akkor legyen rövid az asztal lába is. Elő a fűrészt! Mariska pedig, aki derékig érő hajkoronájával egy egész várost tartott lázban, beül a fodrászhoz és megválik szőke fürtjeitől. Hogy kikap a férjétől? Ugyan, kérem! Fő a divat! És egyébként is: sose volt még ilyen boldog. Szíve alatt ott hordozza már a tegnap emberét, „író lesz” - állítja kész tények elé mármár bosszantóan korrekt férjét. S bár az ifjú Bohumil Hrabal kezdetben a jogi pályával kacérkodik, végül mégiscsak az írói hivatás mellett dönt. Több mint húsz könyve közül jó néhány magyar nyelven is megjelent (Álmodozók, Apróhirdetés a házra, amelyben már nem akarok lakni, I bambini di Praga, Sörgyári capriccio, Táncórák idősebbeknek és haladóknak), a műveiből készült filmeket pedig a magyar közönség is láthatta. Elsőként a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, Jirí Menzel 1966-ban készült Oscar-díjas filmjét, amely a cseh ellenállás korát idézi groteszk hangvételben. A film története egy isten háta mögötti poros kis vasútállomáson játszódik; itt teljesít szolgálatot egy fiatal forgalmista, akinek egyetlen gondja van csupán: ártatlanságának elvesztése. S amíg neki csak ezen fő a feje, a hozzá hasonló korúak a második világháború frontjain harcolnak. De hős lesz belőle is, akarata ellenére hős, mert az életével fizet, amikor a szürke kisváros vasútállomásán áthaladó német hadiszerelvényt a levegőbe röpíti. A hétköznapok koloncát hordozó kamasz képében a kínjaival gyötrődő kisember mulatságos kálváriáját tárja elénk az író, aki a költői lebegés és a humoros játék közé mesterien ékeli be az önéletrajzot, a földszintes realizmust. Csetlő-botló kisemberekkel találkozunk a már említett Sörgyári capriccióban is. Pepin bácsival, a jólelkű, de nagy hangú naplopóval, aki Charlie Chaplin és Buster Keaton egyenes ági leszármazottja lehetne; Francinnal, a pedáns, de örökké fontoskodó sörgyári gondnokkal és „kis feleségével”, aki szertelenségében még a gyárkéményre sem restell felmászni. Halk derű és finom nosztalgia lebegi át a filmet, s bár Hrabal a szüleiről mesél, hőseiben ismerősöket, sőt, mi több: közeli arcokat fedezhetünk fel. A most hetvenegy éves író minden egyes novellájában iróniával vegyes együttérzéssel ábrázolja köznapi figuráit, a közép-európai kisembereket. Megérti és szereti is őket - innen az együttérzés. Hisz bennük, és megvédi őket. Szereti az egyszerűségüket, a lelkesedésüket, szereti az álmaikat, a baklövéseiket. „Az én világom a kocsma - hangsúlyozza a söröző, ahol a szememmel gyóntathatok. Ahol meghallom a belső monológokat. Az elbűvölő igazságot.” Hrabal a klasszikus cseh groteszk méltó örököse. Hasekkel, Capekkel és Franz Kafkával együtt emlegetik. Negyvennégy évig a legkülönbözőbb foglalkozásokkal kereste kenyerét. Dolgozott jegyzői irodában, volt sörgyári munkás, raktáros, vasúti pályamunkás, távírász, forgalmi tiszt, biztosítási ügynök, acélgyári munkás, papírhulladék-csomagoló és díszletező. Első könyve (Emberek beszédei) 1956-ban jelent meg, de a következő (Gyöngyöcskék a mélyben) kiadására hét évet kellett várnia. Nem így a többire! Ma a cseh irodalom élő klasszikusa. Törzshelyén, a prágai Aranytigris sörözőben vár rám, egy csendes kis utcában a Károly-híd közelében. Megállók a kapuban - a málleti vakolatú homlokzat alatt fülledt, nehéz levegő állja útját a tavaszi szélnek. Hűvös, százéves falak közt hosszú, erős lábú asztalok, nyitástól zárásig foglalt fapadok. Egy kerek arcú, fura mozgású csapos - mintha Hasek tolláról csöppent volna a pult mögé. Nézem az arcokat - egymás mellett futó hétköznapi sorsok. Köztük a sarokban: Bohumil Hrabal. Öltözete majdnem ugyanolyan, mint azoké az ötven-hatvan éves peremvárosi munkásoké, akikkel naponta felhajt néhány korsó sört, de gyermekien tiszta, kék szeméből olyan élet- és emberszeretet sugárzik, hogy még a hozzá oly közelálló emberek társaságából is kiválik. „Menjünk a Moldva-partra” - tanácsolja, kopott bevásárlószatyrát lóbálva, aztán apró, fürge lépteivel úgy nekiiramodik, mintha az utolsó villamoshoz sietne. Közben Örkényről beszél, hogy mennyire szereti egyperces novelláinak elesett hőseit, Schopenhauerről, akivel egy véleményen van, hiszen igenis, minden szeretet alapjában véve együttérzés, és mert a mozis novelláinak filmváltozata lesz beszélgetésünk tárgya, már elöljáróban megjegyzi: Jirí Menzel az ő igazi rendezője. Ülünk a padon. Ő mesél, én hallgatom. Fejünk fölött, mint gyöngyszemek, kövér esőcseppek ragyognak az ágakon. Már nem Prágában, hanem Nymburkban vagyunk, Hrabal gyermekkorának színhelyén . .. - Nekem a mozit elsősorban Chaplin filmjei jelentették, A kölyök, A csavargó, az Aranyláz, a Nagyvárosi fények, A diktátor. Valósággal visítottam az élvezettől, annyira szerettem a gegjeit. De ugyanígy lelkesedtem az amerikai némafilmek másik jellegzetes figurájáért, Buster Keatonért is. Boldog voltam, hogy ilyen csodás kisemberek is élnek a földön. Pepin nagybácsimhoz hasonlítottam őket, aki velünk élt a sörgyárban, s ha bajban voltam, mindig azon töprengtem: Chaplin vagy Keaton hogy döntene az én helyemben? Látja, ez is érdekes: nem az apám, a sörfőzde igazgatója volt a első számú valaki Nymburkban, hanem Pepin bácsi, aki a gégéket hozta. Őt csodálta, érte rajongott az egész kisváros. Keaton és Chaplin tehát ott élt a közelemben. Pepin bácsi személyében. De nincs ebben semmi különös, szerintem minden családban, minden kocsmában van egy ember, aki sorozatban süti el a vicceit. Egy ember, aki „földobja” a többieket. Egy gyémántszemű, akire megéri várni, mert megdobogtatja a szíveket. Az Aranytigrisben is van ilyen ? - Persze, hogy van. Például a barátom, Ruzicka úr. Nyomdász. Egy évvel idősebb, mint én. Ő mindig tudja, mikor, mit kell mondani. Amit tőle hallok, az páratlan és megismételhetetlen, ezért minden szavát megjegyzem. Apró történetek ezek, amelyeket a fejemben írok tovább, amikor előszedem őket, már csak arra kell ügyelnem, nehogy elveszszen az összefüggés a mesék között. És itt kezdődik a film: láthatóvá teszi az elmondottakat. - Mi játszott fontosabb szerepet ifjú éveiben: a sörgyár vagy a nymburki mozi? - Mind a kettő fontos volt számomra. A sörgyár a mindennapi életem volt, amelyből éppen a mozi szokott kiragadni. De nemcsak én voltam így vele - az egész város várta a nagy francia, amerikai filmeket. Csak úgy özönlöttek az emberek a vetítésekre, aztán másnap igyekeztek úgy öltözni, mint Gary Cooper, Harold Lloyd, Errol Flynn, Robert Taylor vagy Tyrone Power. Mit mondjak, én is imádtam őket. Úgy néztem rájuk, mint valami istenre. Csodálattal, áhítattal. És persze, én is olyan akartam lenni, mint ők. Vagy legalábbis hasonlítani akartam hozzájuk. - Mit gondol, mi tud nagyobb hatást kiváltani az emberekben: a film vagy az irodalom ? - Nem tudom, ki hogyan van vele, nekem a film az első számú szerelmem. Másfél óra alatt jeleníti meg mindazt, amit egy könyv több száz oldalon tárgyal. Ez persze nem jelenti azt, hogy az irodalmat kisebb becsben tartom. Nem! 86 Sörgyári capriccio