Mozgó Képek, 1987 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1987-08-01 / 8. szám

987. AUGUSZTUS A Kínai Cirkusz budapesti vendégszerepléséről készített filmet a Magyar Televízió. Ennek bemutatása alkalmából közöljük az alábbi cikket. Igazán az oroszlánok miatt zarándokoltam el a Budapest Sportcsarnokba, amikor itt vendégeskedett a Kínai Cirkusz. Mert bevallom: az oroszlánok világában számomra a kedvenc műfaj a kínai. Szoborként méltóságot sugároz, de - ellenőrizhető - sohasem támad. Kerámia formában vicsorgatja fogait, de inkább óvatosságra intően, mintsem fe- Székakrobaták A sárkány és a bohóc humánuma nyegetően. Porcelánokon már-már játékra csábít, bambusz faliképeken pedig gyakran amolyan házőrző szerepben bukkan fel, például szépasszonyok mellett egy-egy régi gazdag házban. S élőben emberi. Ugyanis egyetlen létező változata a cirkuszi. Lehet aranyszínű és zöld, ezüst-fekete, vagy a szivárvány-skála jó néhány árnyalata. Lehet kölyök - akkor 10-12 éves fiúk jelenítik meg - és óriás, így két-három akrobata „oroszlánoskodik", vicsorgat, csattogtatja a fogát, emelgeti a fülét, lekonyítja a farkát. Emlékezzünk csak a pesti előadásokra: golyón táncoltak, futkároztak, bukfenceztek, ugráltak, szaltóztak, veszekedtek és kibékültek. Sanghajban egy alkalommal az Ifjúsági Palotában (amely a népi forradalom előtt a Nagyvilág nevet viselte, s ennek megfelelő szórakozásokat nyújtott) dobok és cintányérok hangjaira nőstény oroszlán vonult be, lihegve lélegzett, majd fáradtan odébb ballagott. Ott viszont, ahová először lehevert, egy újszülött kis oroszlán feküdt a hátán, kapálódzott, tehetetlenkedett, ügyetlenül felállt, visszaesett, az anyjához bújt, aki babusgatta, hátára vette, futni tanította, sőt kinevette és megnevettette. A Kínai Cirkusz kivétel nélkül emberi tulajdonságokat felvonultató művészet, a legmagasabb fokon. Hogy hogyan kerülnek bele oroszlánok? Nem tudom. Kínában eltöltött éveim tapasztalatai szerint nem bizonyítható, hogy valaha is éltek volna ott oroszlánok, s bizonyítható, hogy - állatkerteken kívül - ma sem élnek. Ismereteim helyességét bizonyítani látszik, hogy hasonló következtetésre jutott az ügyben - igaz, az 50-es években - a világhírű bábművész, Szergej Obrazcov is, aki igazán szakértőnek számít, hiszen világhírű oroszlánszáma, amelyben az oroszlánbáb elkeseredve és boldogtalanul minden előadáson lenyeli az idomárt, kínai ihletésű. A Kínai Cirkusz sárkányának viszont van igazolt előtörténete. Annak a sárkánynak, amely a cirkuszművészet népi fogantatásának mindmáig élő bizonysága, s felbukkan mindenütt, gyerekjátszótéren, ünnepi parádékon, vásárokon, s az emberi „összhangzattan” szemkápráztató csúcsaként a cirkuszok színpadán. Budapesten is méltán volt a program egyik kiemelkedő pontja. A sokméteres csodalényt tucatnyi artista mozgatta hosszú botokon, pislákoló fények tették kísértetiessé a tekergő kígyótestet, s mintha a lenyugvó balatoni napot kapta volna szájába a sárkány, olyan volt fogai között a vörösen fénylő gömb. Nekem a mi gyermekkedvenc Süsünket juttatta eszembe, amelynek suta-csúnyaságát szinte széppé varázsolja a lényéből sugárzó jószándék és játékosság. A kínai sárkány is jó. A monda szerint minden sárkányok őse vagy három évezredre, az ország egyik uralkodójának személyére vezethető vissza. Jü császár gátakkal, töltésekkel megfékezte a Hoangho folyó áradását, s ezért nevezte el őt sárkánynak a nép. Azóta a sárkányok hatalma alatt áll az ég és az időjárás, megszüntethetik az aszályt, megállíthatják az esőt, az áradást. Ezzel véget is érnek az állatszámok a kínai cirkuszban. Lovak, elefántok, tigrisek, kutyák és igazi oroszlánok ugyanis ellenkeznek a távol-keleti cirkuszművészet szellemével. Az idomított, művészkedő, táncoló, bohóckodó állat természetellenesnek számít, az állatidomítás pedig a természet kiforgatásábnak. A rémületkeltés meg általában idegen a cirkusz sok évezredes kínai értelmezésétől. Helyettük egyeduralkodók a jó tulajdonságok, erő, ügyesség, logika, leleményesség, humor, igazságszeretet. Ez humanista cirkusz, s alighanem épp ezért került összefüggésbe a 60-as, 70-es évek „kulturális forradalmával”, amely szélsőséges módon eltorzította a humánum jelentését. A cirkuszt is leírták az elfogadott művészet listájáról, „öncélúság" címen. Akrobaták, erőművészek tömegét küldték „átnevelésre". Az oroszlánok és sárkányok azonban a „kulturális forradalomnál" is erősebbnek bizonyultak, még „vörösgárdista" parádékon is helyet kaptak, úgy beépültek a népművészetbe, hogy a hagyományok elleni frontális támadás sem tudta kisöpörni őket. A szuperügyes akrobaták a budapesti előadáson is hódítottak. A tányérpörgetők 4-4 pálcán forgatták tányérjaikat, szinte láthatatlan csuklómozgással, fejen és talpon, egymás hegyén-hátán és összeborulva, lassan és villámgyorsan, gyönyörködtető harmóniában. Az asztalt dobáló labartisták visszaköszönnek több ezer éves kőnyomatokon, falfestményeken éppúgy, mint a téglákon józan ésszel elképzelhetetlenül egyensúlyozó legények, s a Föld vonzását meghazudtoló székakrobaták, kötéltáncosok. A nálunk is megcsodált ugróművészekkel, akik egymásra erősített, testüknél alig szélesebb karikákon repülnek át, külön-külön, egy irányban és egymással szemben, először Hangcsouban találkoztam egy buddhista templom múzeumának műkincsrangú fekete-vörös lakkfestményen (modern változat a ma is kapható turistákat váró üzletekben). Ja, és a bohóc, a kínai cirkusz emberarcúságának első számú jelképe. Fő tulajdonsága eltérően elesett, ügyetlen, becsapható társaitól a világ más részein - a talpraesett segítőkészség, az igazságszolgáltatás, s az a nevettetés, amely inkább kinevettet az emberi jóérzés szellemében. A bohóc az a népmesés hős, aki a szó fizikai és erkölcsi értelmében egyaránt talpra állítja azt, aki fejre állt, kiigazítja azt, ami fejreállt, mindig helyreállítja a tisztesség, a józanság, az ésszerűség jogrendjét, kicsiben és nagyban. Egy személyben Toldi Miklós, János vitéz és a gazemberségeket háromszorosan visszafizető Ludas Matyi. Szereti is minden változatban ezt a bohócot a kínai cirkusznéző. S a kínai cirkusz sikerét is nem kis részben azon méri, hogy szeretheti-e? KOCSIS TAMÁS A hajlékonyság művészei 17 Tteff herceg a sivatagban Prokofjev viharos élete Szergej Prokofjev zeneszerzői pályája viharos botránnyal kezdődött. Huszonkét éves, végzős konzervatóriumi növendék volt, amikor Szentpéterváron, egy Pavlovszkban rendezett nyári hangversenyen bemutatták II. zongoraversenyét, ahogyan maga írja le emlékezésében: „...elképesztő hatással.” A hallgatóság egyik fele tapsolt, a többség pisszegett, s ilyen felkiáltásokkal: „Pokolba ezzel a futurista muzsikával” - távozott. Megoszlott a sajtó véleménye is: a modern szellemű kritikusok ünnepeltek, méltatták a szerző eredetiségét, a konzervatívok, mint a Pétervári Újság, lecsepülték, nem tudtak mit kezdeni a „bolond” kompozícióval. ... Meglehetősen előreszaladtunk az időben, mert Prokofjevnek, századunk egyik legmélyebb, leghányatottabb sorsú műveit alkotó zeneszerzőjének tanulókorszaka sem volt mentes a viharoktól, megrázkódtatásoktól. 1891-ben született, s már gyermekként megmutatkozott zseniális zongoristatehetsége. Szülei Moszkvában, majd Pétervárott taníttatták, s a cári fővárosban olyan kiváló, de rendkívül konzervatív szemléletű professzorok osztályában igyekezett elsajátítani a zeneszerzés, az összhangzattan, a vezénylés és a zongoraművészet alapelemeit, mint A. Ljadov, Ny. Rimszkij-Korszakov, J. Viktor, Ny. Cserepnyin és Anna Joszipova. Könnyű elképzelni, hogy a hagyományokhoz, a klasszikus stílushoz mereven ragaszkodó, tekintélyes alkotókat vérig bosszantották újítási szándékaikkal azok a „kártékony fiatalok” (Prokofjev, Majakovszkij stb.), akik Debussyt, Richard Strausst, Szkrjabint, Stravinskyt tekintették példaképüknek. Tanáraik kifogásai nem törték le az „eltévelyedett” Prokofjev ambícióját, s a botrányba fulladt zongoraverseny-bemutatóig egész sereg nyilvánosság előtt is elhangzott, sőt nyomtatásban megjelent kompozíciót (szimfonikus költeményt, zongoradarabot, operakísérletet stb.) mondhatott magáénak. A diplomavizsgáig a zord professzorok megenyhültek, s Prokofjev jó eredménnyel végzett, melyet tehetős családja hosszabb külföldi tanulmányánál jutalmazott. Rövid londoni és japáni tartózkodás után, 1920-tól, felváltva az USA-ban és Európában élt, megismerkedett a modern zene élvonalbeli képviselőivel. Párizsban Gyagilev együttese több balettjét bemutatta, fellépett mint zongoraművész, szimfonikus és kamarazenei műveit - Kuszevickij jóvoltából - neves nagyzenekarok vették műsorukra. Ennek ellenére mint „emigránsnak” anyagi gondokkal, a hivatalok, koncertvállalatok és színházak packázásával kellett megküzdenie. A húszas évek közepén rövid időre hazalátogatott, a Szovjetunióban szívélyesen fogadták, koncerteket rendeztek számára, Prokofjevnek azonban vissza kellett térnie Párizsba, hogy jelen lehessen A tékozló fiú című táncjátékának bemutatóján. 1932-36 között érlelődött meg benne az az elhatározása, hogy végleg hazatér a Szovjetunióba. Honvágy gyötörte, egyszer azt mondta: „... Szeretnék újra egy igazi orosz telet látni, s egy igazi tavaszt, mely egyik óráról a másikra tör ki.” Az időpont - ezúttal! - nem volt kedvező, a Szovjetunió a zsdanovi kultúrpolitika korszakát élte, az újságok, a szaklapok állandó tűz alatt tartották az „avantgardista” film-, képző- és zeneművészetet. Hiába volt sikere az Eljegyzés a kolostorban című operának, a Rómeó és Júlia, valamint a Hamupipőke balettnek, kantátáinak, dalainak, az ismert 1948-as párthatározat után, Sosztakoviccsal együtt, Prokofjevet is „formalistának”, „néptől idegen” zeneszerzőnek minősítették. Prokofjev megkeseredve, meghasonulva 1953. március 5-én (Sztálin halálának napján) agyvérzésben halt meg. A három narancs szerelmese című operát 1916 és 1919 között komponálta. Ekkoriban Chicagóban élt, megismerkedett az ottani olasz operaház karmesterével, Cleofante Campaninivel, aki élénk érdeklődést mutatott a téma iránt. Ám, „a mi drága Gozzink” meséje alapján készült opera mégis sok és hosszas bonyodalom árán került műsorra, mert a kompozíciót istápoló olasz dirigens váratlanul meghalt, és a premiert el kellett halasztani. Szerencsére az operaház élére az új zenéért lelkesedő Mary Garden került, aki ambicionálta A három narancs szerelmesének színre vitelét. A premiert 1921. december 30-ára tűzték ki, az előadást maga Prokofjev vezényelte. A cselekmény fonala számos kitérőn át vezeti céljához főhősét, Treff király fiát. A varázserővel megbabonázott herceg szerelemre lobban három narancs iránt, melyeket azonban meg kell keresnie. Viszontagságos kalandok után egy sivatagban rájuk talál. Az ember nagyságúra nőtt narancsokat a herceg kísérője, Truffaldino kardjával felnyitja, s mindegyikből egy-egy gyönyörű lány lép elő. Kettő közülük szomjan hal, a harmadiknak titokzatos kezek vizet nyújtanak, s megmenekül. Ninettát a herceg boldogan zárja karjaiba. A közönség - mint a szerző írja - „szívélyes fogadtatásban részesítette, a kritikusok táborában osztatlanul megbukott.” Nem volt kedvezőbb a helyzet a New York-i, kölni és berlini bemutatók után sem. Prokofjev művének a Moszkvai Nagyszínház 1927. május 19-i előadása szolgáltatott igazságot. Nálunk először Szegeden adták elő 1965-ben, majd az Erkel Színházban 1975. március 9-én. Az utóbbi évtizedekben A három narancs szerelmese mind opera-, mind balettváltozatban sok zenés színház műsordarabja. Prokofjev halálakor Darius Milhaud így nyilatkozott: „Kivételesen nagy egyéniség távozott, elemi erővel, humorral, iróniával teli művészetének hatása idővel csak növekedni fog.” Napjainkban ezt az időt éljük. ALBERT ISTVÁN Szergej Prokofjev Nikápolyban 1910-ben Prokofjev 1945 nyarán