Mozgó Képek, 1988 (4. évfolyam, 1-8. szám)

1988-07-01 / 7. szám

1988. JULIUS n­ em megy ki a fejemből két film, amit még tavaly láttam a moszkvai nemzet­közi fesztiválon. A „piros” meg a „fekete”. Nincs szó nemzeti színekről, s nem is Euró­pát képviselik ezek, sem együtt, sem külön­­külön. Az egyik, a ritka mód és rikító módon színdús film indiai, s még a címe is ilyen: Pi­ros paprika (Mirdi Masala). Hindi nyelven beszélnek hősei. Ketan Mehta rendezte, egy fiatalember, akit a mai indiai filmművészet első számú reménységének tekintenek hazá­jában számosan (legalábbis a kritikusok). A másik film fekete emberekről szól, s ter­mészetesen a fekete kontinensen készült, Maliban. Fény a címe (Yeelen). Nem tudom, milyen nyelven beszélnek benne - bambara? szongai? vagy még másfajta helyi nyelven? -, ezt ugyanis elfelejtették közölni forrásaim, pedig jó néhány francia újságot is átlapoz­tam emiatt, nemcsak a moszkvai fesztivál kü­lönféle kiadványait. Ez a film ugyanis koráb­ban a cannes-i filmversenyen képviselte ha­záját - Moszkvában az információs program­ban szerepelt -, méghozzá sikerrel: a „zsűri díját” nyerte el. Jegyezzük meg a fontos tényt: első ízben fordult elő, hogy afrikai fil­met a hivatalos versenyprogramba fölvettek Cannes-ban. A film rendezőjének neve szak­mai körökben régebb idő óta ismerős: Sou­­leymane Cissé. De ezen a filmjén, amely te­hát nem franciául szólt (jóllehet Maliban hi-­­­vatalos államnyelv a francia), a rendező neve sem ezen a franciás módon íródott ki, hanem imigyen: Solomani Lisé. Nem tudom, hányan nézték meg a magya­rok közül Cannes-ban Cissé-Lisé filmjét, Moszkvában mindenesetre nemcsak magam láttam, hanem rajtam kívül még Zolnay Pál is. Ámuldozva hagytuk el kettesben a mozi­termet, miután véget ért a szokatlan játék ve­títése, s nem kellett hirtelenében más témát keresnünk a társalgásra, mert bőviben volt egymás szavába vágó-kapaszkodó mondani­valónk a látottakról. Nem mondom, hogy mozihálózatban kéne forgatnunk ezt a művet Magyarországon. De azt igen, hogy a filmba­rátoknak okvetlenül látniuk kellene. Az egész film voltaképpen egy beavatási szertartás, így hát titkokról szól - jó néhány körülménye nemcsak az európai nagyközön­ségnek titokzatos, hanem az afrikaiaknak is. Mindamellett, persze, tökéletesen érthető a dolog. Egy apa üldözi a fiát végeszakadatla­­nul, mert az eltulajdonította a féltve őrzött fétist; a fiú anyja menekíti gyermekét, távol élő nagybátyjához küldi. A főhős fiú sok próbáltató kalandon esik át, míg végül mél­tóvá lesz arra, hogy szembeforduljon saját apjával. Ekkor azonban mindkettejüket elva­kítja a Fény ... így alighanem elmondhatat­lan, belátom, ez a film. Az egyszerűség ked­véért hadd mondjam inkább úgy: végül is ar­ról szól, hogy az afrikaiak rosszra használták föl, mert egymás ellen használták föl erőiket, amelyek - épp ezért! - a döntő pillanatban ellenük fordultak, vagy legalábbis cserben­hagyták őket. Ezt a bizonyos „döntő pillana­tot” valahogy úgy fogalmazza meg a film zá­rójelenetének kísérőszövege: „amikor romlás fenyegette a népet s a várost” ... Ha európai összefüggésekbe volna ágyazható e történet, akkor azt mondhatnánk: „biblikus” nyelvű célzás ez ismerős történelmi körülményekre. A mitikus, rituális dramaturgia és nyelv elég nyilvánvalóan ilyesfajta „biblikus” funkciót tölt be Lise filmjében, amely végső kicsengé­sében eléggé nyilvánvalóan a maguk útját járt afrikai civilizációk és kultúrák gyarmati romlásba döntésére céloz. Solomani Lisé-Souleymane Cissé egyéb­ként mindössze négy rövid és négy nagy fil­met rendezett ez ideig. (Nem oly egyszerű sort keríteni egy film elkészítésére Afriká­ban.) 1940-ben született Bamakóban. Fény­képész és mozigépész lett, majd egy váratla­nul kapott ösztöndíjjal Moszkvában kitanul­ta a filmrendezést. Nemigen látni azonban nyomát, hogy az orosz kultúrához is fűznek szálak. A franciához már inkább, s legin­kább a tudatos „afrikaiság” képviselője. En­nek az áramlatnak jócskán vannak retrográd vonásai is - de hát mihez képest? „Nincsen ugyan pénzünk, de azért nem szegények va­gyunk, hanem gazdagok” - hangoztatta egyik francia nyelvű interjújában, hazája gazdag és eredeti kulturális hagyományára utalva. A nemzeti öntudatosodásnak - ami itt, Afrikában egyelőre szükségképpen a tár­sadalmi haladás foka s antiimperialista tölte­tű - a képviselője ma Solomani Sisé. Az indiai Ketan Mehta egész eddigi, rövid filmrendezői működésének legérdekesebb jellemzője éppen a kulturális hagyományok­kal űzött - tartalmas - játék. Fiatalember és (nem sikerült nyomára jutnom születési ada­tának), 1980-ban készítette első nagyjáték­­filmjét, s a Piros paprika még csupán a har­madik alkotása. A ’70-es évek közepén vé­gezte el az Új-Delhiben levő St. Stephens College hallgatójaként a közgazdász szakot, ám közben már elcsábította őt a színház. De a film sem hagyta nyugodni, olyannyira, hogy második diplomát is szerzett a púnai Film- és Televíziós Főiskolán. A SITE (a műholdas oktatási tévéprogram) munkatár­saként kezdett el dolgozni. Turisztikai doku­mentumfilmek rendezésével szedte össze a pénzt játékfilmjei elkészítéséhez, s ez ideig sikerült is mindháromszor független produk­cióban realizálnia elképzeléseit. Diplomamunkája Brecht egyfelvonásosá­­ból készült: A kivétel és a szabály. 1980-ban forgatott első nagyfilmje (Bhavni Bhavai­­ Népmese) a gudzsarati népi színjátszás és a brechti dramaturgia elegyítésére tett kísérlet. (A „bhavai” a gudzsarati népi dráma kihaló­ban levő formája­­ éppoly epikus színjátszá­si forma, mint amilyeneket Brecht a Távol- Keleten lelt föl előzményekül saját műfaji te­remtményéhez.) Mehta második játékfilmje, a Holi (Tavaszi tűzünnep, 1984) egészen más jellegű: egy diáklázadás története. Tudatos formakezelése azonban rokonítja a rendező másik két filmjével. Ezúttal a modern euró­pai filmkészítési stílust vegyítette a húszas évekével: 45 hosszú beállításból áll a filmje, plusz egy olyan montázsszekvenciából, amely 45 apró fragmentumból épül össze. A Mirdi Masala (1986) pedig egy „hősi melodráma”, a szerző-rendező meghatározá­sa szerint. Tudjuk, hogy az indiai, pontosab­ban az úgynevezett „hindi filmben” (ez nem egyszerűen a hindi nyelven beszélő indiai fil­meket jelöli, hanem a zenés-melodramatikus szórakoztatóipari termékeket az indiai film­gyártásban) a giccs fogalmától szinte elvá­laszthatatlan a melodrámáé. Mit akar hát a fiatal rendező egy melodrámával? Lássuk előbb röviden a történetet. Egy partvidéki falucska közelében fölüti sátrát a nagy hatalmú, fegyveres kísérettel járó-kelő adószedő-adóbérlő (az 1940-es évek elején vagyunk, a brit uralom végső éveiben), s kö­vetelőzni kezd. Lányokat-asszonyokat (is). Szondai, a faluszépe nem hajlandó az ágya­sává lenni, bemenekül a hajdani erődítmény falai közt működő fűszerüzembe („chili”, vagyis pirospaprika-féleség kerül itt feldol­gozásra a szorgos női kezek munkája nyo­mán). Emiatt az egész falut kezdi lerombo­lással fenyegetni a nagy hatalmú önkényúr. Már-már a falu asszonyai is erővel kivetnék maguk közül Szonbait, hogy a nagyobb bajo­kat elkerüljék, s a gyáva férfiak is erőszakkal akarják az adószedő nyoszolyájára terelni a leányt... Egyedül az üzem vén éjjeliőre áll határozottan melléje; lezárja a kapukat, s fölveszi a harcot... Természetesen lelövik, mire az asszonyok is végre föllázadnak, s csí­pős pirospaprikát szórnak a rájuk törő fegy­veresek szemébe ... Mi tagadás, eléggé reménytelenül hangzik ez a sztori. Csakhogy a film ezúttal sem azo­nos a sztorival. Ketan Mehta ugyanis ez alkalommal a harmincas évek indiai hangosfilmművészeté­ben, ebben az Európában jószerivel ismeret­len vonulatban lelte föl a föltámasztható, ki-­­aknázható hagyományt. A Piros paprika mindvégig stilizált megjelenítést mutat. Tu­datos a régimódi vágás; a színészek­­ olyan nagy, közismert, realista eszköztárral rendel­kező színészek, mint Nasziruddin Sah, Om Puri és Smita Patil (akinek harminckét éve­sen bekövetkezett, váratlan halála előtt ez volt az utolsó szerepe)­­ „ripacskodó” túlzá­sai, a melodrámai egyenes vonalú cselek­ményvezetés. S ha valaki már-már hajlandó volna „egy az egyben” fogadni ezt a stílust, akkor azt kibillenti kényelmes ítélkezői ma­­gatartásából a rendező által finoman bele­táplált gyanú: mintha néhol szó szerinti idé­zetek tűnnének föl valami egészen más vidé­kéről a filmművészetnek ... Igen, az indiai melodráma helyenként meghökkentően azo­nos beállításokkal, sőt montázskonstrukció­val idézi Eizenstein mexikói filmjét, annak is a Maguey című epizódját, amelyik tudvale­vőleg arról szól, hogy egy földesúr erőszakot tesz egy parasztlányon, ami lázadáshoz ve­zet... Ketan Mehta a stilizáció mestere. Első filmjét a nemzeti színjátszási hagyományok­ra hangolta rá, a legutóbbit pedig a nemzeti filmművészeti tradícióra. S közben az Indián kívüli kultúra leghaladóbb áramlatainak is­meretéről is tanúbizonyságot tett. Vajon mer­re fordul legközelebb anyagért és módszerta­ni ihletésért? CSALA KÁROLY A Fiú a szerelemmel is találkozik hosszú vándorútján (Solomani Lisé: Fény) Solomani Lisé, vagyis Souleymane Cissé a zsűri díjának átvételekor az 1987. évi cannes-i fesztiválon (Carole Bouquet társaságában) fekete Smita Patil és Raj Babbar a Piros paprikában

Next