Mozgó Képek, 1988 (4. évfolyam, 1-8. szám)
1988-07-01 / 7. szám
1988. JULIUS n em megy ki a fejemből két film, amit még tavaly láttam a moszkvai nemzetközi fesztiválon. A „piros” meg a „fekete”. Nincs szó nemzeti színekről, s nem is Európát képviselik ezek, sem együtt, sem különkülön. Az egyik, a ritka mód és rikító módon színdús film indiai, s még a címe is ilyen: Piros paprika (Mirdi Masala). Hindi nyelven beszélnek hősei. Ketan Mehta rendezte, egy fiatalember, akit a mai indiai filmművészet első számú reménységének tekintenek hazájában számosan (legalábbis a kritikusok). A másik film fekete emberekről szól, s természetesen a fekete kontinensen készült, Maliban. Fény a címe (Yeelen). Nem tudom, milyen nyelven beszélnek benne - bambara? szongai? vagy még másfajta helyi nyelven? -, ezt ugyanis elfelejtették közölni forrásaim, pedig jó néhány francia újságot is átlapoztam emiatt, nemcsak a moszkvai fesztivál különféle kiadványait. Ez a film ugyanis korábban a cannes-i filmversenyen képviselte hazáját - Moszkvában az információs programban szerepelt -, méghozzá sikerrel: a „zsűri díját” nyerte el. Jegyezzük meg a fontos tényt: első ízben fordult elő, hogy afrikai filmet a hivatalos versenyprogramba fölvettek Cannes-ban. A film rendezőjének neve szakmai körökben régebb idő óta ismerős: Souleymane Cissé. De ezen a filmjén, amely tehát nem franciául szólt (jóllehet Maliban hi-vatalos államnyelv a francia), a rendező neve sem ezen a franciás módon íródott ki, hanem imigyen: Solomani Lisé. Nem tudom, hányan nézték meg a magyarok közül Cannes-ban Cissé-Lisé filmjét, Moszkvában mindenesetre nemcsak magam láttam, hanem rajtam kívül még Zolnay Pál is. Ámuldozva hagytuk el kettesben a mozitermet, miután véget ért a szokatlan játék vetítése, s nem kellett hirtelenében más témát keresnünk a társalgásra, mert bőviben volt egymás szavába vágó-kapaszkodó mondanivalónk a látottakról. Nem mondom, hogy mozihálózatban kéne forgatnunk ezt a művet Magyarországon. De azt igen, hogy a filmbarátoknak okvetlenül látniuk kellene. Az egész film voltaképpen egy beavatási szertartás, így hát titkokról szól - jó néhány körülménye nemcsak az európai nagyközönségnek titokzatos, hanem az afrikaiaknak is. Mindamellett, persze, tökéletesen érthető a dolog. Egy apa üldözi a fiát végeszakadatlanul, mert az eltulajdonította a féltve őrzött fétist; a fiú anyja menekíti gyermekét, távol élő nagybátyjához küldi. A főhős fiú sok próbáltató kalandon esik át, míg végül méltóvá lesz arra, hogy szembeforduljon saját apjával. Ekkor azonban mindkettejüket elvakítja a Fény ... így alighanem elmondhatatlan, belátom, ez a film. Az egyszerűség kedvéért hadd mondjam inkább úgy: végül is arról szól, hogy az afrikaiak rosszra használták föl, mert egymás ellen használták föl erőiket, amelyek - épp ezért! - a döntő pillanatban ellenük fordultak, vagy legalábbis cserbenhagyták őket. Ezt a bizonyos „döntő pillanatot” valahogy úgy fogalmazza meg a film zárójelenetének kísérőszövege: „amikor romlás fenyegette a népet s a várost” ... Ha európai összefüggésekbe volna ágyazható e történet, akkor azt mondhatnánk: „biblikus” nyelvű célzás ez ismerős történelmi körülményekre. A mitikus, rituális dramaturgia és nyelv elég nyilvánvalóan ilyesfajta „biblikus” funkciót tölt be Lise filmjében, amely végső kicsengésében eléggé nyilvánvalóan a maguk útját járt afrikai civilizációk és kultúrák gyarmati romlásba döntésére céloz. Solomani Lisé-Souleymane Cissé egyébként mindössze négy rövid és négy nagy filmet rendezett ez ideig. (Nem oly egyszerű sort keríteni egy film elkészítésére Afrikában.) 1940-ben született Bamakóban. Fényképész és mozigépész lett, majd egy váratlanul kapott ösztöndíjjal Moszkvában kitanulta a filmrendezést. Nemigen látni azonban nyomát, hogy az orosz kultúrához is fűznek szálak. A franciához már inkább, s leginkább a tudatos „afrikaiság” képviselője. Ennek az áramlatnak jócskán vannak retrográd vonásai is - de hát mihez képest? „Nincsen ugyan pénzünk, de azért nem szegények vagyunk, hanem gazdagok” - hangoztatta egyik francia nyelvű interjújában, hazája gazdag és eredeti kulturális hagyományára utalva. A nemzeti öntudatosodásnak - ami itt, Afrikában egyelőre szükségképpen a társadalmi haladás foka s antiimperialista töltetű - a képviselője ma Solomani Sisé. Az indiai Ketan Mehta egész eddigi, rövid filmrendezői működésének legérdekesebb jellemzője éppen a kulturális hagyományokkal űzött - tartalmas - játék. Fiatalember és (nem sikerült nyomára jutnom születési adatának), 1980-ban készítette első nagyjátékfilmjét, s a Piros paprika még csupán a harmadik alkotása. A ’70-es évek közepén végezte el az Új-Delhiben levő St. Stephens College hallgatójaként a közgazdász szakot, ám közben már elcsábította őt a színház. De a film sem hagyta nyugodni, olyannyira, hogy második diplomát is szerzett a púnai Film- és Televíziós Főiskolán. A SITE (a műholdas oktatási tévéprogram) munkatársaként kezdett el dolgozni. Turisztikai dokumentumfilmek rendezésével szedte össze a pénzt játékfilmjei elkészítéséhez, s ez ideig sikerült is mindháromszor független produkcióban realizálnia elképzeléseit. Diplomamunkája Brecht egyfelvonásosából készült: A kivétel és a szabály. 1980-ban forgatott első nagyfilmje (Bhavni Bhavai Népmese) a gudzsarati népi színjátszás és a brechti dramaturgia elegyítésére tett kísérlet. (A „bhavai” a gudzsarati népi dráma kihalóban levő formája éppoly epikus színjátszási forma, mint amilyeneket Brecht a Távol- Keleten lelt föl előzményekül saját műfaji teremtményéhez.) Mehta második játékfilmje, a Holi (Tavaszi tűzünnep, 1984) egészen más jellegű: egy diáklázadás története. Tudatos formakezelése azonban rokonítja a rendező másik két filmjével. Ezúttal a modern európai filmkészítési stílust vegyítette a húszas évekével: 45 hosszú beállításból áll a filmje, plusz egy olyan montázsszekvenciából, amely 45 apró fragmentumból épül össze. A Mirdi Masala (1986) pedig egy „hősi melodráma”, a szerző-rendező meghatározása szerint. Tudjuk, hogy az indiai, pontosabban az úgynevezett „hindi filmben” (ez nem egyszerűen a hindi nyelven beszélő indiai filmeket jelöli, hanem a zenés-melodramatikus szórakoztatóipari termékeket az indiai filmgyártásban) a giccs fogalmától szinte elválaszthatatlan a melodrámáé. Mit akar hát a fiatal rendező egy melodrámával? Lássuk előbb röviden a történetet. Egy partvidéki falucska közelében fölüti sátrát a nagy hatalmú, fegyveres kísérettel járó-kelő adószedő-adóbérlő (az 1940-es évek elején vagyunk, a brit uralom végső éveiben), s követelőzni kezd. Lányokat-asszonyokat (is). Szondai, a faluszépe nem hajlandó az ágyasává lenni, bemenekül a hajdani erődítmény falai közt működő fűszerüzembe („chili”, vagyis pirospaprika-féleség kerül itt feldolgozásra a szorgos női kezek munkája nyomán). Emiatt az egész falut kezdi lerombolással fenyegetni a nagy hatalmú önkényúr. Már-már a falu asszonyai is erővel kivetnék maguk közül Szonbait, hogy a nagyobb bajokat elkerüljék, s a gyáva férfiak is erőszakkal akarják az adószedő nyoszolyájára terelni a leányt... Egyedül az üzem vén éjjeliőre áll határozottan melléje; lezárja a kapukat, s fölveszi a harcot... Természetesen lelövik, mire az asszonyok is végre föllázadnak, s csípős pirospaprikát szórnak a rájuk törő fegyveresek szemébe ... Mi tagadás, eléggé reménytelenül hangzik ez a sztori. Csakhogy a film ezúttal sem azonos a sztorival. Ketan Mehta ugyanis ez alkalommal a harmincas évek indiai hangosfilmművészetében, ebben az Európában jószerivel ismeretlen vonulatban lelte föl a föltámasztható, ki-aknázható hagyományt. A Piros paprika mindvégig stilizált megjelenítést mutat. Tudatos a régimódi vágás; a színészek olyan nagy, közismert, realista eszköztárral rendelkező színészek, mint Nasziruddin Sah, Om Puri és Smita Patil (akinek harminckét évesen bekövetkezett, váratlan halála előtt ez volt az utolsó szerepe) „ripacskodó” túlzásai, a melodrámai egyenes vonalú cselekményvezetés. S ha valaki már-már hajlandó volna „egy az egyben” fogadni ezt a stílust, akkor azt kibillenti kényelmes ítélkezői magatartásából a rendező által finoman beletáplált gyanú: mintha néhol szó szerinti idézetek tűnnének föl valami egészen más vidékéről a filmművészetnek ... Igen, az indiai melodráma helyenként meghökkentően azonos beállításokkal, sőt montázskonstrukcióval idézi Eizenstein mexikói filmjét, annak is a Maguey című epizódját, amelyik tudvalevőleg arról szól, hogy egy földesúr erőszakot tesz egy parasztlányon, ami lázadáshoz vezet... Ketan Mehta a stilizáció mestere. Első filmjét a nemzeti színjátszási hagyományokra hangolta rá, a legutóbbit pedig a nemzeti filmművészeti tradícióra. S közben az Indián kívüli kultúra leghaladóbb áramlatainak ismeretéről is tanúbizonyságot tett. Vajon merre fordul legközelebb anyagért és módszertani ihletésért? CSALA KÁROLY A Fiú a szerelemmel is találkozik hosszú vándorútján (Solomani Lisé: Fény) Solomani Lisé, vagyis Souleymane Cissé a zsűri díjának átvételekor az 1987. évi cannes-i fesztiválon (Carole Bouquet társaságában) fekete Smita Patil és Raj Babbar a Piros paprikában