Mozgó Világ, 1996. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 2. szám - INTERJÚ - Bossányi Katalin: "Nem állítom, hogy ez egy sikertörténet" - Beszélgetés Fodor Gáborral
Ellenkezőleg: kezdettől fogva küzdöttem az érdemi reformok mellett - összességében nem is eredménytelenül - úgy, hogy közben tudomásul vettem a nehéz pénzügyi helyzetet. Nagy segítségemre volt Szabó Tamás gazdasági helyettes államtitkárom, aki a Pénzügyből jött át hozzám, s jól ismerte az ottani logikát. A 96-os költségvetés irányelveit elfogadó kormányülésen a kormányfő - legalábbis ezt később így interpretálták - úgy döntött, hogy a kevés forrás és a további megszorítások ellenére két területet preferálni kell. Az egyik a vállalkozásélénkítés, a másik a felsőoktatás. Én akkor azt hittem, hogy Ön győzött! - így keletkeznek a legendák... Azon a bizonyos nyár végi kormányülésen - ahol például a szabaddemokraták is attól tartottak, hogy leáll a stabilizációs folyamat - hosszas és többfordulós vita után csak a költségvetés sarokszámaiban állapodtunk meg. S volt némi halvány utalás arra, hogy bizonyos területeket preferálni kell. Ilyen volt például a külügy, honvédelem és a kultúra. De a felsőoktatásról - aminek kiemelt támogatása egyébként mind a két párt programjában szerepelt - nem történt ilyen döntés. Itt jegyezném meg, hogy én az egész kormány működésénél a legnagyobb problémának azt tartom, hogy sohasem voltak egyértelmű állásfoglalások a prioritásokat tekintve. Strukturálisan beteg az a szisztéma, ahol állandóan a legnehezebb helyzetben lévő pénzügyminisztertől várják azt, hogy eldöntse, a külügyre vagy a honvédelemre ad több pénzt. Békesi és Bokros is küzdött ez ellen, eredménytelenül. A kormánynak mernie kell kijelölni fő irányokat, mernie kell azt mondani, hogy bizonyos területeket most nem preferál, a pénzügyminiszter pedig ezen döntések értelmében megcsinálja a költségvetést. De nem ez történik: teljesen értelmetlenül huzakodnak egymással a tárcák és a miniszterek, s valahogy a vitából évről évre újra csak a bázisszámok alakulnak ki, s nem születnek meg azok a döntések, amelyek kellenének. Sajnos mindenki rövid távon akar népszerű lenni, s így inkább a halogatást választják. Ebből a szempontból is mindkét pénzügyminiszter rendkívül tiszteletreméltóan és bátran viselkedett idáig, még ha csekély eredményt értek is el. Úgy gondolom, hogy az én sorsom alakulása nagyon erősen következett ebből a kormányzati-irányítási stílusból. Egyébként szakmai viták alapján formálódó döntések se igen voltak. Egy-egy terület képviselője előadta, amit akart, azután ha nem közeledtek egymáshoz az álláspontok, a akkor többnyire elhalasztódtak a döntések. S végül a kormányfő döntött, de hogy pontosan mit és hogyan, azt egy idő után elég nehéz volt követni. - Miért? Nem születtek jegyzőkönyvek? - Egy ideig volt magnós jegyzőkönyvezés, majd arra való hivatkozással, hogy sok minden kiszivároghat a döntésekből, ettől a kormányfő eltekintett. (Hozzátenném: valóban kiszivárgott, de nem a pontos jegyzőkönyvvezetés miatt.) Beszéljünk a tandíj bevezetése körül kialakult kormányzati, politikai, majd társadalmi vitáról, amely végül a nagy diáktüntetésben kulminálódott. Úgy érzem, hogy a sokféle konfliktus közül, amely önt az elmúlt másfél évben érte, talán ez volt a legfájóbb, hiszen szembekerült majdhogynem a saját korosztályával. Ráadásul a kormány is kész helyzet elé állította. Vagy nem? Érzelmileg valóban nehezen éltem meg ezt a konfliktussorozatot, de függetlenül attól, hogy „leárulóztak”, a végeredményt tekintve nem gondolom, hogy én szembekerültem volna a diákság érdekeinek rövid és hosszabb távú képviseletével. Szeretném rögzíteni: a tandíjrendszer bevezetését még az Antall-kormány idején eldöntötte a parlament, majd adott egy év haladékot magának. Az MSZP-SZDSZ koalícióalkotás során a pártok és a kormány programjának is része volt ez a lépés, amit én a kezdetektől szorgalmaztam. Ugyanis korábban is és ma is úgy vélem, ha ingyenes a felsőoktatás, akkor gyakorlatilag azokkal a milliókkal, akiknek nincs lehetőségük, hogy bekerüljenek egyetemekre, főiskolákra, fizettetjük meg azon szűkebb körű kedvezményezettek oktatási-képzési költségeit, akik a felsőoktatásból kikerülve eleve nagyobb társadalmi presztízsű munkát, jobb jövedelmi viszonyokat, egyfajta privilegizált helyzetet élveznek. Társadalmilag tehát mindenképpen az az igazságosabb megoldás, ha van tandíj, s ezen belül - s itt kell belépnie az egyetemi autonómiának és a diákönkormányzatoknak - differenciált a szociális helyzettől és a tanulmányi eredménytől a taníttatás személyes költsége. De ahhoz, hogy egy ilyen rendszert jól, a mostani társadalmi konfliktusokat elkerülve lehessen bevezetni, több idő kell az előkészítésre. Ezért magam vittem be még 1995 elején a kormánynak egy olyan előterjesztést, hogy csak az 1996-os tanévben javasoljuk a tandíjak bevezetését, s ezt akkor el is fogadták. Ehhez képest vá-