Mozgó Világ, 1996. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)

1996 / 2. szám - INTERJÚ - Bossányi Katalin: "Nem állítom, hogy ez egy sikertörténet" - Beszélgetés Fodor Gáborral

­ Ellenkezőleg: kezdettől fogva küzdöt­tem az érdemi reformok mellett - összessé­gében nem is eredménytelenül - úgy, hogy közben tudomásul vettem a nehéz pénz­ügyi helyzetet. Nagy segítségemre volt Szabó Tamás gazdasági helyettes államtit­károm, aki a Pénzügyből jött át hozzám, s jól ismerte az ottani logikát.­­ A 96-os költségvetés irányelveit elfoga­dó kormányülésen a kormányfő - legaláb­bis ezt később így interpretálták - úgy dön­tött, hogy a kevés forrás és a további meg­szorítások ellenére két területet preferálni kell. Az egyik a vállalkozásélénkítés, a má­sik a felsőoktatás. Én akkor azt hittem, hogy Ön győzött! - így keletkeznek a legendák... Azon a bi­zonyos nyár végi kormányülésen - ahol pél­dául a szabaddemokraták is attól tartottak, hogy leáll a stabilizációs folyamat - hosszas és többfordulós vita után csak a költségve­tés sarokszámaiban állapodtunk meg. S volt némi halvány utalás arra, hogy bizonyos te­rületeket preferálni kell. Ilyen volt például a külügy, honvédelem és a kultúra. De a fel­sőoktatásról - aminek kiemelt támogatása egyébként mind a két párt programjában szerepelt - nem történt ilyen döntés. Itt je­gyezném meg, hogy én az egész kormány működésénél a legnagyobb problémának azt tartom, hogy sohasem voltak egyértelmű ál­lásfoglalások a prioritásokat tekintve. Strukturálisan beteg az a szisztéma, ahol állandóan a legnehezebb helyzetben lévő pénzügyminisztertől várják azt, hogy el­döntse, a külügyre vagy a honvédelemre ad több pénzt. Békesi és Bokros is küzdött ez ellen, eredménytelenül. A kormánynak mer­nie kell kijelölni fő irányokat, mernie kell azt mondani, hogy bizonyos területeket most nem preferál, a pénzügyminiszter pe­dig ezen döntések értelmében megcsinálja a költségvetést. De nem ez történik: teljesen értelmetlenül huzakodnak egymással a tár­cák és a miniszterek, s valahogy a vitából évről évre újra csak a bázisszámok alakul­nak ki, s nem születnek meg azok a dönté­sek, amelyek kellenének. Sajnos mindenki rövid távon akar népszerű lenni, s így in­kább a halogatást választják. Ebből a szem­pontból is mindkét pénzügyminiszter rend­kívül tiszteletreméltóan és bátran viselke­dett idáig, még ha csekély eredményt értek is el. Úgy gondolom, hogy az én sorsom ala­kulása nagyon erősen következett ebből a kormányzati-irányítási stílusból. Egyébként szakmai viták alapján formálódó döntések se igen voltak. Egy-egy terület képviselője előadta, amit akart, azután ha nem közeled­tek egymáshoz az álláspontok, a akkor több­nyire elhalasztódtak a döntések. S végül a kormányfő döntött, de hogy pontosan mit és hogyan, azt egy idő után elég nehéz volt kö­vetni. - Miért? Nem születtek jegyzőkönyvek? - Egy ideig volt magnós jegyzőkönyve­zés, majd arra való hivatkozással, hogy sok minden kiszivároghat a döntésekből, ettől a kormányfő eltekintett. (Hozzátenném: valóban kiszivárgott, de nem a pontos jegy­zőkönyvvezetés miatt.)­­ Beszéljünk a tandíj bevezetése körül ki­alakult kormányzati, politikai, majd társa­dalmi vitáról, amely végül a nagy diáktünte­tésben kulminálódott. Úgy érzem, hogy a sokféle konfliktus közül, amely önt az elmúlt másfél évben érte, talán ez volt a legfájóbb, hiszen szembekerült majdhogynem a saját korosztályával. Ráadásul a kormány is kész helyzet elé állította. Vagy nem?­­ Érzelmileg valóban nehezen éltem meg ezt a konfliktussorozatot, de függetlenül at­tól, hogy „leárulóztak”, a végeredményt te­kintve nem gondolom, hogy én szembekerül­tem volna a diákság érdekeinek rövid és hosszabb távú képviseletével. Szeretném rögzíteni: a tandíjrendszer bevezetését még az Antall-kormány idején eldöntötte a par­lament, majd adott egy év haladékot magá­nak. Az MSZP-SZDSZ koalícióalkotás során a pártok és a kormány programjának is ré­sze volt ez a lépés, amit én a kezdetektől szorgalmaztam. Ugyanis korábban is és ma is úgy vélem, ha ingyenes a felsőoktatás, ak­kor gyakorlatilag azokkal a milliókkal, akiknek nincs lehetőségük, hogy bekerülje­nek egyetemekre, főiskolákra, fizettetjük meg azon szűkebb körű kedvezményezettek oktatási-képzési költségeit, akik a felsőokta­tásból kikerülve eleve nagyobb társadalmi presztízsű munkát, jobb jövedelmi viszonyo­kat, egyfajta privilegizált helyzetet élvez­nek. Társadalmilag tehát mindenképpen az az igazságosabb megoldás, ha van tandíj, s ezen belül - s itt kell belépnie az egyetemi autonómiának és a diákönkormányzatok­nak - differenciált a szociális helyzettől és a tanulmányi eredménytől a taníttatás sze­mélyes költsége. De ahhoz, hogy egy ilyen rendszert jól, a mostani társadalmi konflik­tusokat elkerülve lehessen bevezetni, több idő kell az előkészítésre. Ezért magam vit­tem be még 1995 elején a kormánynak egy olyan előterjesztést, hogy csak az 1996-os tanévben javasoljuk a tandíjak bevezetését, s ezt akkor el is fogadták. Ehhez képest vá-

Next