Mozgó Világ, 2001. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 1. szám - ESSZÉ - Lengyel László: Őrület és ostobaság a politikában
Lengyel László Őrület és ostobaság a politikában A politikai lelkiállapotok megváltozásai a 18. század végétől rányomják bélyegüket az európai politikai stílusra. A kontinentális Európában a lassú fejlődést, az állandóságot felváltotta a gyors és robbanásszerű változás. A tekintélyüket vesztett monarchiák egyszeriben szembe találták magukat a politikailag alaktalan tömegekkel és olyan tömeges érzelmekkel, amelyeket nem vagy alig tudtak befolyásolni. A modern nacionalizmus, majd a rákövetkező nemzetközi munkásmozgalmak váratlanul demokratizálták a közösségi érzelmeket. Ugyanakkor a forradalmak, felkelések, nemzetszületések és kitaszítások gyakran okoznak mély közösségi lelki sebeket, amelyek azután a „nemzetek életében az egyéni neurózisok és hisztériák képét mutatják” (Bibó), és megfordítva, közösségi neurózisokat és hisztériákat egyéni politikusi megőrülésekké erősítenek, vagy lelki betegeket hajítanak a politizálás mélyvizébe. A 20. században a kelet-közép-európai térség államainak és népeinek minden okuk megvolt a politikai hiszterizálódásra, megőrülésre. A század balkáni háborúkkal kezdődött és végződött, két világháború, forradalmak és ellenforradalmak hajítottak népeket a magasba és hullajtottak a mélybe, sőt egész népek kiirtására, elüldözésére került sor. A kisállaim megőrüléseket tetézte, hogy a térséget Nyugatról és Keletről befolyásoló két nagyhatalom, Németország és Oroszország (Szovjetunió) meghatározó helyzetekben, a világháborúkban és forradalmakban maguk is hisztérikus állapotban tették, amit tettek, vagyis terjesztették a lelki zavarokat. Érthető, ha e tájakon kialakultak azok a tartós félelmi állapotok, amelyek a közösségek nagy történelmi megrázkódtatásai, pl. politikai tekintélyek összeomlása, forradalmak, idegen uralmak, háborúvesztések után lépnek fel, és összeesküvésektől, forradalomtól, megtámadástól, koalícióktól való állandó félelemben és vélt vagy valódi ellenfelek heves üldöztetésében szoktak megnyilvánulni. Azonban az az igazi, nagy közösségi hisztéria, amikor együtt vannak annak összes jellegzetes tünetei: a közösségnek a valóságtól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, az önértékelés bizonytalan és túlméretezett volta és a környező világ belátásaira adott reakciók irrealitása és aránytalansága.” A kimaradástól reszketés hisztériája Az 1989-es rendszerváltás ugyancsak 41 sokkolta a tartós alacsonyságban, lelki pangásban tespedő, politikai lassúsághoz és tehetetlenséghez szokott népeket, társadalmakat. Egy véglegesnek és örökéletűnek képzelt rendszer omlott váratlanul és ésszerű magyarázatok nélkül össze, új nemzetek, új határok és ennek megfelelően új társadalmi összeütközések keletkeztek. A cammogó föderáció-óriások összeroskadtak, megkezdődött a nemzetállami építkezés a maga gyors, vad és sokszor őrületesnek látszó módján. A történelmi lelki zavarok, a mélyben homályló és bűzlő egymással szemben elkövetett bűnök felszínre kerültek, beindult a hisztérikus homogenizáció. Ebben az általános kelet-közép-európai nemzeti, vallási hiszterizálódási folyamatban ugyanaz a kiindulópont, amit Bibó helyesen látott meg az európai fejlődésben: a közösség megrázkódtató történelmi tapasztalata arról, hogy teherbíró képességét meghaladja az előtte álló feladat. „Hogy egy megrázkódtatás miért haladja meg valamely közössége-