Műemlékvédelem, 2005 (49. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 1. szám - Tóth Endre: Római utak a Dunántúlon
helytartójának a székhelyétől tájékoztatta az Aquincumba, Brigetióba és Camuntumba igyekvőket. Az útikönyv az egyes útszakaszok célállomásául polgári és katonai helytartói székhelyeket és légiótáborokat ad meg, ami jól jelzi az összeállítás katonai és közigazgatási célját. A főutak gyakorlatilag az összes ismert pannóniai városi rangú települést érintik. Arra azonban nem tudunk választ adni, hogy a többi útállomást milyen szempontok alapján választották ki (a település nagysága, a mellékutak leágazása, útkereszteződések, folyami átkelőhelyek, birtokközpontok). Az útikönyvek jelentik a dunántúli utak térképezésének a kiindulópontját. A főutak biztosítani tudták — a kor kívánalmainak megfelelően kiépített infrastruktúra miatt (szállóhelyek, kocsmák, lóváltó állomások, birodalmi postaszolgálat) — a közlekedés gyorsaságát. Számos különféle adat maradt fenn a római korból a hírvitel gyorsaságáról, amely eltérő időt vett igénybe egy magánlevél kézbesítése vagy az államérdeket szolgáló hír továbbadása esetén. Pannóniából két példa:7 Pertinaxot Kr. u. 193. március 28-án gyilkolták meg Rómában. Halálhíre legkésőbb április 8-án este meg kellett, hogy érkezzen a Duna menti Carnuntumba, ahol a légió április 9-én császárrá kiáltotta ki Septimius Severust. A hír tehát 10-11 nap alatt jutott el Carnuntumba, amely 1105,56 km távolságra feküdt Rómától. 11 napig tartó úttal számolva a futárok 2 napi teljesítménye 100,5 km volt. Az abrutusi csatavesztés (Kr. u. 251.) híre kb. 110 km-es napi menetsebességgel kilenc és fél nap alatt érkezett meg az 1068,56 km távolságban fekvő Aquincumba. Az útikönyvek mellett az útkutatást a középkori és későbbi források is segítik. A nyugat-dunántúli római utakat a Karoling-korban még valamelyest használták. A töltésük egyben tájékozódásul szolgált. Nagy Károly 791-es avar hadjáratán kívül egy alkalommal sejthető a római utak középkori használata. A Savaria-Sopianae út vonalában fekvő Basal falu mellett 1217-ben említnek egy nagy utat, amit via Imperatoris-nak, a Császár útjának neveznek. A határjárásban felbukkanó elnevezés minden bizonnyal valamelyik keresztes had vonulásának az emléke. 1147-ben III. Konrád német király vonult át az országon, 1189-ben pedig Barbarossa I. Frigyes, a későbbi császár. Az út elnevezés azért is összekapcsolható a keresztes had vonulásával, mert feltűnő, hogy a hadvonulásokról szóló források az ország északnyugati részének a leírása után a Száván való átkelésről tudósítanak: úgy látszik, hogy a sereg olyan területen vonult át, ahol nem érintett jelentősebb településeket. Ez érthető is: a vezéreket ugyan elvihették, mint Barbarossa Frigyest, Esztergomba, de a tízezres hadat aligha az ország belsején vezették keresztül. Az ENy felől a Szerémségbe vezető római út töltése iránymutató lehetett: Basal ennek az útnak a körzetében fekszik. A Nyugat-Dunántúlon és a limesúton a kavicscsík, néhol a megmaradt töltés, a kelet-dunántúli utaknál esetenként a légi fényképek segítségével lehet megállapítani az utak nyomvonalát vagy egy szakaszát. A dunántúli főutak térképezésének az volt a célja, hogy a korábban feltételezett útvonal-rekonstrukciók helyett a nyomvonalat az útmaradványok, a terepjelenségek alapján pontosan meg lehessen határozni. A hiteles úthálózat meghatározására csupán az Itinerarium-adatok és az ismert római lelőhelyek összekötése nem alkalmas, mert az utak valódi nyomvonala a terepen ismeretlen marad. A főutak nyomvonalának megállapítása után nyílik lehetőség az Itinerarium településneveinek az azonosítására, az útállomások rendszerének a megállapítására, az épületek feltárására, az alaptípusok és a rendeltetésük meghatározására. Amíg a nyugatdunántúli utak a terepen fellelhető nyomva-