Műhely, 1997 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 4. szám - ANAKREÓN ÁTHANGOL - White, Hayden: A ténybeli ábrázolás fikciói

csupán képzelt eseményekkel foglal­­koznak, miközben a történészek a valódi dolgokkal, de eljárásuk költői - akár SSSÍfestnBk valóságos, akár elképzelt eseményeket egyesít egy összefüggő totalitásban, amely az ábrá­zolás tárgyául szolgálhat. Itt a történészeknek pon­tosan ugyanazokat az átvitt értelmű (tropológiai) stratégiákat, a szókapcsolatok megjelenítésének ugyanazon modalitásait kell felhasználnia, amit a költőnek vagy a regényírónak. A feldolgozatlan tör­ténelmi feljegyzésekben és az események krónikái­ban, amelyeket a történészek a feljegyzések alapján állítanak össze, a tények csak egymáshoz csatlakozó töredékek halmazai. Ezeket össze kell rakni ahhoz, hogy egy sajátos és nem általános jellegű egészet al­kossanak. És ugyanúgy illesztik őket össze, mint ahogy a regényírók a képzeletük darabjait, hogy egy rendezett világot ábrázoljanak, egy kozmoszt, ahol a rendezetlenség és a káosz csak látszat. Ennyit a kinyilatkoztatásokról. Milyen alapon iga­zolható egy ilyen reakciós pozíció? Mivel támasztható alá az az állítás, hogy a történeti beszédmód több tekintetben egyezik a regényírói beszédmóddal, mint amennyire különbözik tőle? Az első igazolást az iro­dalomelmélet legutóbbi fejlődésében találhatjuk meg - különösen a modern strukturalisták és szövegkri­tikusok követelésében, amely szerint fel kell oldani a különbségeket a költészet és a próza között, azért, hogy közös tulajdonságaikat a nyelvi működés for­máiként ismerjük fel. Azt, hogy legalább annyira létrehozzák ábrázolásuk tárgyait, mint amennyire egyrészt a külső valóságot tükrözik, másrészt belső érzelmi állapotot vetítenek ki. Úgy tűnik, Sztálinnak igaza volt, amikor úgy vélte, hogy a nyelv nem tar­tozik sem a felépítményhez, sem a kulturális praxis alépítményéhez, hanem - közelebbről meg nem határozott módon - mindkettőt megelőzi. Nem ismer­jük és sohasem fogjuk ismerni a nyelv eredetét, de ma természetes, hogy a nyelv adekvátabban jelle­mezhető, ha nem tekintjük sem az emberi tudat szabad teremtményének, sem csupán a lélekre ható külső környezeti terméknek, hanem inkább a gyógyítás (medication) eszközének a tudat és a tudat által birtokolt világ között. Ez a felismerés nem hat újdonságként az iro­dalomelmélet szakembereinek, de még nem jutott el az archív anyagokba temetkező történészekhez, akik azt remélik, hogy azáltal, amit a „tények rostálá­sának” vagy az „adatok manipulálásának” neveznek, találják meg a valóság azon formáját, amely az ábrázolás tárgyául szolgálhat abban a számvetésben, amelyet akkor írnak majd meg, ha „minden fény is­mert lesz” és ők végre „megértik a történetet”. A jelenkori kritikai elmélet szintén megengedi nekünk, hogy biztosabban higgyük, mint ennek előtte bármikor, hogy a „költőieskedés” nem olyan fajta tevékenység, amely a föld fölött lebeg, túlemelkedik rajta, esetleg másképpen marad élet- vagy való­ságidegen, hanem a praxis egy módját képviseli, amely minden kulturális tevékenység - így a tudo­mány - közvetlen alapjául szolgál. (Ezt Vico, Hegel vagy Nietzsche ugyanúgy belátta, mint Freud vagy Lévi-Strauss). Ma már nem kell azt gondolnunk - amit a történészeknek a romantika utáni korszakban gondolniuk kellett -, hogy a fikció a tények ellentéte (ahogyan a babona vagy a mágia ellentéte a tudománynak), vagy hogy képesek vagyunk tényeket egymáshoz kapcsolni egy ezt lehetővé tevő, ere­dendően fikciós mátrix, öntőforma segítsége nélkül is. Sok történész szemében ez szintén nem számítana újdonságnak, ha nem szerettek volna bele oly feti­­sisztikusan a „tények” fogalmába, s ha nem ide­genkedtek volna oly ösztönösen az „elmélet” bármely formájától, hogy a tények és fogalmak viszonyának megmagyarázására használt korábbi elmélet megje­lenése egy történeti műben elegendő legyen ahhoz, hogy megkapják a vádat: átpártoltak a megvetett szo­ciológiához vagy átcsúsztak a bűnös történelem­­filozófiába. Úgy gondolom, hogy minden tudományágat - s ezt Nietzsche látta a legvilágosabban - az konstituál, amit a tárgy művelőinek tilos megtenniük. Minden tudományág a gondolkozásra és az elképzelésre vonatkozó korlátozások sorozatából áll össze, de egyik sincs jobban körülkerítve tabukkal, mint a professzio­nális történetírás - ez olyannyira így van, hogy az úgynevezett „történeti módszer” alig áll többől, mint abból a parancsból, hogy „megértsék a történetet (get the story straight)” (tekintet nélkül arra, hogy mi a történet feltételezhető viszonya a tényekhez), vala­mint hogy minden áron kerüljék mind a fogalmi túl­meghatároz­ást, mind az imaginatív túlzást (azaz a „lelkesedést”). Ám az ár, amit így fizetnek, számottevő. Ez meg­mutatkozik a fogalmi apparátus elnyomásában (ami nélkül az elemi tények nem kapcsolódhatnak komp­lex makrostruktúrákká és a történeti narrációban nem tételeződhetnek a diszkurzív reprezentáció tár­gyaiként), valamint abban, ahogy a történetírás költői mozzanatát a diskurzus belsejébe rejtik (ahol ez a történelmi narráció fel nem ismert - s ezért nem is bírálható - tartalmaként működik). Azok a történészek, akik erős vonalat húznak a történettudomány és a történetfilozófia között, elmu­lasztják annak felismerését, hogy minden történelmi diskurzus tartalmaz egy kifejlett történetfilozófiát, még ha csak bennfoglaltan is. És ez éppúgy igaz arra, amit hagyományosan narratív (vagy diakronikus) történetírásnak neveznek, mint a fogalmi (vagy szinkronikus) történeti ábrázolásra. Az alapvető különbség a történettudomány és a történetfilozófia között abban áll, hogy az utóbbi nyújtja a fogalmi ap­parátust, amivel a tények a szöveg felszínén diskur­zussá rendeződnek, míg a helyes történetírás (ahogy nevezik) elrejti azt a narráció belsejébe, ahol az rejtett vagy bennfoglalt alakító eszközként szolgál, pontosan ugyanúgy, ahogy Frye professzor jellemezte a nar­ratív fikciókban működő archetípust. A történet­­tudomány tehát nem áll felette a mítosznak, mint amely kognitív ellentéte, hanem pusztán mást ábrá­zol, mégpedig extrémebb formáját annak az „elmoz­dulásnak”, amit Anatómiájában Frye professzor elemzett. Minden történelemnek megvan a maga mítosza, és ahogy léteznek különböző, ám jól azonosítható mitikus archetípusokra épülő fikciós eljárások, éppúgy vannak különböző történetírói módszerek is­­ különböző módjai annak, hogy hipo­tetikusan elrendezzék az eseménykrónikák „tényeit”, amelyek sajátos tér-idő viszonyban fordulnak elő, s úgy rendezzék el, hogy egyazon sorozatba tartozó események különféleképp működhessenek annak érdekében, hogy a különböző fikciós mátrixokon belül különböző - erkölcsi, kognitív vagy esztétikai - jelen­tést kapjanak. Amellett érvelnék tehát, hogy e mitikus módszerek könnyebben felismerhetőek a történelmi, mint az iro­ 64

Next