Műhely, 1997 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - ANAKREÓN ÁTHANGOL - White, Hayden: A ténybeli ábrázolás fikciói
csupán képzelt eseményekkel foglalkoznak, miközben a történészek a valódi dolgokkal, de eljárásuk költői - akár SSSÍfestnBk valóságos, akár elképzelt eseményeket egyesít egy összefüggő totalitásban, amely az ábrázolás tárgyául szolgálhat. Itt a történészeknek pontosan ugyanazokat az átvitt értelmű (tropológiai) stratégiákat, a szókapcsolatok megjelenítésének ugyanazon modalitásait kell felhasználnia, amit a költőnek vagy a regényírónak. A feldolgozatlan történelmi feljegyzésekben és az események krónikáiban, amelyeket a történészek a feljegyzések alapján állítanak össze, a tények csak egymáshoz csatlakozó töredékek halmazai. Ezeket össze kell rakni ahhoz, hogy egy sajátos és nem általános jellegű egészet alkossanak. És ugyanúgy illesztik őket össze, mint ahogy a regényírók a képzeletük darabjait, hogy egy rendezett világot ábrázoljanak, egy kozmoszt, ahol a rendezetlenség és a káosz csak látszat. Ennyit a kinyilatkoztatásokról. Milyen alapon igazolható egy ilyen reakciós pozíció? Mivel támasztható alá az az állítás, hogy a történeti beszédmód több tekintetben egyezik a regényírói beszédmóddal, mint amennyire különbözik tőle? Az első igazolást az irodalomelmélet legutóbbi fejlődésében találhatjuk meg - különösen a modern strukturalisták és szövegkritikusok követelésében, amely szerint fel kell oldani a különbségeket a költészet és a próza között, azért, hogy közös tulajdonságaikat a nyelvi működés formáiként ismerjük fel. Azt, hogy legalább annyira létrehozzák ábrázolásuk tárgyait, mint amennyire egyrészt a külső valóságot tükrözik, másrészt belső érzelmi állapotot vetítenek ki. Úgy tűnik, Sztálinnak igaza volt, amikor úgy vélte, hogy a nyelv nem tartozik sem a felépítményhez, sem a kulturális praxis alépítményéhez, hanem - közelebbről meg nem határozott módon - mindkettőt megelőzi. Nem ismerjük és sohasem fogjuk ismerni a nyelv eredetét, de ma természetes, hogy a nyelv adekvátabban jellemezhető, ha nem tekintjük sem az emberi tudat szabad teremtményének, sem csupán a lélekre ható külső környezeti terméknek, hanem inkább a gyógyítás (medication) eszközének a tudat és a tudat által birtokolt világ között. Ez a felismerés nem hat újdonságként az irodalomelmélet szakembereinek, de még nem jutott el az archív anyagokba temetkező történészekhez, akik azt remélik, hogy azáltal, amit a „tények rostálásának” vagy az „adatok manipulálásának” neveznek, találják meg a valóság azon formáját, amely az ábrázolás tárgyául szolgálhat abban a számvetésben, amelyet akkor írnak majd meg, ha „minden fény ismert lesz” és ők végre „megértik a történetet”. A jelenkori kritikai elmélet szintén megengedi nekünk, hogy biztosabban higgyük, mint ennek előtte bármikor, hogy a „költőieskedés” nem olyan fajta tevékenység, amely a föld fölött lebeg, túlemelkedik rajta, esetleg másképpen marad élet- vagy valóságidegen, hanem a praxis egy módját képviseli, amely minden kulturális tevékenység - így a tudomány - közvetlen alapjául szolgál. (Ezt Vico, Hegel vagy Nietzsche ugyanúgy belátta, mint Freud vagy Lévi-Strauss). Ma már nem kell azt gondolnunk - amit a történészeknek a romantika utáni korszakban gondolniuk kellett -, hogy a fikció a tények ellentéte (ahogyan a babona vagy a mágia ellentéte a tudománynak), vagy hogy képesek vagyunk tényeket egymáshoz kapcsolni egy ezt lehetővé tevő, eredendően fikciós mátrix, öntőforma segítsége nélkül is. Sok történész szemében ez szintén nem számítana újdonságnak, ha nem szerettek volna bele oly fetisisztikusan a „tények” fogalmába, s ha nem idegenkedtek volna oly ösztönösen az „elmélet” bármely formájától, hogy a tények és fogalmak viszonyának megmagyarázására használt korábbi elmélet megjelenése egy történeti műben elegendő legyen ahhoz, hogy megkapják a vádat: átpártoltak a megvetett szociológiához vagy átcsúsztak a bűnös történelemfilozófiába. Úgy gondolom, hogy minden tudományágat - s ezt Nietzsche látta a legvilágosabban - az konstituál, amit a tárgy művelőinek tilos megtenniük. Minden tudományág a gondolkozásra és az elképzelésre vonatkozó korlátozások sorozatából áll össze, de egyik sincs jobban körülkerítve tabukkal, mint a professzionális történetírás - ez olyannyira így van, hogy az úgynevezett „történeti módszer” alig áll többől, mint abból a parancsból, hogy „megértsék a történetet (get the story straight)” (tekintet nélkül arra, hogy mi a történet feltételezhető viszonya a tényekhez), valamint hogy minden áron kerüljék mind a fogalmi túlmeghatározást, mind az imaginatív túlzást (azaz a „lelkesedést”). Ám az ár, amit így fizetnek, számottevő. Ez megmutatkozik a fogalmi apparátus elnyomásában (ami nélkül az elemi tények nem kapcsolódhatnak komplex makrostruktúrákká és a történeti narrációban nem tételeződhetnek a diszkurzív reprezentáció tárgyaiként), valamint abban, ahogy a történetírás költői mozzanatát a diskurzus belsejébe rejtik (ahol ez a történelmi narráció fel nem ismert - s ezért nem is bírálható - tartalmaként működik). Azok a történészek, akik erős vonalat húznak a történettudomány és a történetfilozófia között, elmulasztják annak felismerését, hogy minden történelmi diskurzus tartalmaz egy kifejlett történetfilozófiát, még ha csak bennfoglaltan is. És ez éppúgy igaz arra, amit hagyományosan narratív (vagy diakronikus) történetírásnak neveznek, mint a fogalmi (vagy szinkronikus) történeti ábrázolásra. Az alapvető különbség a történettudomány és a történetfilozófia között abban áll, hogy az utóbbi nyújtja a fogalmi apparátust, amivel a tények a szöveg felszínén diskurzussá rendeződnek, míg a helyes történetírás (ahogy nevezik) elrejti azt a narráció belsejébe, ahol az rejtett vagy bennfoglalt alakító eszközként szolgál, pontosan ugyanúgy, ahogy Frye professzor jellemezte a narratív fikciókban működő archetípust. A történettudomány tehát nem áll felette a mítosznak, mint amely kognitív ellentéte, hanem pusztán mást ábrázol, mégpedig extrémebb formáját annak az „elmozdulásnak”, amit Anatómiájában Frye professzor elemzett. Minden történelemnek megvan a maga mítosza, és ahogy léteznek különböző, ám jól azonosítható mitikus archetípusokra épülő fikciós eljárások, éppúgy vannak különböző történetírói módszerek is különböző módjai annak, hogy hipotetikusan elrendezzék az eseménykrónikák „tényeit”, amelyek sajátos tér-idő viszonyban fordulnak elő, s úgy rendezzék el, hogy egyazon sorozatba tartozó események különféleképp működhessenek annak érdekében, hogy a különböző fikciós mátrixokon belül különböző - erkölcsi, kognitív vagy esztétikai - jelentést kapjanak. Amellett érvelnék tehát, hogy e mitikus módszerek könnyebben felismerhetőek a történelmi, mint az iro 64