Művelődés, 1972 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
Az 1846. szeptember 7-i — Telekitől idézett — híres jelenetnek, az azt követő barátságnak köszönhető, hogy ma koltói Petőfi-emlékekről szólhatunk. A helység és a költő neve anynyira összeforrt, hogy bármelyikre is gondolunk előbb, akaratlanul a másik is eszünkbe jut. Petőfi Koltónak hírnevet adott, a vidék pedig varázslatos természeti fekvésével kápráztatta el vendégét. „A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet“ — írja elragadtatásában a költő. Az egyik legszebb évszakban látogatott el ide — első nagybányai útja után —, amikor Teleki szerint „Gyönyörű őszi napok jártak, vidékünkön ez az évszak a legszebb. A nagy hegyek és bércek, melyek mérföldekre terülnek el szemeink előtt a láthatáron, ilyenkor tarka színvegyületet öltenek magukra, az erdő tömör zöldje a szín minden árnyalatát változtatja, a szelíd gesztenyefák megsárgulnak, a bükkös piros és vérvörössé lesz, s az egész egy olyan összhangzatos egészet képez, s befödi a tájt a természet óriás perzsa szőnyegével“. Ilyen természeti környezet ihlette az Erdélyben című költeménye megírására. Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai. Mint rab kezén ,a megrázott bilincs ... Petőfi többször élt a „vad gróf“ vendégszeretetével, későbbi nagybányai útjai amolyan kiruccanások voltak Koltóról. E tartózkodások közül a leggyakrabban az itt töltött mézeshetek időszakára hivatkozunk. Nemcsak azért, mert ez a hat hét jelentette a költő életében a legboldogabb napokat, hanem ez idő irodalmi termése — 28 költői verse közül a legtöbbet ebben az időszakban írta — az a hagyaték, amellyel méltán büszkélkedünk. A költő tehát 1847. szeptember 8- án újdonsült feleségével Erdődről Koltóra indult, Teleki kastélyába, ahol kívánságára mindössze két embert hagyott hátra a gróf, hogy amint Petőfi óhajtá „... ne lássa senki, boldogságomat“. Hogy boldogok voltak, azt nemcsak az ekkor írt versek tükrözik, hanem a korabeli barátok, ismerősök visszaemlékezései is. Törökfalvi Pap Zsigmond írja, hogy : „... Koltóról gyakran belovagolt hozzám Nagybányára, viszont én is meglátogattam az új házasokat. Sándor arcából kisugárzott a gondtalan jókedv ... Hangos nevetésünkre Júlia jött ki hozzánk. Nem is tudom, mit beszéltünk aztán ... Mondanom sem kellett : láttam a szeméből, hogy nagyon boldog ...“ Marosi György, paraszt fuvaros pedig negyven év múlva ezt nyilatkozza Petőfiről : „... Mikor megérkeztek, mindjárt észrevettem, hogy nagyon jó kedvében van, mert még énvelem is beszélgetett ...“ Mégis a koltói első szerelmes versnek nem a szerelem a tárgya, bár Júlia benne foglaltatik, de a csendet, a légkör túlfeszült figyelmét jelképezi. Beszél a fákkal a bús őszi szél ... Úti leveleiben a költő maga is ír a koltói napokról. „Óh, ezek mámoros napok valónak és éppen azért nem is tudom, hogy „...NE LÁSSA SENKI BOLDOGSÁGOMAT“ — Koltói napok — Szendrey Júlia 1847-ben találkoztam veled s barátok levénk, s ma is kegyelettel őrzöm emlékedet. Eljövél hozzánk a mi vidékünkre, s megtaláltad telkednek eszményképét, szerelemben a boldogság árja túlcsapott ... Látogatásoddal megtiszteltél, elmentem hazannan s hármatokat hagytam ott a magányban, nődet, téged, és boldogságtokat“ (Teleki Sándor : Petőfi emlékének, Nagybánya és Vidéke 1882. október 24) Petőfi Sándor: Balogh Péter szobra (Petőfi Művelődési Ház, București)