Művészet, 1985 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám

A kompozíció a modern művészetben Száz éve, 1885. január 23-án született Fülep Lajos. Az évforduló­ra emlékezve közöljük egy eddig publikálatlan tanulmánytöredé­két. Fülep Magyar Művészet című tanulmánysorozatának A jövő felé című fejezetében foglalkozott a kompozíció kérdésével. Ott utalt arra, hogy szándékozik a témát bővebben is kifejteni: „Mielőtt az új kompozíció problémáját meg lehetne oldani, szá­molni kell lehetőségeivel. Ez elméleti feladat, akármennyire nem foglalják szavakba, akármilyen némán intéződik el a festő és vászna között... E feladat megfelelő méltánylása és megoldási lehetőségeit illető föltevéseink igazolása kedvéért ki kellene fej­tenünk a kompozíció teljes elméletét. Tisztán elméleti kérdések tárgyalása azonban nagyon túlhaladna e tanulmány célján és keretén. Egyelőre be kell érnünk néhány általánossággal, ameny­­nyi szűkösen elegendő a képírás mostani állapotának megvilá­gítására. (Alkalomadtán külön munkát kell szentelnünk a rész­letes elméletnek.)" A zárójeles megjegyzés csupán az első, Nyugat-beli változatban olvasható, az 1923-ban megjelent Magyar művészet című könyvben már nem. S az ígért külön cikk sem jelent meg. Fülep hagyatékában azonban fennmaradt egy kézirat, amely a téma szisztematikus feldolgozásának első részét tartalmazza. Mint a szöveg belső utalásából kiderül, a bevezető — a naturalizmust tárgyaló - rész után a szobrászat és a festészet kompozíciólehetőségeinek vizsgálata következett volna. A kézirat azonban a festészetre vonatkozó fejtegetések előtt megszakad, fennmaradt formájában tehát befejezetlennek tekin­tendő. Ha Fülöpnek a festészeti kompozícióval kapcsolatos véle­ményéről bővebbet akarunk tudni, akkor ismét a Magyar Művé­szethez kell visszatérnünk, ahol - feltehetően némileg más as­pektusból közelítve meg a kérdést, mint ahogy azt az önálló tanulmányban szándékozta - az a priori és az a posterim­o kom­pozíció lehetőségeiről fejtette ki a véleményét. A tanulmánytöredék az említett utalások alapján 1916 és 1922 között keletkezhetett, a kézirat a hagyatékban az Ms 4552/1 szám alatt található (MTA Könyvtára Kézirattár). Tímár Árpád Kompozíció és modern művészet — e két fogalom sokáig úgy állott egymással szemben, mint tézis és antitézis, az összeegyez­tetés reménye és szándéka nélkül. Kompozícióról beszélni bi­zonyos modern és „haladó" művészkörökben körülbelül egyenér­tékű volt az elmaradottsággal vagy a művészet iránt való ér­zéketlenséggel. Ezekben a művészkörökben, amelyekbe nemcsak az ún. ifjú titánok, hanem bizonyos, többé-kevésbé jelentékeny múlttal bíró reprezentatív emberek is tartoztak, például akár­­hányan az impresszionisták nem megvetendő tehetségű kép­viselőiből. Ezekben a körökben a kompozíció fogalma úgyszól­ván azonos volt a következő fogalmakkal: akadémia, Julien, mesteriskola, Delaroche, Piloty, ciic, sablon, séma, giccs stb. Mindennek, ami a művészi szabadságnak útjába látszott állani, félre kellett löhetnie. És mi volt ez a művészi szabadság? A tem­peramentum szabad­­ formuláktól és előítéletektől mentes­­ szembehelyezkedése a természet bizonyos részével. A Zola-féle formula (Tart est un coin de la nature) akármilyen primitív, ön­magában ellentmondásos volt is, mégis irányt szabó programja és leghűbb szóbeli kifejezése volt egy egész korszak művészi törekvéseinek. Más szóval ez a formula azt jelentette: a termé­szet mindenekfölött, mert a formula másik fele (...vu a travers un tempérament) nem juttat a temperamentumnak (mint ahogy nem is juttathat) kreatív szerepet, mert amin keresztül látunk valamit, az legföljebb átformál, de nem megformál, talán meg­másít, de nem teremt. Marad tehát a természet a maga jelensé­geinek végtelen gazdagságával, coinjeinek végtelen számával, amelyekkel a művész kivétel nélkül viszonylatba léphet minden a priori formula nélkül. Ez a természet, átfűtve valamely tempera­mentum hevében, azonos a­ művészettel. Nem nagy kritikai elmeél és nem valami mély belátás a művészi alkotás processzusába volt szükséges a következetlenségnek kimutatására ebben a fölfogásban. Amit ma az idők távolságán keresztül oly nyilván látunk, hogy az olyan naturalisták, mint Courbet, korántsem voltak abban az értelemben naturalisták, amelyben magukat annak tartották —, annak megismerésére nem kellett az idők fordulására s későbbi, még „következetesebb" naturalista irányokra várnunk. Mert a kompozíció fogalmával körülbelül úgy vagyunk a művészetekben, mint a metafizikáéval a filozófiában, mint ahogy nincs az a „következetes" pozitiviz­mus, mely ez utóbbit ki tudná küszöbölni - mert minden filozó­fiai rendszeralkotás fogalmi előföltételei mindenkor metafizik,­kaiak és nem lehetnek mások - úgy minden művészi tevékeny­ségben része van előföltételként - ha még annyira leplezett, öntudatlan vagy elfajult módon — a kompozíciónak. Művészi temperamentum művészi akarat nélkül soha nem produkálhat bármit is. Az akarat fogalma pedig elválaszthatatlan bizonyos összetartó, egymásra vonatkoztató tevékenységnek fogalmától, mely merőben elütő a természeti jelenségeknek az akarattalan szemléletben is jelenlévő összetartozásától, egymásra vonatkoz­tatásától. Nem arról a végső metafizikai elvről van itt szó, amely szerint a szellem birodalmában nincsen passzivitás, hanem csak aktivitás, mert minden képzetem bizonyos tekintetben a szellem aktív, formáló tevékenységének eredménye, hanem - akár ennek az elvnek elfogadásával, akár megtagadásával, egyre megy­­ arról a konkrét igazságról, amely szerint akármennyire akaratta­­lanul, csak a temperamentumomra bízva magam, szemlélem a természet jelenségeit, abban a pillanatban, amint „vissza" aka­rom adni őket (kifejezni a kifejezés bármely eszközével), olyan összefüggést, egymásra vonatkoztatást teremtek közöttük, amely merőben elüt az ő, akaratomtól mentes, összefüggésüktől, attól, amit spekuláció révén puszta szemléletükben is kimutathatok. Annyira egyszerű és világos igazság, hogy tulajdonképpen kár szót vesztegetni rá. Annál is inkább, mert tulajdonképpen nem foglal magában érvet a naturalizmus álláspontja ellen. Mert mi kifogást lehetne tenni az ellen a naturalizmus ellen, amely így okoskodna: igaz, hogy a természetet nem adhatom „vissza" azon mód; igaz, hogy a visszaadás aktusa olyan összefüggést teremt a jelenségek között, mely nincs meg szemléletükben; igaz, hogy ebben az értelemben való kompozíció nélkül nincsen mű­vészet, hiszen ezért tartottam szükségesnek a temperamentum tekintetbe vételét is; de én tulajdonképpen nem ez ellen az ön­kéntelen, kiküszöbölhetetlen új összefüggés ellen tiltakozom, amely éppen azért, mert önkéntelen és mindenütt jelenvaló, tekintetbe sem jöhet, vagy adott dolog lévén, szintén a naturaliz­mus kategóriájába tartozik, hanem az ellen, amelyet akár az egyéni önkény, akár a hagyományokból kialakult iskola szab meg, tekintet nélkül a természeti jelenségek eredeti helyzetére, tekin­tet nélkül arra, hogy hasonló összefüggéseket a természetben soha, sehol sem találni? Ez ellen a naturalizmus ellen, mely a formáló tevékenységet általában koncedálja, s csak bizonyos fajta kompozíció ellen tiltakozik (görögök, renaissance stb.), a priori elvet nem lehet érvként felhozni, legföljebb egész esz­tétikai rendszer keretében, amely a művészet abszolút fogal­mából indul ki - aminek itt természetesen nem ejthetjük sorát sem hely híján, sem azért, mert más kérdésekkel foglalkozunk. Be kell érnünk az empirikus érvekkel. Hogy ez a naturalizmus, kivéve bizonyos világnézet szempontjából, jogosult és meg­felel az emberi szellem valamely attitűdjének, már abból az el- 2

Next