"Boross Géza festőművész kiállítása (1959)
dolgozik a haza kulturális jóhírének öregbítésére, a vizuális közműveltség terjesztéséért. Boross Géza munkásságát se kíséri különösebb földindulás, égzengés, szorgalmasan és szinte észrevétlenül érkezik pályájának egy-egy állomásához. S bár menet közben nem jelzik harsonák valamely képének elkészültét, időnkénti megjelenése a nyilvánosság előtt mindig figyelemre méltó esemény. Nem mintha szereplései különleges meglepetéseket tartogatnának a közönségnek, a nagy nemzeti tárlatokon, gyűjteményes bemutatkozásai alkalmával nem cáfol rá régebbi műveire, nem hazudtolja meg magát, nem hoz semmihez se hasonlítható újat. Inkább a következetesség, a szerves fejlődés jellemző rá, festészetének egyre szélesebb skálájú kibontakozása, egyéniségének mind átfogóbb erejű megnyilatkozása, de lényegileg alaptulajdonságainak, eredeti hajlamainak keretei között. Dikciós komolyságú hangvétel árad munkáiból, tömör kifejezés, súlyos mondanivaló, vérmes kolorit áll össze bennük feszültséggel teli képegységgé. Amilyen mértékben terjed a tudományos világnézet, tisztázódik képzőművészetünk múltja, olyan ütemben igazolódik Munkácsy öröksége, festészetünk népi realizmusa, legjobbjaink plebejus radikalizmusa, forradalmáraink harcos eszmevilága. Sokan provincializmust kiáltottak alföldi mestereink drámai látomásaira, s utóbb a fennhéjázókról derült ki, hogy avult tantételeket képviseltek. Mert végül is a művész a természet, az élet ismerete alapján vall önmagáról, környezetéről, a lélek dolgairól, a táj szép A magyar képzőművészet gazdagságát - más mellett - még az is bizonyítja, hogy a legtöbbet reklámozott élművészekkel együtt jónéhány kevésbé ismert, de nem kevésbé tehetséges festőnk, szobrászunk, grafikusunk is értékes életművet alakít ki az idők folyamán. Sokat lehetne elmélkedni azon, hogy miért éppen ez vagy az a valaki lesz korszakonként primus inter pares, első az egyenlők között. Zokszó és fejcsóválás helyett inkább örvendeni kell azon, hogy a sajtó és a hivatal kedvencei mellett számos kitűnő művészünk nem csekély eredménnyel alkot. Ez a fajta festőiség nem ismeretlen a magyar művészet barátai előtt. Hosszú ideig nemzeti piktúránk leghangsúlyozottabb sajátságának éppen ezt a szenvedélyes komorságot, kontrasztos színességet tartották. A plein-air dogmatikusainak sikerült átmenetileg elterelni a figyelmet a romantikus művészi felfogásról, az érzelmek megjelenítésének módszeréről, viszont hagyományaink legnemesebbjét mégse törölhették le műtörténelmünk feledhetetlen lapjairól. Mostanában valahogyan minden számottevő törekvés kezd a helyére kerülni, tradíciónk között se a pártoskodás, a csoportosdi állít fel rangsort, hanem a valóság visszatükrözésének intenzitása, az a művészi tartalom, melyet a szív keservei, a test eredendő természetes rázkódtatásai, az ember hangulatai és gondolatai tesznek hitelessé. Ma már nem lehet fölényeskedéssel elintézni a nép lelkéből lelkedzett piktúrát, azoknak a festőknek a működését, akikben volt érzékenység és hit szót emelni Magyarország három millió koldusáért, figyelmeztetni a társadalmi igazságtalanságra,ségeiről, s van-e megörökítendőbb élmény a nép sorsánál, a szegények reménykedésénél, az ártatlanok szenvedésénél, a szivárvány diadalívénél, a napsugarak ragyogásánál? Soha még a leghanyatlóbb irányzat híveit se érte olyan megsemmisítő kudarc, mint a l’art pour l’art művelőit. Saját szüleményeik falták fel a céltalanul finomkodókat, az emberi mondanivalóktól elvonatkozó sznobokat. Saját anarchizmusuk bűvészinasai kergették ki a dekadensek Pantheonjából a morális tanulságoktól megriadt köderőket, a humanista kötelességekről tudni se akaró szépelgőket. A fejlődés ellenben a törvények hű meghallóit emelte az élre, azokat, akik tudtak sírni és nevetni, átkozódni és buzdítani, búsulni és örülni, gyűlölni és szeretni. A szenvteleneknek, érzéketleneknek, önzőknek, a magukért valóknak csak az arisztokratizmus maradt, az önhitt félműveltek dermesztő magánya, egy elátkozott kis szigetecske, anakronisztikus rezervátum a legszentebb közösség közepén, a jövőjéért küzdő, átkos múltjától szabaduló haza lakóinak viharzó tengerében. Az illedelmes szalonpiktúra nem képes már távoltartani a művészeti élettől a forradalmi realizmus hatását. Megnőtt a népi szellemű műalkotások becsülete, a mai nemzedékek elődei között kezdik számontartani az indulatosabbakat, a kesergőket, a bírálókedvűeket. Bár alaposan előkészített hadművelet folyik - tudományban, publicisztikában, társas összejöveteleken egyaránt - Munkácsy oeuvrejének és festői hagyatékának meghamisítására, az egykori nincstelenek, a középkorba fulladt falvak, az agrárproletárok festészete egyre ellenállhatatlanabb tanulságokra int. Ezek a tanulságok a maradandó művészet ismérveit példázzák, azt az elbitangolhatatlan igazságot, mely a jó mű emberi és formai értékeit elválaszthatatlannak nyilvánítja. Boross Géza képeinek is inkább az atmoszférájában, lüktető ritmusában fedezhető fel a honismeret, semmint témájában vagy címében. Borongó színei, felvillanó fényei, görcsös figurái, el-elcsendesedő felkiáltásai évszázados nyugtalanságot, feloldatlan szorongást idéznek. Arról bizonykodnak, hogy népünk mai életérzésében sok minden továbbremeg a tegnapok, az elmúltak megrázkódtatásaiból, a dolgozó magyarság iránti szolidaritás óhatatlanul megilletődötté hangolja a művészi vallomásokat.