Barta Mária festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1964)
Virágcsendéletek festőjének ismerik. Valóban, munkásságának nagyobb része csendélet, melyen a virágcsokor magában áll, vagy más élettelen tárggyal alkot együttest. Vannak, akik e műfaj említésekor, valami lekicsinylő zöngét hallanak, s a megjelölés olyan képalkotást idéz, melynél a tetszetős forma, még művészi, vagy már művészeten kívüli eszközzel kíván olcsó sikert aratni. Sokan jártak és járnak ezen az úton. De más oldaláról nézve a dolgot, ha — például — a XVII. század németalföldi csendéleteire gondolunk, vagy csak kiragadott példaként Renoir, Cézanne, Van Gogh, Rouault, s — a magyarok közül — Munkácsy és Czóbel virágcsokrait idézzük magunk elé, a legkényesebb bíráló sem szólna ellenük. A tárgy választása egyetlen művészt sem alacsonyít le, ugyanúgy a nagyvonalú téma sem lehet önmagában menlevél. A döntő az alkotás minősége, s vele szoros összefüggésben az indítás, a művész közeledése ahhoz, amit ki akar fejezni. A csendélet örök festői téma, helyét ma is megtalálja a művészetben. A közönségnek is van igénye a piktúrának erre az ágára, s mennyire szükséges, hogy színvonalas alkotások foglalják el az álművészet helyét a lakások falain. Barta Mária nem is vállal könnyű feladatot, mikor elsősorban csendéletet fest, azt ami legközelebb áll hozzá, amit küldetésének érez témában is, előadásban is, melyhez annyi év óta hű maradt. A maga kategóriájában kell megmutatni, mit tud kompozícióban, rajzban, — ha ezek a vívmányok nem is láthatók a felszínen — és színekben adni; ha a megoldandó probléma talán kisebb, kevesebb eszköz áll is rendelkezésére, mégis teljeset nyújtson. A virágcsendélet nyelvén, sok mindent tud kifejezni, sokféle hangon szól. A néző nem érez egyhangúságot a sok azonos tárgyú, virágcsokrot mutató kép láttán. Pedig nem kezd stílusváltogatások bizonytalan kalandjaiba, kiforrott, festői előadásmódja összefoglalja képanyagát. Általában darabos foltokkal ad elő, a festéket vastagon rakja fel, ecsetvonása ritkán válik élesebb rajzúvá, dekoratívvá. A reá jellemző, halk okkeres színek néha felerősödnek, színpompájuk mellett is megtartva finomságaikat. Kimeríthetetlennek találja a virág színeit, formáit, örömmel és gyengédséggel festi a csendélet növénytől idegen elemét a füles cserépkancsót, vagy a leheletnyi, karcsú üvegvázát. Képtémái a csendéleten túlra is kiterjednek. Messzire nem megy, mindennapi környezetében marad, enteriőrt, szobasarkot ábrázol egy, esetleg két figurával, máskor szeretett édesanyja alakját vagy arcképét jelezve. Nőies érzékenysége mellett, — nem ellentmondás — komponálása, színeinek feltevése, térérzékeltetése magától érthetődően biztos. Rajzaival azonban már kilép otthonából. Merészebb kirándulásokat tesz; tájak, falvak képeit rögzíti tolla, fejek és figurák tanúskodnak rajztudásáról, a kroki szűkszavúságán alig túlmenő tusvonalai megmutatják anatómiai ismereteit. Attitűdjét figuráinál sem tagadja meg, modelljei majdnem mindig gyerekek. Barta Máriát a művészpályán, — hajlamán kívül — az életrajzokban szokatlan momentum indította el: édesanyja kívánsága volt, hogy gyermekei rajzoljanak és képzőművésznek menjenek. Testvérei közül Barta István festő, Barta Lajos szobrász lett. Barta Mária tanulmányait az Iparművészeti Iskolán kezdte, később Iványi-Grünwald Béla tanítványa volt. Több ízben járt Itáliában, Franciaországban és Svájcban, tanulmányozta a múzeumokat, műemlékeket, s buzgón rajzolt vázlatkönyvébe. Gyakorló festőként is továbbfejlesztette tudását, 1921-ben a bécsi Iparművészeti Iskolán, később a negyvenes években Bernáth Aurél Alkotmány utcai szabadiskolájában. Képeivel részt vett a KÚT, Munkácsy Céh stb. tárlatain, s gyakran állított ki az utóbbi években is. 1933-ban a Nemzeti Szalon, 1945-ben és 1946-ban a Régi Műcsarnok csoportkiállításán szerepelt, 1947-ben ugyanott, Román György festőművésszel rendezett közös kiállítást. 1959-ben hetedmagával volt