Bényi László festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1978)
Bényi László: HALÁSZOK Hálás baráti üdvözlettel Kedves László! Műtermedből hazaérve úgy érzem, hogy az élményt, mely jóformán váratlanul ért, köszönet nélkül nem hagyhatom. Olyasmit éltem át, amit talán a hósivatagban baktató, ha hirtelen meleg hajlékban találja magát, és gémberedő teste-lelke egyszeriben eltelik a mesebeli terült asztalka áldásaival... Hogy velősebben fogalmazzak: műtermedben, mihelyt körülnéztem, otthonosan éreztem magam- Milyen hamar, szinte egy csapásra ejtettek ámulatba színeid — a nagy primér, keveretlen sárga, kék, vörös, fekete színfoltok — melyeket egyelőre tárgytalanul habzsolt a színtelen, borongó estéből betévedt vándor szemei... Önmagukban, mondanivaló nélkül is elárulták kifogyhatatlan gazdagságodat, tékozló kedvedet. Aztán a közelebbi ismerkedés a képeiddel, már tárgyuk szerint véglegessé tette, hogy közöttük „otthon” érezhetem magam. Mik, milyenek hát e képek? — A rácsodálkozások, felfedezések kegyelmi pillanatainak letéteményesei. Olyan érett művész alkotásai, kit nem hagy tétlenkedni a múlandó dolgok megörökítésének kényszere; aki az önismeret szabta határok közt, a maga sajátos területén a legjobbat és legtisztábbat adja, hagyakozóan utókorának... Vagy tévednék, hogy ilyesmire sarkall gyermekkorból való otthonosságérzésed a hazai föld s a nagyvilág tágasabb ,,műtermében”, és ami ebből következik, hogy a világ, s benne az ember külszíni és lelki változások fenyegetettje? Hogy a fehérfalú, zsindelyfedelű, négyfiatornyos templomocska harangja még e században elnémulhat, a kékremeszelt kucsmatetős havasi kunyhó a vasúti bakterházak szabványnégyszög formáját öltheti; a juhnyáj, nyomában a bundás pásztorral nem több, mint egy délibáb eltűnő foszlányai; s a halászok, a „tenger napszámosai” halaikkal együtt: szennyvízözön martalékai... Munkásságodért az elkövetkező nemzedék is hálás lesz. Áhítattal ismeri fel, hogy érzékletesen és érzelmesen, olykor talán könnyeidet is színeidbe keverve mentetted át eltűnőfélben lévő világunkból a rádeső részt: annyi mindent, ami ma még emberi. Tántoríthatatlanságod ezen a téren a hajdanvaló avantgardistákéhoz fogható. Budán, 1978. február 10-én.