Hajagos Imre grafikusművész kiállítása (Helikon Galéria, Budapest, 1983)
TT HUMÁN IDŐ „Jelet hagyni, hogy voltunk...” (Kondor Béla) Dávid Katalin 1953. augusztus 14-én születtem Budapesten. 1979 óta vagyok kiállító művész. 1981-ben és 1982-ben Derkovits-ösztöndíjban részesültem. Tagja vagyok a Művészeti Alapnak és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Az a generáció, amelyikhez Hajagos Imre is tartozik, századunk utolsó negyedének művészetét hivatott meghatározni. Az a művészet pedig, amely egy századvéget alakít, egyben elindít egy új századot. A nyolcvanas években már mindenki érzi, a történésznek pedig tudnia kell, hogy az, ami most születik, érintkezni fog a XXI. századdal, átnő abba. És gondoljunk arra is, hogy ez egyenlő egy új évezred indulásával. Hajagos Imre ezekben az években indult és az indítást - szinte hónapokban mérhetően - a kialakulás, a saját út megtalálása követte. Azok közé a kevesek közé tartozik, akik hihetetlenül rövid idő alatt önállósultak, ami a művészetben az egyedi, a sajátos világ megformálását jelenti. Ez a felgyorsulás olyan energiákra, az alkotói utat meghatározó olyan elvekre utal, amelyeket ha nem veszünk tekintetbe, megcsonkítjuk a kortárs művészetet. Alkotásai tehát beépültek művészetünk jelenjébe és így válhatnak az új század egyik előkészítőivé. Ez nem érdem, ez inkább felelősség, amire ennek a nemzedéknek most már tudatosan gondolnia kell. Nem azért, mert adott lesz egy évszám, ami formálisan elválik a múlttól,hanem mert egy ilyen fomális változás agresszívebben megköveteli mindenkitől, hogy adekvát legyen a korral, amelyben él. És különösen a művésztől, akitől - talán igazságtalanul - azt is megkövetelik, hogy adekvátsága már a jövőnek szóljon. Minden korban, most is, a megfelelés a kor szellemének, a korszerű a művészetben elsősorban az alkotás humanitásában mérhető le. Ezt a kifejezést sokszor félreértettük, mert az ember életéhez vulgárisan kapcsolódó tematikára gondoltunk csupán, pedig ami igazán, lényegében meghatározza ezt, az az alkotás szelleme, célja, a művész ilyen vagy olyan szándéka. Ezért lehet értékmérő, hiszen minden alkotásban benne van. Azt is mondhatjuk, hogy a humanitás a mű egyetlen olyan összetevője, amely nélkülözhetetlen a mű létrejöttéhez. Haragos művészetében ezt a vonást a kép minden egyes alkotóeleme hordozza, ami nem teszi egyedülállóvá, de korszerűvé igen. Ami képein ikonográfiailag értékelhető: üszkös rom, összekötözött deszka kereszt, sziklává kövült emberalakok, a szűk csigalépcső, gépalkatrészek, a táncoló gombavirágok, a hatalmas földet fehérre izzító fekete nap, a szilárd vagy lágy süppedő-mozgó föld, a jajjgató vak madár - sorolhatjuk tovább - követei az embernek, minket képviselnek abban a más valóságban, amelyet a művész megformál. Mert ezek a tárgyak elevenek, szereplői a drámának, amelyet a kép egyetlen pillanatban sűrít. Vagy ne beszéljünk „egyetlen pillanatról“, hiszen e tárgynak kora van, mindegyiknek története van, ismerjük jellemüket, sejtjük érzéseiket és vágyaikat, talán törekvéseiket is, amelyek múltjukat és jövőjüket bizonyítják. És elszakíthatatlan kapcsolatukat hozzánk, akik valahol sejtjeinkben benne hordozunk mindent, ami volt. Történetük, mint a miénk is, nem csupán néhány évtized, hanem évezredekben mérhető. Ezért tudunk, vagy tudnak ezek a dolgok félni, de bízni is, hinni az életben magányosan is. STÁCIÓ 1982.: a szikla, s tetején a többemeletes árkádrom zár bennünket a barlangba, amelynek fényteresztő nyílása előtt áll a figyelő madár. Az életet vigyázza, a fészket, melyben a hatalmas fehér tojás az élet továbbvitelének reménye. Monumentális a gondolat és megfogalmazása is egyszerű, tiszta elemekből épül képpé. Ebben a szűkszavúságban annál meghatóbb az a parányi költészet, amelyet a tojásra ráhajló kis virágszál képvisel. Szépség és remény: ez ad értelmet és erőt minden továbblépéshez. Pedig ugyanez az élet riasztó is: csonkák, betegek, nyomorultak, kiszolgáltatottak vagyunk, torzak és szenvedők. Az ALLEGRO BARBARO lenyúzott bőrű madara a sziklabarlang bejárata előtt magasodik olyan hatalmassá, hogy szinte egyedül uralkodik a térben. Nemessége, monumentalitása csonkaságában is megmarad, de rettenetessé teszi az, hogy él és érez, jajjgat a kiáltó, vak madár. A lélek válik meztelenné. Az ember belső életét kutatni, ez a megformálás célja. Ezt keresni, „látogatunk F.K. úr kastélyába,“ ahol a rácsos szuterénablak előtt kőcölöpök jelzik az utat, s aki megindul a szűk csigalépcsőn felfelé, nem tudja, mit rejtenek a termek, ahova az út vezet. Nem Kafka illusztrációk ezek, hanem azonosulás az író gondolataival, a belső embert kereső szándékával. Ezek a képek egyszerre elvontak és konkrétak, ami lehetetlenné teszi számunkra,hogy őket nézve a reális térről álmodozzunk. Vívjunk inkább közelharcot velük annak érdekében, hogy behatolhassunk sajátos világába-terébe. Mert aki erre képes, az érti csak, az tudja csak olvasni ezeket a műveket. Olvasni! Nem téves-e a kifejezés a képzőművészettel kapcsolatban? Biztosan nem, csupán a betűket jelek váltják fel, amelyeket meg kell találnunk a kép minden négyzetcentiméterében. Ez a legfontosabb eszköze annak, hogy elfoglaljuk azt a más valóságot, amelyet a művész teremtett, fegyverünk a harchoz, hogy birtokba vehessük. Az elvontság és a konkrétság egyszerre jelenléte logikusan vezeti a művészt ahhoz az alkotói magatartáshoz, amely nem egy valóságtól preformált teret reprodukáló. Ezért van az, hogy bár a tárgyak konkrétak, kézzelfoghatóak, sokszor szinte bravúros másolatai a látványnak, mégis érezzük, hogy ezt az elsődleges jelentésüket ki kell egészítenünk egy olyan értelemmel, amelyben feloldódik szimbólum voltuk. Mert semmi kétségünk nincs azt illetően, hogy a művek minden mozzanata jelképes értelmű. Kivétel nélkül nyitottak ezek az alkotások, úgy is mondhatjuk: könyörtelenek a néző felé, mert szépségük, céljuk megértése megköveteli a meditációt, a kompozíció részletes vizsgálatát. A KIRÁLY ÉS A KIRÁLYNŐ fatörzsbábja az eget lezáró rács alatt. A GONDOLAT MAGJA agytekervény-virága, a RONDÓ táncoló-forgó alakzatai, vagy az IKAROSZ üszkös-romos fagerendáira akasztott kabátja, a FÖL-FÖLDOBOTT KŐ deszkakeresztje, vagy a SZIKLÁS TÁJ elvarázsolt, egykor élt világa így kerülhet közelünkbe, igazsága és értelme így nyílik meg előttünk. „Felette nagy hiábavalóság minden, hiábavaló ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz - és ami történt ugyanaz, ami ezután is történik, minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme...” A téglatorony tetején ez a felirat, a tornyon, amelynek falából koponyák néznek ránk: HUMÁN IDŐ 1982. Minden ami furcsa - csigolyacsont füzér, növények kusza ideghálózata alakítja a hatalmas fát, amelynek ágán talán az egyetlen meseszerű a kismadár. Mert ő az egyetlen a képen - és ez a kép paradoxona, amely a hétköznapból került oda. Mese lesz a mindennapból és a lehetetlenségből valóság lesz. Lágy süppedés a föld, amelyen állunk, a bugyborékoló sár gépalkatrészeket vet ki magából és nem csodálkozhatunk azon, hogy vasból van a fű, amely felverte a tornyot. Tudásunkat Stonehange kövei őrzik és hogy élni akarunk, az emberi kéz alkotta annyi eszköz tanúskodjék róla. A HUMÁN IDŐ eddig készült munkáinak mintegy összefoglalója, célkitűzéseinek ars poeticája lehet. Az ember ereje és gyengesége, nagysága és esendősége, a múlt és jövő, a minden pusztulás ellenére hit az értékek megmaradásában; ezekből az ellentétekből formálódik a kép gondolata: tisztelet az ÉLETNEK. 1982. október vége. Műtárgyjegyzék 1. APOKALIPSZIS, 1979 vasmaratás, 249x320 mm 2. MAGYAR TÁJ 1945, 1979 rézkarc, 152x195 mm 3. FÖL-FÖLDOBOTT KŐ, 1980 rézkarc, 214x143 mm 4. IKAROSZ, 1980 rézkarc, 133x75 mm 5. A GONDOLAT MAGJA, 1981 rézkarc, 100x98 mm 6. LÁTOGATÁS F.K. ÚR KASTÉLYÁBAN, I. 1981 rézkarc, 196x148 mm 7. LÁTOGATÁS F.K. ÚR KASTÉLYÁBAN, II. 1981 rézkarc, 196x148 mm 8. KÖVÜLETEK, 1981 rézkarc, 248x317 mm 9. RONDO, 1981 rézkarc, 259x197 mm 10. INVÁZIÓ, 1981 rézkarc, 197x259 mm 11. ALLEGRO BARBARO, 1982 rézkarc, 200x154 mm 12. KIRÁLY ÉS KIRÁLYNŐ, 1982 rézkarc, 150x197 mm 13. SZIKLÁS TÁJ, 1982 rézkarc, 295x385 mm 14. STÁCIÓ, 1982 rézkarc, 176x117 mm 15. HUMÁN IDŐ, 1982 rézkarc, 295x395 mm