12 erdélyi képzőművész (Budapest, Erdős René ház, 1993)
Tizenkét kőmíves összetanakodék, Magosi Déva várát, hogy fölépítenék Legrégebbi balladáink egyikében, a Kőmíves Kelemenben már ott található a bűvös tizenkettes szám. Mitikus önmagában a Világmindenséget hordozza: időfelező, de kiinduló és nyugvópont egyaránt. Tizenkét erdélyi művész hatvan alkotása, ismét csak az időre emlékeztet, melyben öszvetanakodék tizenkét szándék, hogy felépítik szobraikból, festményeikből és rajzaikból azt a Déva várát, mely dacolhat a közönnyel és az ellenséges indulatokkal, a perccel és a történelemmel, az elmúlással és a folyton újjászülető lemondással. Nem fél véka ezüstért, nem fél véka aranyért — bár kinek nem fogna jól a földi gazdagság — de az örökkévalóságnak vékával sem mérhető darabjáért. S hogy a falakat, melyeknek meg kell állniok az idő könyörtelen rombolásával vetekedve, múlhatatlanná tegyék saját veszendő lelküket építették bele alkotásaikba. Mert nem hisznek a csodavárásban, csak az áldozatban. Ezek a lelkek néznek vissza reánk különleges tükörként, magunkat látjuk bennük mindenkori nyugtalanságainkkal és visszájára fordult önámításainkkal, tisztaságunkkal és legszebb álmainkkal, borúsan, halvány mosollyal, alkonyattal, hegy-völgy reménnyel és vigasz gyanánt. Egynek — sokféleképpen. Egy keservesen vajúdó századvég egyéni tapasztalatait ragozza két nemzedék: Köröndi Jenő és Gaál András, Simon Endre és Márton Árpád, Kákonyi Csilla és Kopacz Mária, Fekete Miklós meg Adrian Chira, Gheorghe Muresan vagy Haller József, Simon Zsolt és Sánta Csaba. Őszinteségükért, művészi-emberi hitelességükért csupán az alkotásaik állhatnak jót, és éltető közösség teheti erőssé az érzékenység szikláira épített mindenkori "Déva várát. Sebestyén Mihály