Arnóti András (2004)
Arnóti sárgában és kékben Arnóti világában Petra és Prága együttesen van jelen. Vagy a tenger és az alkonyég, a mélyvilág és a szemmel befogható valóság. Sárgakék korszakának néhány kiállított darabja egyúttal lelki barométer is: jelzi az alkotó harmónia- és derűvágyának meg-megújuló hullámait. Minden festő értelmezni próbálja mesterségét, s éppen ebből alakul ki jó esetben az őt összetéveszthetetlenül megjelölő stílusa. Arnóti András művészetében az ablak, amelynél nem dönthető el, hogy nyitva van vagy csukva vagy a varjak választotta irány egytől egyig öndefinició. Ahogy az arany gyakori választása tapinthatóan kultúrtörténeti nosztalgia, a függönyé pedig lélektani többértelműség. Csaknem valamennyi képe határozott, strukturált, miközben világa szeszélyesen változó, szinte képről képre meghökkentően más. Talán a posztmodern minden hagyományt magába hasonító tágassága vezérli, talán az amerikai konzerv művészettel való elégedetlenség vagy inkább szembefordulás, mindenesetre nyugtalanul csapong non figuratívból figuratívba, dekoratívból csontszerűen szikárba, festőiből élesen megrajzoltba. A balkon nyugágyának színeváltozásai akár művészetének paradigmatikus tágasságát példázhatják: a posztimpresszionizmust idéző változat magától értetődő természetességgel tűnik át valamifajta kubista struktúrába, ez pedig az éterien elvontba. Mintha egy filmet látnánk, amely ismert hitóriát idéz fel, de újra meg újra meghökkent váratlan fordulataival. Nem állítom, hogy az imitált stíluselemek egyenrangúak volnának. Az egyik alapréteg jól kivehetően az európai expresszionizmust kelti új életre, megidézve annak magával ragadó dinamizmusát, de elhagyva nyomasztó atmoszféráját. Számomra így válik a folyamatos elmozdulás víziójává a Prága című kép templomszerű építménye, amely egy életfa mohó szívósságával ereszti bele gyökereit környezetébe, s teszi az egész tájat olyanná, mintha szeizmográfus mozgások ráznák meg minden pillanatban. Hasonló dinamika jellemzi az egyik akt felkiáltójelként elénk meredő lábát is, az egész képből mintha ez a mozdulat lenne egyedül fontos, egyedül figyelmünkre méltó. Tulajdonképpen rejtély, hogy a részelemek felnövesztése, a kép egész univerzumát betöltő jelenlétük miért nem szorongató. Hiszen az lenne természetes. Végül is arra vagyunk szocializálva, amiről Ady sorai szólnak: "Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden Szerelem darabokban.” Arnóti képein az Egész hiánya nem jóvátehetetlen, mert nem a hiány fontos. A rész mintegy jótáll önmagáért, a kompozíció magától értetődően metszi ki határait. Oly természetességgel, mint a nagy léptékű térkép, ahol az Egész válik olyanná, mintha részlet volna. A festő Arnóti nemcsak a megrajzolt, megfestett képek embere, hanem a meggondolt szavaké is. Kép és írás egyként szolgálja. Alkotójuk eminens vágya a közösségteremtés. Képeinek, tárlatainak közönsége a lehetséges értelmező és érzékelő közösség. Egy elemeire bomlott, kommunikációképtelen világban ez nem csekélység. Éva V. Bálint Arnóti in Yellow and Blue V. Bálint Éva In András Arnóti’s world, Petra and Prague co-exist. As do the sea and the twilight sky, the inner world and the surface reality. The works exhibited from Arnóti’s yellow-blue period also ser^e as an emotional barometer of the artist's inner self, signaled by the recurring waves of harmony and optimism. Every painter lends his own interpretation to his art, out of which in the best of cases, emerges a style that is unmistakably his own. In the art of András Arnóti this self-definition is present in the window that we cannot determine is open or closed, and in the different directions the crows are facing. Just as the frequent use of gold conveys a sense of nostalgia for the history of culture and the curtain a sense of emotional ambiguity. Virtually all of Arnóti’s works are decisive and structured — while his world changes almost dramatically from one painting to the next. This may be rooted in the all-encompassing expansiveness of postmodernism or in a dissatisfaction with — or rather rejection of - American canned art. In any case, Arnóti vacillates between the non-figurative and figurative, between the decorative and bare-bone starkness, between the artistic and the sharply defined. The changing color of the deck chair on the balcony exemplifies the paradigmatic breadth of his art itself: the style that is first reminiscent of post impressionism undergoes a seemingly natural transformation into first a cubist-like structure and again into the ethereal abstract. As if we are watching a film that tells a well-known story —but surprises us again and again with new twists. I cannot say that the stylistic elements are applied equally in Arnóti’s works. In one case the underlying layer clearly brings European expressionism to life - evoking its captivating energy but avoiding its depressing overtones. I see the church-like structure in the work entitled Prague depicting a vision of continuous transition that takes root in its environment with the voracious tenacity of a tree of life, making it seem as if the entire landscape were continuously rocked by seismographic movements. The same dynamic energy can be seen in the nude whose legs stretch towards us like an exclamation point - we feel that of the whole painting this movement alone deserves our attention. It remains a mystery why the magnification of the separate parts, which fill the entire universe of the painting, do not leave us feeling despair - although this would be natural, having been conditioned after all by the words of the Hungarian poet Endre Ady: “Every Whole lies broken/ Every flame burns in parts/ Every Love is in pieces.” In Arnóti’s paintings, the absence of the whole is not irreparable - in fact, its absence is not important. The parts stand on their own and the composition carves out its own natural boundaries. As naturally as a large- scale map in which the whole becomes just one detail. The artist Arnóti is not only a creator of paintings but of carefully crafted words as well. Pictures and words are one and the same. The prime desire of their creator is to create a community. The viewers of his paintings and his exhibitions form an interpretative and perceptive community. In a world that has disintegrated into its parts and is incapable of communicating this is not insignificant.