Muzsika, 1960 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám - BENKE VALÉRIA: A mi világunk és a zene
tudatosan vetette el a régit — a kapitalista rendet, a horthysta világ életformáját. A maradi gondolkodás, a ragaszkodás a régihez azonban — hol egy, hol más vonatkozásban — él még sokakban, sőt ugyanannak az embernek tudatában is, a társadalmi fejlődés fő tendenciáit tekintve haladó emberek fejében is. A TÁRSADALOM MŰVÉSZI IGÉNYE NÖVEKSZIK Értelmiségiekről szokás úgy beszélni, mint akik nehezebben igenlik a szocialista életet. Nyilván nem is ok nélkül — amennyiben polgári gondolkodású és mentalitású értelmiségiekről van szó. A szocializmus olyan követelményeit és teljesítményeit — mint a földosztás, bankok, gyárak köztulajdonba vétele —, amelyekkel együtt jár a fokozódó igény az értelmiségi munkára, amelyek szép, nagy feladatokat és egzisztenciális biztonságot adnak nekik — helyeslik. Sokan — az értelmiség számottevő része — a szocializmus építésében vállalt feladatok teljesítése során igazi és minden vonatkozásban lelkes híve és harcosa lett máris a rendszernek. De még sokaknak vannak különböző kétségeik, fenntartásaik. Ma már közülük senki sem venne komolyan olyan állítást, amely szerint a szocialista perspektíva azt jelenti: csajka, vályú, nyomor. Már hiszik, hogy lesz jó életszínvonal. De: lesz-e jó élet? A bürokrácia, a merevség, a szervező tevékenység túlburjánzása, az irányítás túlhajtása és vegzálássá fajulása, az egész életforma „elgépiesedése" mint az anyagi javak növekedésének feltételét jelentő technikai kultúra következménye — ilyen rémképek bizonyára élnek még egyesekben. Az anyagi javak bőségét meghozhatja a technika és a szervezettség, de — hová lesz a világ? a költészet? a madonnaképek? a zene? a társasági élet régi formái? és az a sok „régi szép", amelyre nosztalgiával gondolnak? Nos, ez az aggódó értelmiségi megnyugodhat: bennünk, kommunistákban találja a legbiztosabb támaszt ahhoz, hogy szervező és irányító tevékenységünk helyes alapvonásait megerősítve, az itt-ott fellépő hibái ellen küzdjünk, azért, hogy ez a tevékenység elérje igazi célját: azt, hogy az élet jó legyen az embereknek. És a ,,szép"-et se féltse tőlünk. Mert lehet, hogy eltűnik sok régi, de ami a „szép"-et illeti, az nem tűnik vele, sőt inkább terjed, növekszik. Vajon nem a ,,szép" terjedését hozza-e az a rendszer, amelyben az emberek millióinak van oka és módja gyönyörködni? Igaz, attól, hogy van anyagi erejük és idejük, még nem szükségszerűen fordulnak az emberek az igaz értékek és szépségek felé. De a mi társadalmunk nem szokta a jóravaló igény kialakulását spontán fejlődésre bízni. Befolyásoljuk, harcolunk érte, a szervezettség és irányítás előnyeit is latba vetjük. Az ifjúsági- és munkáshangversenyek sok tízezres hallgatóságát, a zeneiskolák harmincezer tanulóját, ezek közül Angyalföldön ezer, Újpesten hétszáz, asötét Szabolcs megyében ezer gyermeket indítunk el a nemes zene meghódításának útján. Egy talán nem egészen ideillő, de engem nagyon mélyen érintő személyes élményt szeretnék elmondani. Tegnap a Tolna megyei pártértekezleten vettem részt. A felszólalók sorában egyszer csak mikrofon elé lépett és a többiek hangjától darabosságával elütő hangon megszólalt egy munkásasszony. Izgatottan beszélt. Hangjában követelés érződött már akkor is, amikor szavai ilyet még nem fejeztek ki. Vaszkó Lajosné, a szekszárdi téglagyár munkásnője volt, aki arról kezdett beszélni, hogy nekik nagy problémájuk van. Kimondotta: a téglagyár munkásai közismerten a legelmaradottabb és még munkástársaiktól is megvetett emberek voltak. Állati munkájuk, a létbizonytalanság, a kevés és gyakran teljesen megszűnő kereset olyan helyzetbe hozta őket, hogy két jellemző vonást lehetett róluk emlegetni. Az egyik az iszákosság, a másik az írástudatlanság és a velejáró teljes tudatlanság. Ez a két nagy baj tűnőben van, majdnem teljesen eltűnt. De több kultúrát és több tudást kérnek. A gépesítés könnyebbé tette munkáinkat és életüket, bérük is megadja a lehetőséget, hogy a tudás felé, a kultúra felé fordítsák arcukat. Elmondotta, hogy külön kis iskolát állítottak fel saját erejükből. Az előző