Muzsika, 1975 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám - RAICS ISTVÁN: 100 éve született Albert Schweitzer
rendjében Bach valósította meg számára a legfőbb eszményt. A géniusz tolmácsaként, művészetének alázatos előadójaként közeledett hozzá, amikor a gyermekkori pillanatok a tudatosság fényében tündöklöttek fel. De Schweitzer, akitől távol állt az ösztönösség, többre törekedett; a bachi rend titkainak megfejtésére. Átvilágító értelemmel tanulmányozta a mester hagyatékát s Bach-kutatóként már 1905-ben alapvető jelentőségű művel jelentkezett. A könyv alapkönyvvé vált, sok kiadást ért meg, sok nyelvre fordították. Nem csoda. Korszerű, Bach világának új jegyeit feltáró alkotás volt, hetven év alatt sem öregedett meg. Bach zenei nyelvének formai, stiláris, jelképes értelmét vizsgálta benne s különösen nagy jelentőséget érdemel az a felfedezése, amely Bach festői, illusztráló szándékait és eszközeit tárgyalja. Eszközzé vált azonban nemsokára maga a muzsika is. A zenetudomány és az előadóművészet egyaránt... Schweitzer 1905-ben, harmincéves fejjel beiratkozott az orvosi egyetemre, hogy a belső hangra hallgasson s a teológiai értelemben vett missziót orvosi misszióval párosítsa. Akaratereje győzött a feltorlódó nehézségeken, s a klinikákon és auditóriumokban hallatlan energiával készült jövőbeli afrikai életére. Mindenre maradt ideje: eleget tett művészi kötelezettségeinek, befejezte, illetve átdolgozta a Jézus-kutatás történetét összefoglaló, nagy munkáját. Megjelent franciául a Bach-könyv, majd hamarosan követte a bővített, német nyelvű kiadás. S aztán, szinte érthetetlenül feszített energia-koncentráció után elérkezett a pillanat: feleségével hajóra szállt. 1913 húsvétján érkezett Afrikába. Az úticél, Lambarene, életcéllá változott. Sok évtizedes afrikai munkássága idekötötte, ideje se volt soha Afrika más vidékeivel megismerkedni. Itt rakta le kórháza alapjait. S Bach zenéje a század második évtizedében már nemcsak Európa templomaiban és hangversenytermeiben zengett: az erőgyűjtés és munka időszakaiban Lambarenében is megszólalt Schweitzer kis orgonáján. Kiapadhatatlan forrás volt ez a zene. Ez adott neki erőt, hogy durva ácsmunkával, erdőirtással, kezét nem kímélve csináljon helyet az emberi szenvedést enyhíteni hivatott kórháznak. Francia barátai különleges hangszerrel ajándékozták meg, egy trópusi használatra készült, az időjárás megpróbáltatásaival dacolni tudó hangszerrel. Schweitzer afrikai életéről, megpróbáltatásairól, emberbaráti működésének szívszorongató pillanatairól sokat tudunk. A kórház, amelyben magyar orvosok is megfordultak, ott áll még az Ogoué folyó partján; eszközeiben, felszerelésében már Schweitzer életében némiképp korszerűtlenné vált. De örökké korszerű marad benne a nem is jelképes tartalom: a segítés szándéka, a humanitárius eszmények messze világító fénye. Mert Schweitzer embersége kiapadhatatlan fényforrás, az embert szolgáló szándéka pedig messzi korokba világító példa. Schweitzer mindig az embert szolgálta, amikor eszményeihez megható hűséggel ragaszkodott. Az embert Nyugat-Afrikában, s az embert azon az emlékezetes prágai hangversenyen, amikor a Smetana-terem orgonája körül német és cseh lágerek megmaradottjai gyűltek össze, hogy Albert Schweitzer szellemén keresztül Bach szellemében megfürödhessenek. Schweitzer embersége nem ismert határt — tette és szava mindenhová eljutott. A fasizmus, az atombomba, a háborús fenyegetettség mindig cselekedetre késztette. Puszta szava is cselekedetté vált. Nem hiába köszöntötte őt a hírhedt Moabit-börtönből — 1945 áprilisában —, a szörnyűségek pusztításainak végnapjaiban kivégzett német költő, Albrecht Haushofer szava: ,,Messze él tőlünk, a sötét Afrikában. S ha most megkérdezném, mért vállalta ezt a szolgálatot, ő a zavaros korra mutatna. Engesztelően mosolyogna is talán : ,Vakok vagytok ..." — mondaná — s eljátszaná a Fúga Művészetét..." Sírja körül, az Ogué folyó parjain sokan emlékeznek még rá, s a százéves fordulón az egész világ tisztelettel beszél róla, aki művésznek, kutatónak, a test és lélek orvosának egyformán jelentős volt, aki tudta és tettekkel erősítette, hogy az embert és az emberi kultúrát csak a békés megoldások tudják visszatartani a végső katasztrófától. Raics István