Muzsika, 2001 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1. szám - SZABOLCSI BENCE: Zene, illúzió, nosztalgia: Brahms, Mahler és Kodály

MAGYAR MILLENNIUM 1919 és 1921 között születő Mozart-könyvben bontakozik ki először, és hamarosan Kodály művészetéhez kapcsolódik. Kroó György finom megfigyelése szerint az a Trió, amely gyakran tűnik fel a „művek műve­ként" Szabolcsi ekkoriban írt leveleiben, voltaképpen két kompozíció­nak, Mozart K. 563-as Esz-dúr divertimentójának és Kodály op. 12-es Szerenádjának egyesített ideálképe. A kodályi klasszicizmus Szabolcsi 1922-es megfogalmazása szerint „belső hatalomként és valóságként éli át és a priori hódítja meg a formát - ellentétben minden romantikával, melynek a forma csak külső, még szintézis által is örökre elérhetetlen le­hetőség marad. Az új­ klasszicizmus­ hallani sem akar többé világ és em­ber nagy romantikus kettészakítottságáról; öntudatlanul - helyesebben szólva: újra átélve- a teljes eggyé válást akarja Istennel és a világgal; azt az éteri magányt, amely mégis az emberiség egyesítő­ erejévé válik, a tel­jességet akarja és meg is teremti. [...] e művészet annak lehetőségét hord­ja magában, hogy ?..? közeledjék többé a formához, hanem maga legyen a forma." (Die Instrumentalmusik Zoltán Kodálys).­ Egy év múlva, a Kodály dalok című cikkében még néhány fontos vonással egészíti ki a portrét. Kodály művészete etikus művészet: „két megváltó megoldást, amely lényegében egy: a földet és az Istent" mutatja meg az embernek. Ebben a vallásos művészetben minden fájdalom Isten felé vezet, ezért nem tud az emberi szenvedés céltalanságáról és könyörtelenségéről. Nem ismeri a groteszk fogalmát; a gúny, az elhagyatottság, az ujjongás és rettegés korlátlansága mint gyökerében pogány vonás áll tőle távol. 1940-ben megjelenik A zene története, amely tárgyát három klasz­szikus fennsík, az európai zene három nagy „betetőzése" (Palestrina; Bach-Händel-Rameau-Vivaldi; Gluck-Haydn-Mozart-Beethoven-Schubert) és egy nagy vonalakban megvalósuló hanyatlási koncepció köré szervezi. Ebben Kodály pozíciója a várhatóhoz képest annyiban módosul, amennyiben a harmincas évek közepétől Bartók zenéje mindinkább részévé vált Szabolcsi kánonjának. A Zenetörténetben már „ikercsillagként" tűnik fel a két komponista, s ha ebből - a ha­nyatlási koncepció jegyében - már nem születik is „negyedik betető­zés", a huszadik századi zene értékhierarchiájában elfoglalt helyükről azért nem lehet kétségünk. Mahlerről - rövid utalásoktól, nevének puszta említésétől eltekintve - a Zenetörténetben írt először Szabolcsi. Mahler helyét a huszadik szá­zadot tárgyaló Hetedik könyv Utóhang a romantikához című fejezeté­­ ben, Richárd Strauss, Reger, Pfitzner, Busoni, Elgar, Puccini, Dohná­ nyi, Sibelius, Glazunov, Novák, Weiner Leó, Janácek és Szk­rjabin társa­ságában jelöli ki. Tíz évvel korábban, a Szabolcsi és Tóth Aladár által szerkesztett Zenei Lexikonban Molnár Antal még megemlékezett Mah­lernek az új zenét előkészítő vonásairól (szerinte Mahler ilyennek mu­tatkozik „némely vizionárius harmónia megérzésében [váltóhang-har­móniák­, hangnemkeverés a késői művekben, pld. a IX. szimfóniában], szarkasztikus hangvételében és némely­­grimasz­ában [utóbbiak to­vábbfokozása vezetett Schönberg irányához])''. Mindemellett a Mahler­zene ezen összetevőit Molnár csakúgy a zeneszerző túlzott őszinteségé­ből vezeti le, mint Szabolcsi által is kifogásolt bőbeszédűségét és dal­lambeli banalitásait Szabolcsinál nincsenek Mahlertól továbbvezető szálak, az utóhang egyúttal zsákutca is. Akárcsak Molnár, Szabolcsi is úgy látja, hogy a komponista elsősorban a kisformákban mutatkozik sikeresnek; a nagyforma iránti vágya tragikus vétségnek bizonyul. Széthulló egész és megkapó részletek, őszinteség és megfelelő kifeje­zőeszközök hiányának ellentételezése, kompenzatív eksztatikus-hisz­térikus vonások észlelése visszhangzik írásaikban. „Mahler keze nyomán a Brucknerrel elindult végzet teljesedik be a romantikus szimfónián. A német zeneiség nagyformái így önként s egymásután bomlanak fel, de nem bomlanak-e fel velük egyben Európa nagy zeneformái?"- sum­mázza a történetileg determinált értékvesztést Mahler zenéjében Sza­bolcsi. Molnár és Szabolcsi idevágó nézetei persze nem tekinthetők az új magyar zene körül csoportosuló zenei írók sajátosságának. Legyen itt elég Hans Joachim Moserénk a Szabolcsi-Tóth-féle Lexikon számá­ra írt német zene szócikkére utalnunk. Moser egyébként 1955-ben, saját lexikona negyedik kiadásának idején is úgy véli, Mahler zenéje „ma már nem jelent számunkra közvetlen élményt." Szabolcsi számára Mahler a tegnap volt, amellyel szemben a ma a tegnapelőtt támasztékát keresi: lélek és forma, ember és világ kettésza­kítottságának tragikus felkiáltójele. Amikor egy hirtelen asszociáció ré-­ US SZABOLCSI BENCE ZENE, ILLÚZIÓ, NOSZTALGIA Bizonyára minden zene az illúziók fény- és köduszályát sodorja maga után; mindegyik valamit meghirdet és valamit elhitet velünk, ami csak részben valóság, csak részben tük­rözi jelenvaló életünket. S mert minden élet­hez, minden korszakhoz elvárhatatlanul hoz­ Brahms, Mahler és Kodály rátartoznak az élet s a korszak illúziói is: eze­ket szövi maga köré , ezekkel övezi fel magát - különben nem is szólhatna élő, érző és képzelődő emberekhez. Ez a fény- és köduszály minden zene kö­rül ott lebeg - de különösen átható azokban a zenékben, amelyek egyenesen céljukul tű­zik ki az illúziókeltést, az elhitetést, a nem lé­tezőnek felidézését és belénk oltását; ame­lyek olyasvalamit hirdetnek meg, olyasvala­miről akarnak meggyőzni, amit a valóságos élet, a bennünket közvetlenül környező élet

Next