A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (13. kötet, 1-4. szám)
Szemle
Két igazán nagy regényírói szándék jelentkezett a XIX. században irodalmunkban : Eötvös és Kemény ; ami Jókait illeti, ő valahogyan elkésett; mindenestül a reformkorba illenék, Vörösmarty regényíró párjául. Ami a század második felében a társadalomban végbemegy, ahhoz az ő romantikus szeme és romantikus tolla nem bizonyult elég teherbírónak. Pedig a téma, egy nagy, realista magyar regény témája ott formálódott, ott alakult a korban ; ennek az embriónak egész alkata, jóformán minden izülete készen volt virtuálisan — éppen csak kellő tehetség nem akadt, aki világra szülte volna. Érdemes volna egyszer ebből a szempontból alaposabban megnézni a XIX. század második felének regényeit (a verses regényeket is). Valamiféle asztráltest bontakoznék ki a vizsgáló előtt : egy cselekménye lényeges vonalaiban, s típusaiban is már-már kialakult regény-fantom — kezdve Gyulai töredék Romhányijától Arany László Délibábok hősén, Beöthy Zsolt Kálozdy Béláján, Ábrányi Kornél Dicsőségbolondján át Asbóth Álmok álmodójáig, némi hasznos és egészséges Puskin-, Lermontov- és Gogol-hatással — éppen csak életre kellett volna kelteni, megkeményíteni a csontjait, élő húst rakni rá . . . A kornak nem akadt megfelelő tehetsége, aki ezt a készülődő nagyregényt meg is tudta volna írni, s megteremtette volna a 1r o I lelkek, vagy még inkább talán az Obomov magyar testvérét. Azt firtatni, miért nem akadt a kész témának megfelelő írója, túlságosan messze vezetne. Egyszerűen azt lehetne felelni : nem született meg, s itt nincs mit kutatni tovább. De ez a válasz talán csak megkerülése volna a dolognak. Mert az írók tapogatják a témát, meglepő párhuzamokat mutatnak a regényeik , de ezek a regények mind megrokkannak valahogyan, egy idő múltán betörik a derekuk ... az embernek az az érzése, hogy nemcsak ők, az írók voltak gyöngébbek a kínálkozó témánál, hanem a társadalom sem bírta kihordani magzatát. Az az alapvető paradoxia, amely a múlt század második felében társadalmunkat, politikánkat, gazdaságunkat jellemzi — hogy hasonlatunknál maradjunk — rátekeredett a magzat nyakára, szerencsétlen köldökzsinórként, és megfojtotta. A történelmi fogantatású téma (negyvennyolc, emigrációs ifjúság, hazatérés nagy tervekkel, semmittevésbe zápulás a magyar „oblovizmusban") elvetélt. A század végén jelentkezett egy másik szándék, tapogatódzva, zalai-naturalista elméleti terheléssel (Justh Zsigmond) : a nép felől ragadni meg a dolgot, s a korábbi, hetvenes évekbeli fejlődésvonallal éppen ellentétesen ; — annak benső íve hanyatló volt (a régi nemesi középosztály forradalom utáni nemzedékének dekadenciáját tükrözve), emezé, a kilencvenes években, emelkedő lett volna, hősében a föltörő népi erőt személyesítve meg. De volt-e ilyen tudatos, szervezett nagy áramlat akkor társadalmunkban? Lehetett-e reális tápláló talaja, valósága egy ilyen írói szándéknak? Nem; az ilyen szándék vagy elmélet naturalista illusztrációja maradt (G á nyó J ucsa), vagy lényegében (éppen ebben a lényegében) felemásul sikerült, mint az Egri csillagokban; — itt megvan a népi hős, megvan a népet mozgósító cselekmény . . . ám a hős, bármily rokonszenves is, valahogyan mégis asszimilálódik az „urakhoz", s maga az esemény valahogyan mégsem tud igazán nagyszabásúvá, országossá emelkedni . Eger története marad, s nem eléggé Magyarország s a magyar nemzet és nép története. Igaza van Bóka Lászlónak: Gergelynek túl könnyen sikerül a dolga. Sorsa egy társadalmi küzdelem ábrázolásának föladatát róná az