Nagyítás, 2010. május-szeptember (2. évfolyam, 19-36. szám)

2010-05-12 / 19. szám

www.nagyitas.hu agyítás , gyújtópont A­mikor a Nagyítás által szer­vezett Identitás, Kultúra, Nyilvánosság konferencián először meghallottam ezt a kifeje­zést, mint a vállaltan politikai ideo­lógiákhoz kötődő értelmiség saját oldalhoz való viszonyulásának kí­vánatos útját, abban reményked­tem, hogy ez a jelzős szerkezet nem válik olyan elcsépeltté, mint a poli­tikailag korrekt előbb érdekes, majd bosszantó, végül humorfor­rássá alakuló emlegetése. Mert mi­ről is szól ez a kifejezés? Tulajdon­képpen a világ legtermészetesebb dolgáról. Másfelől óva int az elmúlt évtizedek rossz emlékű beidegző­déseitől, a pártsajtómunkások napi rutinjától, amit szalonképesen ne­héz megnevezni is, használjuk ta­lán a semleges tartalmú ösztönös dörgölőzést. Egy adott ügyben véleményal­kotó értelmiségi számára ugyanis a világ legtermészetesebb dolgá­nak kellene lennie, hogy állásfog­lalása megfogalmazásakor tőle tel­hetően eltekint valamennyi szemé­lyes szimpátiájától és antipátiájá­­tól. Az ilyen független elme nyil­vánvalóan rendkívül ritka, ha egy­általán létezik, de úgy vélem, elé­gedettségünknek adhatunk han­got már akkor is, ha a vélemény­­formáló elitben felfedezni véljük az egészséges kételkedés jeleit. Mivel a látszatát is igyekeznék elkerülni kritikusan szolidáris bölcs voltomnak, ezért az alábbiak­ban igyekszem hétköznapi példák segítségével megfogalmazni aggo­dalmaimat a nyilvánosság teljes spektrumát górcső alá véve, a na­pisajtótól a modellalkotó ideoló­giáknak teret adó orgánumokig be­zárólag. Hogy még egyszerűbb le­gyen a dolog, mindezt a 2010-es vá­lasztásokon kétharmados többsé­get szerzett politikai erő szem­pontjából teszem. Nézzük először is a napisajtót. Az újságírás, a hírszerkesztés talán legfontosabb alapelve, hogy a véle­mény választassák el a hírtől. Ha csak a rendszerváltás óta eltelt idő­szak napisajtóját vizsgáljuk, vi­szonylag könnyen megállapíthat­nánk, hogy az ezen alapelv betartá­sát kutató tartalomelemzők való­ságos Paradicsomra találhatnak az elmúlt húsz év termésében. Az idő előrehaladtával a hírbe csempé­szett vélemény megjelenésének egyre kifinomultabb formáival ta­lálkozhatunk. Az egypártrendszer megdöntését követő első években gyakori jelenség volt valamennyi politikai oldalhoz kötődő sajtóorgá­numban, hogy a hírek szereplőit a szerző, pártszimpátiájának megfe­lelően, találó jelzős szerkezetekkel látta el, így ugyan gazdagodott köz­nyelvünk, például a posztkommu­nista, zsírtáltos, magyarkodó, mély­magyar, kriptokommunista, szob­b kifejezésekkel, de ez a gyakorlat egyáltalán nem segítette az állam­polgárt a napi életben való eligazo­dásban. Utóbb a média főárama jó­részt megszabadult ettől a gyakor­lattól. Jelenünkben talán kivételt képez a Jobbikhoz kötődő sajtó, ahol a biztonság kedvéért emlékez­tetik az olvasót, hogy ki tót, és ki zsideszes. A hírújságírásban a későbbiek­ben a hangsúlyok eltolásával jelent meg elsősorban nem is az újságíró, hanem a sajtóorgánum véleménye. Az újságírók ugyanis tragikus mó­don elsajátították az öncenzúra gyakorlatát. Ezentúl súlyosbította a helyzetet, hogy Magyarországon ebben az időszakban nem létezett független sajtó. Majd minden lap szervilis módon kötődött valame­lyik politikai erőhöz. Többségük egészen a legutóbbi időkig főleg a volt kommunista utódpárthoz és szövetségeséhez, a nemrég dezin­­tegrálódott SZDSZ-hez. Magyarán hír leginkább abból lehetett, ami a politikai baloldal érdekeit szolgál­ta. Ennek ellenreakciójaként jött létre az ugyanúgy politikai oldal­hoz köthető, úgynevezett konzer­vatív sajtó. Ezen egyensúlytalan ál­lapot következtében született meg a médiaegyensúly fogalma még a Horn-kormány alatt. Többek kö­zött a „pokoli ötlet”, nevezetesen Pokol Béla politológus-közíró felve­tése, mely szerint a médiaegyen­súlyt a nagy példányszámú, nézett­­ségű, hallgatottságú média meg­adóztatásával kellene megteremte­ni. A „pokoli ötlet” jelzős szerkezet természetesen a főként baloldali el­kötelezettségű lapok agytrösztjétől származott. A későbbiekben előbb gyökeret vert a nem utódpárti saj­tó, majd nyolc év baloldali kor­mányzás alatt meg is erődösödött. Megvalósítva így a korábbi balolda­li igényeket, úgy kell újságot írni, hogy azt meg is vegyék. Mindehhez persze sok mindenre szükség volt. Elsősorban is nyolc év sikertelen baloldali kormányzásra. Nehezen ugyan, de az olvasók végül is meg­tanulták, hogy a valóság és a kor­mánypárti sajtó állításai között fi­noman szólva nem mindig találják meg az átfedést. Ennek elkerülésé­re mondjuk csak Mikszáth Gavallé­rok című művét kellett volna fi­gyelmesebben elolvasni: „Az öreg Deák azt mondta, hogy csak egy pa­ragrafusból álljon a sajtótörvény: »hazudni nem szabad«.” Sajnálatos módon a nem utód­párti sajtó a sikeres stratégiát gyakran saját ellenreakció voltából alakította ki, így képes volt időn­ként ugyanabba a hibába beleesni. Fekete-fehér, igen-nem játékot ját­szani pedig eddig talán érdemes volt az olvasottság megszerzése szempontjából, mostantól kezdve azonban minden szempontból ön­­gyilkosság volna. Hazudni pedig nem szabad! Elég lesz ezt az alap­szabályt betartani. A sajtó szem­pontjából a kétharmados többség a parlamentben ezt az esélyt kínálja. A most alakuló kormánynak sem­mi szüksége nem lehet semmiféle szervilizmusra. Történelmi esély ez az objektív sajtó számára. A sze­rencsés csillagállás segíthet a sajtó­munkásoknak is. Az ország túlnyo­mó többségének, nemkülönben a nemzet határon túl rekedt részé­nek bizalma jelen pillanatban pél­dátlan az új, most alakuló, alkot­­mányozó felhatalmazással bíró kormányzat irányában. És mivel végre sosem tapasztalt egyetértés mutatkozik az ügyben, hogy „ha­zudni pedig nem szabad”, ez a saj­tó számára is kijelöli az utat. Az igazmondás iránti igény egyébként is az alapvető emberi tu­lajdonságok közé tartozik, nem ki­vételek ez alól az újságírók sem, és ez alapesetben az országot vezető politikusokra is vonatkozik. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerü­lése alapjaiban rendítette meg az ebbe vetett hitet, azt, hogy az el­múlt évtizedek folyamatos hazudo­­zása után a rendszerváltozást kö­vetően nem csupán elvárás, de nor­mális dolog is az ország vezetőinek igazat mondani. Sejteni ugyan ad­dig is sejtette az ország, hogy a ve­zetői által állítottak időnként nem feltétlenül szó szerint értendők, ad absurdum hazugságok, csak hát a kellemetlen tényeket könnyebb volt az igazság sokarcúságának fel­mutatásával elfogadtatni a válasz­tókkal. Ezt hívták kommunikálás­nak. A szó eredeti értelme pedig megváltozott. Valami olyasmit je­lentett, jelent, hogy a valós ténye­ket oly módon kell feltüntetni, amely eredeti kedvezőtlen tartal­mukat elfogadhatóvá teszi, akár kedvezővé. Legrosszabb esetben olyan érzés alakul ki a megcélzott közönségben, hogy az eredmény legalábbis kétséges. Akár jól is el­sülhet a dolog. A szavakkal való bűvészkedésre külön szakma jött létre: a kommunikációs szakember. Az új kormány egyik legfonto­sabb feladata lesz a politika hite­lességének visszaállítása. Ha ez si­kerül, márpedig más választása nincs az új kurzusnak, akkor a nyilvánosságban is megkerülhetet­len alapelvvé válhat végre az emlí­tett mikszáthi idézet. Ez talán egyedül a kommunikációs szakem­berek számára lehet rossz hír, szak­májuk ez esetben ugyanis felesle­gessé válik. Ezt valahogy ki fogjuk bírni, és őszintén szólva nem is na­gyon fognak hiányozni. Mindebből nem következik per­sze, hogy mostantól kezdve minden­kinek mindenben egyet kell értenie, és kötelezően lelkendezni kell min­den kormányzati ötlet felett. A visz­­szacsatolásra ugyanis minden veze­tésnek szüksége van, így a kor­mánynak is. A kritika minden jelző nélkül is hasznos. Azok számára, akik a véleményalkotó elitben ma­gukénak érzik a most kialakult többség politikáját, politikai filozó­fiáját, járható út lehet az a bizonyos kritikus szolidaritás, amely nem té­vesztendő össze sem a termelési re­gény, sem a november 7-i díszszem­léről szóló tudósítások jellegzetes műfajával. Hajrá, magyar sajtó! Lovas Lajos ■ ► Sejteni ugyan addig is sejtette az ország, hogy a vezetői által állítottak időnként nem fel­tétlenül szó szerint értendők, ad absurdum ha­zugságok, csak hát a kellemetlen tényeket könnyebb volt az igazság sokarcúságának fel­mutatásával elfogadtatni a választókkal. Ezt hívták kommunikálásnak. A szó eredeti értel­me pedig megváltozott. Valami olyasmit jelen­tett, jelent, hogy a valós tényeket oly módon kell feltüntetni, amely eredeti kedvezőtlen tartal­mukat elfogadhatóvá teszi, akár kedvezővé. A Kritikus szolidaritás II. évfolyam, 19. szám, 2010. május 12. Visszatérés Elba szigetéről C­sudajó könyveket fog majd írni a baloldalról, ha egyszer ki­penderítik a hatalomból - ígérte (ennél rusztikusabban) Gyur­­csány Ferenc, s egyelőre el is jutott a röpiratig. Az egykor általa el­nökölt párt a megsemmisítő választási vereség után romokban van, míg ő virulens parlagfűként kisarjadt a romokon. A szétdrótpostá­­zott vitairat nem szolgál egyebet, mint a hatalomba való visszaté­rést, aminek első állomása az MSZP visszafoglalása. Hiba, sőt bűn volna az őszödi száj­hős ambícióit alábecsülni. „A vereség a nyolc év kormányzásából fakadt, természetesen be­lőlem is” - szögezi le, sőt azt is megváltja: „2004 őszén kevés politi­kai, és még kevesebb kormányzati tapasztalatom volt”, ám a negy­venoldalas opus végére mégiscsak kivonja saját felelősségét az ösz­­szeomlásból. Mintha csak tőle független valóságelem volna, hogy például az autópálya-finanszírozásuk „minden volt, csak EU-kon­­form nem ”. Felelős kormányosként azt sem restelli leírni: „bár tud­tuk, hogy van feszültség a költségvetésben, de azt nem, hogy a tu­dottnál sokkal súlyosabb a baj”. Azt hazudj­a, hogy a 2006-os vá­lasztások utáni kormányprogram-összeállítás során szembesült az „egyre magasabb év végi hiánycéllal”. Akkor pedig „két választá­sunk volt: vagy lemondunk, mert nem ezt ígértük a választóknak, vagy megpróbáljuk kezelni a magunk okozta drámai helyzetet. Az előbbi lényegében fel sem merült, az utóbbit ügyetlenül csinál­tuk. ” Így aztán „kitartottunk, de elfogyott a hitelünk, elfogyott az erőnk”, meg vele a „kacskaringós kormányzás” is. Az alkalmatlanság ilyen körülírása után hirtelen orbáni han­got üt meg: „meggyőződésem, hogy erős Magyarország csak erőfe­szítésből épül”, sőt „az ország nem adhat többet polgárainak, mint amennyivel azok szolgálják a hazát”. Orbán Viktornak is jobb vol­nék, sugallja, csak az őszödi billog­ne volna. „Az őszödi beszéd po­litikai lényege éppen az a felismerés, hogy a politika nem ígéret és osztozkodás. Nem népámítás” - érvel, majd rövidre is zárja: „Őszödnek a lényegben igaza volt. ” Tudjuk: szenvedélyes igazság­beszéd. Gyurcsánynak egyszer már bejött az ellen-orbáni szerep a hata­lom megragadásakor, és most úgy véli: győztes módszeren ne vál­toztass. Simán hazudható, hogy a Fidesz „védte az antiszemita és cigányellenes kilengéseket”, sőt általánosítva „a jobboldal szem­forgató politikát képvisel, rájátszik az előítéletekre, esetenként szít­ja is azokat”. Bezzeg „a baloldal antifasiszta”. De akkor hogy léte­zik, hogy veszített ? Egyszerű: „aki védi az emberi méltóságot, an­nak nemcsak antifasisztának, hanem antikommunistának is kell lennie”. Persze a vörös csillagot rehabilitálni szándékozó Gyur­­csányt nem Pethő Sándor fertőzte meg hirtelen: a belső hatalomát­vétel feltételrendszerét tapogatja az „antikommunista, de fasizmus­­relativizáló jobboldal”pendantjaként. Ehhez nem átallja hozzáke­verni a „liberális” Jézust („bármiként is létezel emberi mivoltod­ban, egyediségedben, Te is az Isten emberi képmása vagy”), sőt né­mi rontott Illyés Gyulát sem („olyan világot teremtünk, amiben nem az a kérdés, hogy honnan jössz, hanem az, hogy mi van benned és hova tartasz”). S hogy miért teheti ezt meg­vert helyzetben? Hát mert „az igazság nem feltétlenül a többség oldalán áll”. A címke azért a régi: „Baloldali politikát kell folytatni. A kérdés pusztán az, hogy mit tekintünk baloldalinak. ” Tekintsük azt an­nak, amit én mondok - ajánlja. Hiszen „nem az a baj a kiigazítás­sal, hogy nem baloldali volt, hanem az, hogy túlságosan is balol­dali volt”. Persze egy ellen-orbáni pozíció vajmi keveset ér, ha az or­­bániz miheztartás végett nem definiálja: ,A­ jobboldal vezére ma ön­magát szereti, ellenfeleit pedig megveti. Aki ma megegyezni akar vele, az nem érti, hogy a mai jobboldali vezetés a megegyezés szán­dékát a behódolás gesztusaként értékeli. ” Hát ennyit a nemzeti együttműködés rendszerére tett ajánlatról. Az MSZP jelenleg kor­rupt és intrikus társaság­­ taglalja­­, tele megélhetési politikussal, gazdasági klienssel meg olyannal, aki „szemben mosolyog, hátul­ról meg fűrészel”. Csakis a vezérelv marad megoldásként, „ránc­felvarrással itt semmire nem megyünk”. Vagyis „meg kell teremte­ni a vezetés hatékony irányítási és ellenőrzési jogosítványait”. Az el­aggott pártelit mellett Mesterházyéknak is üzen: „abba kéne hagy­ni a fiatalításmániát, mert ez így félrevisz”. De le a balliberális ér­telmiségi elittel is, amely „oda üt, erre cinikus”. Egyedül a rá ve­szélytelen Bajnait dicséri, aki lehetővé tette ezt a visszatérést Elba szigetéről. Formailag persze „nekünk, az elmúlt nyolc év vezetőinek most mennünk kell”, de ez „nem jelent végleges távozást, politikai száműzetést”. Hát persze, hogyan tudna akkor Gyurcsány vissza­térni? Ha Orbánnak ez nyolc hosszú év után sikerült, csupán el kell lesni a receptet. „A szabadság, a demokrácia kis köreit kell életre galvanizálni, amelyből majd erős párt is épül valamikor” - hirde­ti meg a balpolgári körök mozgalmát. „Megszervezzük az ország el­lenállni kész többségét” - helyezi kilátásba, hogy utcára viszi a po­litikát. S ha mindez nem kell a pártnak, majd kiderül, hogy „a bá­zisa a mai MSZP vagy valami más lesz”... Tudom, hogy a kétharmad, az sok. Tudom, hogy az ellenzék szétforgácsolt. De vegyük ezt a szöveget komolyan. Gyurcsány le­számolásra készül az övéi között mindenkivel, aki még a talpán áll. Elszánt, hogy elkezdje a honfoglaló játékot. Hogy hazudós, az már nem lesz újdonság. Az sem, hogy rámenős. Előbb-utóbb sokaknak újra tetszeni fog. Az Orbán-kabinetnek egyetlen ellenszere van minderre: a sikeres, következetes, korrupciómentes kormányzás. Meg hogy észben tartsák: Gyurcsány nem lottóötös. Csontos János ■

Next