Nagyítás, 2010. május-szeptember (2. évfolyam, 19-36. szám)
2010-05-12 / 19. szám
www.nagyitas.hu agyítás , gyújtópont Amikor a Nagyítás által szervezett Identitás, Kultúra, Nyilvánosság konferencián először meghallottam ezt a kifejezést, mint a vállaltan politikai ideológiákhoz kötődő értelmiség saját oldalhoz való viszonyulásának kívánatos útját, abban reménykedtem, hogy ez a jelzős szerkezet nem válik olyan elcsépeltté, mint a politikailag korrekt előbb érdekes, majd bosszantó, végül humorforrássá alakuló emlegetése. Mert miről is szól ez a kifejezés? Tulajdonképpen a világ legtermészetesebb dolgáról. Másfelől óva int az elmúlt évtizedek rossz emlékű beidegződéseitől, a pártsajtómunkások napi rutinjától, amit szalonképesen nehéz megnevezni is, használjuk talán a semleges tartalmú ösztönös dörgölőzést. Egy adott ügyben véleményalkotó értelmiségi számára ugyanis a világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie, hogy állásfoglalása megfogalmazásakor tőle telhetően eltekint valamennyi személyes szimpátiájától és antipátiájától. Az ilyen független elme nyilvánvalóan rendkívül ritka, ha egyáltalán létezik, de úgy vélem, elégedettségünknek adhatunk hangot már akkor is, ha a véleményformáló elitben felfedezni véljük az egészséges kételkedés jeleit. Mivel a látszatát is igyekeznék elkerülni kritikusan szolidáris bölcs voltomnak, ezért az alábbiakban igyekszem hétköznapi példák segítségével megfogalmazni aggodalmaimat a nyilvánosság teljes spektrumát górcső alá véve, a napisajtótól a modellalkotó ideológiáknak teret adó orgánumokig bezárólag. Hogy még egyszerűbb legyen a dolog, mindezt a 2010-es választásokon kétharmados többséget szerzett politikai erő szempontjából teszem. Nézzük először is a napisajtót. Az újságírás, a hírszerkesztés talán legfontosabb alapelve, hogy a vélemény választassák el a hírtől. Ha csak a rendszerváltás óta eltelt időszak napisajtóját vizsgáljuk, viszonylag könnyen megállapíthatnánk, hogy az ezen alapelv betartását kutató tartalomelemzők valóságos Paradicsomra találhatnak az elmúlt húsz év termésében. Az idő előrehaladtával a hírbe csempészett vélemény megjelenésének egyre kifinomultabb formáival találkozhatunk. Az egypártrendszer megdöntését követő első években gyakori jelenség volt valamennyi politikai oldalhoz kötődő sajtóorgánumban, hogy a hírek szereplőit a szerző, pártszimpátiájának megfelelően, találó jelzős szerkezetekkel látta el, így ugyan gazdagodott köznyelvünk, például a posztkommunista, zsírtáltos, magyarkodó, mélymagyar, kriptokommunista, szobb kifejezésekkel, de ez a gyakorlat egyáltalán nem segítette az állampolgárt a napi életben való eligazodásban. Utóbb a média főárama jórészt megszabadult ettől a gyakorlattól. Jelenünkben talán kivételt képez a Jobbikhoz kötődő sajtó, ahol a biztonság kedvéért emlékeztetik az olvasót, hogy ki tót, és ki zsideszes. A hírújságírásban a későbbiekben a hangsúlyok eltolásával jelent meg elsősorban nem is az újságíró, hanem a sajtóorgánum véleménye. Az újságírók ugyanis tragikus módon elsajátították az öncenzúra gyakorlatát. Ezentúl súlyosbította a helyzetet, hogy Magyarországon ebben az időszakban nem létezett független sajtó. Majd minden lap szervilis módon kötődött valamelyik politikai erőhöz. Többségük egészen a legutóbbi időkig főleg a volt kommunista utódpárthoz és szövetségeséhez, a nemrég dezintegrálódott SZDSZ-hez. Magyarán hír leginkább abból lehetett, ami a politikai baloldal érdekeit szolgálta. Ennek ellenreakciójaként jött létre az ugyanúgy politikai oldalhoz köthető, úgynevezett konzervatív sajtó. Ezen egyensúlytalan állapot következtében született meg a médiaegyensúly fogalma még a Horn-kormány alatt. Többek között a „pokoli ötlet”, nevezetesen Pokol Béla politológus-közíró felvetése, mely szerint a médiaegyensúlyt a nagy példányszámú, nézettségű, hallgatottságú média megadóztatásával kellene megteremteni. A „pokoli ötlet” jelzős szerkezet természetesen a főként baloldali elkötelezettségű lapok agytrösztjétől származott. A későbbiekben előbb gyökeret vert a nem utódpárti sajtó, majd nyolc év baloldali kormányzás alatt meg is erődösödött. Megvalósítva így a korábbi baloldali igényeket, úgy kell újságot írni, hogy azt meg is vegyék. Mindehhez persze sok mindenre szükség volt. Elsősorban is nyolc év sikertelen baloldali kormányzásra. Nehezen ugyan, de az olvasók végül is megtanulták, hogy a valóság és a kormánypárti sajtó állításai között finoman szólva nem mindig találják meg az átfedést. Ennek elkerülésére mondjuk csak Mikszáth Gavallérok című művét kellett volna figyelmesebben elolvasni: „Az öreg Deák azt mondta, hogy csak egy paragrafusból álljon a sajtótörvény: »hazudni nem szabad«.” Sajnálatos módon a nem utódpárti sajtó a sikeres stratégiát gyakran saját ellenreakció voltából alakította ki, így képes volt időnként ugyanabba a hibába beleesni. Fekete-fehér, igen-nem játékot játszani pedig eddig talán érdemes volt az olvasottság megszerzése szempontjából, mostantól kezdve azonban minden szempontból öngyilkosság volna. Hazudni pedig nem szabad! Elég lesz ezt az alapszabályt betartani. A sajtó szempontjából a kétharmados többség a parlamentben ezt az esélyt kínálja. A most alakuló kormánynak semmi szüksége nem lehet semmiféle szervilizmusra. Történelmi esély ez az objektív sajtó számára. A szerencsés csillagállás segíthet a sajtómunkásoknak is. Az ország túlnyomó többségének, nemkülönben a nemzet határon túl rekedt részének bizalma jelen pillanatban példátlan az új, most alakuló, alkotmányozó felhatalmazással bíró kormányzat irányában. És mivel végre sosem tapasztalt egyetértés mutatkozik az ügyben, hogy „hazudni pedig nem szabad”, ez a sajtó számára is kijelöli az utat. Az igazmondás iránti igény egyébként is az alapvető emberi tulajdonságok közé tartozik, nem kivételek ez alól az újságírók sem, és ez alapesetben az országot vezető politikusokra is vonatkozik. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése alapjaiban rendítette meg az ebbe vetett hitet, azt, hogy az elmúlt évtizedek folyamatos hazudozása után a rendszerváltozást követően nem csupán elvárás, de normális dolog is az ország vezetőinek igazat mondani. Sejteni ugyan addig is sejtette az ország, hogy a vezetői által állítottak időnként nem feltétlenül szó szerint értendők, ad absurdum hazugságok, csak hát a kellemetlen tényeket könnyebb volt az igazság sokarcúságának felmutatásával elfogadtatni a választókkal. Ezt hívták kommunikálásnak. A szó eredeti értelme pedig megváltozott. Valami olyasmit jelentett, jelent, hogy a valós tényeket oly módon kell feltüntetni, amely eredeti kedvezőtlen tartalmukat elfogadhatóvá teszi, akár kedvezővé. Legrosszabb esetben olyan érzés alakul ki a megcélzott közönségben, hogy az eredmény legalábbis kétséges. Akár jól is elsülhet a dolog. A szavakkal való bűvészkedésre külön szakma jött létre: a kommunikációs szakember. Az új kormány egyik legfontosabb feladata lesz a politika hitelességének visszaállítása. Ha ez sikerül, márpedig más választása nincs az új kurzusnak, akkor a nyilvánosságban is megkerülhetetlen alapelvvé válhat végre az említett mikszáthi idézet. Ez talán egyedül a kommunikációs szakemberek számára lehet rossz hír, szakmájuk ez esetben ugyanis feleslegessé válik. Ezt valahogy ki fogjuk bírni, és őszintén szólva nem is nagyon fognak hiányozni. Mindebből nem következik persze, hogy mostantól kezdve mindenkinek mindenben egyet kell értenie, és kötelezően lelkendezni kell minden kormányzati ötlet felett. A viszszacsatolásra ugyanis minden vezetésnek szüksége van, így a kormánynak is. A kritika minden jelző nélkül is hasznos. Azok számára, akik a véleményalkotó elitben magukénak érzik a most kialakult többség politikáját, politikai filozófiáját, járható út lehet az a bizonyos kritikus szolidaritás, amely nem tévesztendő össze sem a termelési regény, sem a november 7-i díszszemléről szóló tudósítások jellegzetes műfajával. Hajrá, magyar sajtó! Lovas Lajos ■ ► Sejteni ugyan addig is sejtette az ország, hogy a vezetői által állítottak időnként nem feltétlenül szó szerint értendők, ad absurdum hazugságok, csak hát a kellemetlen tényeket könnyebb volt az igazság sokarcúságának felmutatásával elfogadtatni a választókkal. Ezt hívták kommunikálásnak. A szó eredeti értelme pedig megváltozott. Valami olyasmit jelentett, jelent, hogy a valós tényeket oly módon kell feltüntetni, amely eredeti kedvezőtlen tartalmukat elfogadhatóvá teszi, akár kedvezővé. A Kritikus szolidaritás II. évfolyam, 19. szám, 2010. május 12. Visszatérés Elba szigetéről Csudajó könyveket fog majd írni a baloldalról, ha egyszer kipenderítik a hatalomból - ígérte (ennél rusztikusabban) Gyurcsány Ferenc, s egyelőre el is jutott a röpiratig. Az egykor általa elnökölt párt a megsemmisítő választási vereség után romokban van, míg ő virulens parlagfűként kisarjadt a romokon. A szétdrótpostázott vitairat nem szolgál egyebet, mint a hatalomba való visszatérést, aminek első állomása az MSZP visszafoglalása. Hiba, sőt bűn volna az őszödi szájhős ambícióit alábecsülni. „A vereség a nyolc év kormányzásából fakadt, természetesen belőlem is” - szögezi le, sőt azt is megváltja: „2004 őszén kevés politikai, és még kevesebb kormányzati tapasztalatom volt”, ám a negyvenoldalas opus végére mégiscsak kivonja saját felelősségét az öszszeomlásból. Mintha csak tőle független valóságelem volna, hogy például az autópálya-finanszírozásuk „minden volt, csak EU-konform nem ”. Felelős kormányosként azt sem restelli leírni: „bár tudtuk, hogy van feszültség a költségvetésben, de azt nem, hogy a tudottnál sokkal súlyosabb a baj”. Azt hazudja, hogy a 2006-os választások utáni kormányprogram-összeállítás során szembesült az „egyre magasabb év végi hiánycéllal”. Akkor pedig „két választásunk volt: vagy lemondunk, mert nem ezt ígértük a választóknak, vagy megpróbáljuk kezelni a magunk okozta drámai helyzetet. Az előbbi lényegében fel sem merült, az utóbbit ügyetlenül csináltuk. ” Így aztán „kitartottunk, de elfogyott a hitelünk, elfogyott az erőnk”, meg vele a „kacskaringós kormányzás” is. Az alkalmatlanság ilyen körülírása után hirtelen orbáni hangot üt meg: „meggyőződésem, hogy erős Magyarország csak erőfeszítésből épül”, sőt „az ország nem adhat többet polgárainak, mint amennyivel azok szolgálják a hazát”. Orbán Viktornak is jobb volnék, sugallja, csak az őszödi billogne volna. „Az őszödi beszéd politikai lényege éppen az a felismerés, hogy a politika nem ígéret és osztozkodás. Nem népámítás” - érvel, majd rövidre is zárja: „Őszödnek a lényegben igaza volt. ” Tudjuk: szenvedélyes igazságbeszéd. Gyurcsánynak egyszer már bejött az ellen-orbáni szerep a hatalom megragadásakor, és most úgy véli: győztes módszeren ne változtass. Simán hazudható, hogy a Fidesz „védte az antiszemita és cigányellenes kilengéseket”, sőt általánosítva „a jobboldal szemforgató politikát képvisel, rájátszik az előítéletekre, esetenként szítja is azokat”. Bezzeg „a baloldal antifasiszta”. De akkor hogy létezik, hogy veszített ? Egyszerű: „aki védi az emberi méltóságot, annak nemcsak antifasisztának, hanem antikommunistának is kell lennie”. Persze a vörös csillagot rehabilitálni szándékozó Gyurcsányt nem Pethő Sándor fertőzte meg hirtelen: a belső hatalomátvétel feltételrendszerét tapogatja az „antikommunista, de fasizmusrelativizáló jobboldal”pendantjaként. Ehhez nem átallja hozzákeverni a „liberális” Jézust („bármiként is létezel emberi mivoltodban, egyediségedben, Te is az Isten emberi képmása vagy”), sőt némi rontott Illyés Gyulát sem („olyan világot teremtünk, amiben nem az a kérdés, hogy honnan jössz, hanem az, hogy mi van benned és hova tartasz”). S hogy miért teheti ezt megvert helyzetben? Hát mert „az igazság nem feltétlenül a többség oldalán áll”. A címke azért a régi: „Baloldali politikát kell folytatni. A kérdés pusztán az, hogy mit tekintünk baloldalinak. ” Tekintsük azt annak, amit én mondok - ajánlja. Hiszen „nem az a baj a kiigazítással, hogy nem baloldali volt, hanem az, hogy túlságosan is baloldali volt”. Persze egy ellen-orbáni pozíció vajmi keveset ér, ha az orbániz miheztartás végett nem definiálja: ,A jobboldal vezére ma önmagát szereti, ellenfeleit pedig megveti. Aki ma megegyezni akar vele, az nem érti, hogy a mai jobboldali vezetés a megegyezés szándékát a behódolás gesztusaként értékeli. ” Hát ennyit a nemzeti együttműködés rendszerére tett ajánlatról. Az MSZP jelenleg korrupt és intrikus társaság taglalja, tele megélhetési politikussal, gazdasági klienssel meg olyannal, aki „szemben mosolyog, hátulról meg fűrészel”. Csakis a vezérelv marad megoldásként, „ráncfelvarrással itt semmire nem megyünk”. Vagyis „meg kell teremteni a vezetés hatékony irányítási és ellenőrzési jogosítványait”. Az elaggott pártelit mellett Mesterházyéknak is üzen: „abba kéne hagyni a fiatalításmániát, mert ez így félrevisz”. De le a balliberális értelmiségi elittel is, amely „oda üt, erre cinikus”. Egyedül a rá veszélytelen Bajnait dicséri, aki lehetővé tette ezt a visszatérést Elba szigetéről. Formailag persze „nekünk, az elmúlt nyolc év vezetőinek most mennünk kell”, de ez „nem jelent végleges távozást, politikai száműzetést”. Hát persze, hogyan tudna akkor Gyurcsány visszatérni? Ha Orbánnak ez nyolc hosszú év után sikerült, csupán el kell lesni a receptet. „A szabadság, a demokrácia kis köreit kell életre galvanizálni, amelyből majd erős párt is épül valamikor” - hirdeti meg a balpolgári körök mozgalmát. „Megszervezzük az ország ellenállni kész többségét” - helyezi kilátásba, hogy utcára viszi a politikát. S ha mindez nem kell a pártnak, majd kiderül, hogy „a bázisa a mai MSZP vagy valami más lesz”... Tudom, hogy a kétharmad, az sok. Tudom, hogy az ellenzék szétforgácsolt. De vegyük ezt a szöveget komolyan. Gyurcsány leszámolásra készül az övéi között mindenkivel, aki még a talpán áll. Elszánt, hogy elkezdje a honfoglaló játékot. Hogy hazudós, az már nem lesz újdonság. Az sem, hogy rámenős. Előbb-utóbb sokaknak újra tetszeni fog. Az Orbán-kabinetnek egyetlen ellenszere van minderre: a sikeres, következetes, korrupciómentes kormányzás. Meg hogy észben tartsák: Gyurcsány nem lottóötös. Csontos János ■