Napjaink, 1965 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
Illyés Gyula versei: Útitársam beszélte Három éven át ébredt úgy. S ha ma? Naponta várta három évig — és nem ellenség közt, de féltéboly ködében — kivégzés hajnala. De most, e reggelire kilépve, most hogy meglátta a sárga villamost, egy perc alatt múlt lett az egészből. Gyönyör várta: épp hullt szagos, ritkás, erdő-nagy eső, magas, szabad, tengerig terjedő! Telefonfülkét keresett. De nem, egy pillanatot holnap-mentesen, idő-tisztán akart beszívni abból az ajándékból, abból a tudatból, hogy van, hogy él, hogy ameddig ellát, övé a tér, s övé, tapinthatón, a fő csoda, hogy íme maga is eljut oda, el újra addig a villamosig, hol szeme, friss eb, már ugrándozik... Aztán odaát — hova mintegy partra ért — már azt gondolta, újra helyben, lám van miért! — s tán lesz miért, hogy újra kezdjem! Derengés Hajnali szél, megigazítja zilált kontyát az ifjú meggyfa Elcsöppennek a csillagok Itt eltűnik, kibukkan ott, a hegyre fut: leleplezi tervét az út Csillan tű, megnyíló ablak karosfarok, eke harmat, szemed, a tó: járni kezd a Nap fogaskereke! Dőlt vitorla Recseg, megdől a rúd, a hosszú vitorlarúd, kaszálja szinte a habot, míg a bárka fut. Árbóc, s vitorla, nézd, előre mikor repül leggyőztesebben? Amikor legmélyebbre dűl! Juhász József: Van úgy, hogy... Van úgy, hogy egyszer csak megállok a jövés-menésben, a szórakozásban, vagy munka közben, a kilincs fogásnál és étkezés alatt, elakadok a sima kövezeten... Mert eszembe jutsz, és a gondolat megtorpant, megbénít bennem minden mozgást s akkor úgy hiszem, ettől már nincs tovább az élet. Lábam belebotlik a visszeres remények csomóiba, megfordulok a kámzsás ájtatosak hét titkú mosolyán. Felszippant hókaszépségű szerelmed, mint őszi ködöt a lombnélküli erdő és megnyugszom e feloldatlan létben, és állandósulok a szent elmúlásban. — Jegyzetek —■ .... ■————— Dömötör Teréz ébresztése legutóbbi miskolci bolyongásom idején pillantottam meg először, s vettem nyomban kézbe Fábry Zoltánnak, a stászi örökifjú ébresztgetőnek új könyvét, a „Kúria, kvaterka, kultúra” című gyűjteményes kötetét, mely adalékokat bocsát a mai érdeklődő rendelkezésére a csehszlovákiai magyar kultúra 1918—38 közötti két évtizedéhez. Nem méltatni akarom első eszmélkedéseim „alapleckéit” tartalmazó kötetet, csupán örülni e könyv megjelenésének, s külön annak is, hogy Pándi Pál, a magyar szocialista irodalom előharcosait szenvedéllyel kutató irodalomtörténész, a Népszabadság december 8-i számában, tehát a hazai megjelenés után már két héttel, szépen, igaz szavakkal méltatja. Ám azon a november végi miskolci délelőttön, a könyv felnyitása első percében már megrázott a felismerés: mindez nem lesz elég. Ugyanis első érdeklődésemet mindjárt a „Lósorozás Gádoroson” című írás keltette fel, amiről tudtam, hogy Sellyei József vágsellyei író és parasztember 1932-es novellája. És ebben az 1950-ben Sellyei Józsefet idéző cikkben bukkantam rá Dömötör Teréz nevére. E helyen így írt Fábry: „A felfedezés éveit izgultuk akkor. A kolozsvári Korunk volt a fórum, az ugródeszka, a próbatét. Veres Péter után Szlovenszkó adta le a névjegyét. Elsőnek Dömötör Teréz: „Huszonhat éves vagyok. Tizenhat éves koromtól mostanáig gyári munkás és cseléd voltam. Sokat szenvedtem gyermekkorom óta. Az értem csupa esemény, és folytonos védekezés az eltiprás ellen, de megtanultam látni.” Megtanultam látni, ennyi volt első írásának címe. Keresve sem lehetett volna jobbat találni Utána jött Sellyei Jóska..Majd így folytatja néhány sorral lejjebb Fábry Zoltán: „Sellyei József meghalt, de a Sellyei Józsefek, a többiek, kell hogy éljenek és jelt adjanak. Hol vannak? Mért nem szólnak?.. A Dömötör Terikkel és Sellyei Jóskákkal majdnem egy időben virágzott ki Veres Péter írásművészete, mely már rég elérte a mesterrangot, és ezzel igazolt minden hitet, minden paraszt- és munkástehetséget.” Ekként írt 1950-ben Fábry Zoltán. És hol van Dömötör Teréz? Keresem Pándi Pál „Elsüllyedt irodalom?” című könyvében, ám se Sellyéit, se Dömötör Terézt nem lelem. A Magyar Irodalmi Lexikon I. kötete nem is említi. Pedig, ha Gaál Gábor felfedezte és közölgette, ha Fábry Zoltán 1950-ben is ifjonti lobogással említette, akkor miért nem említődik? Hiszen Dömötör Teréz köztünk élt. 1949 augusztusában Szentendrén a leendő népművelési minisztérium káderelőkészítő bentlakásos tanfolyamán voltam szemináriumvezető. És a szemináriumom hallgatója volt Dömötör Ferencné, aki Dömötör Teréz néven írt. Ide írom adatait: 1904-ben született, 1929 januárjától párttag, egy éves Lenin-egyetemet végzett a 30-as években. Szemináriumom tagságából második helyen javasoltam minisztériumi beosztásra, és nem az én javaslatomon múlott, hogy Dömötör Teréz, a Korunk munkatársa, borítékbontói beosztást kapott. A Rajk-per utáni hetekben jártam lakásán. A teljes Korunk-sorozat bekötött példányaival tömött polcok alatt ültünk, s a sokat tapasztalt mozgalmi harcos kicsit ezópuszi nyelven óvatosan tanácsokat adott nekem, a még pillanatnyilag „futó” ifjú lelkesültnek. Aztán arról is beszélt, szomorkás mosollyal kísérve szavait, hogyan regéltette el vele életét az az üzem tulajdonosnő, akinek hálás kellett lennie, hogy munkát adott neki, aki aztán megírta, kiadta ezt az életutat, s akit meg is koszorúztak. Annyit még tudok Dömötör Terézről, követte Helsinkibe követi megbízatással kiutazó férjét, ám hogy annak halála után mi történt vele, nincs tudomásom róla. Él-e, halt-e? — ki tudja közületek, szocialista magyar irodalmunk sáfárai?! E pár sort ébresztőnek szántam, Dömötör Teréz ébresztőjének. De legalább annyira saját lelkiismeretünk felrázására is. Hadd ismételjem nemrégi cikkem címét: a sáfárt is megkérdezik egyszer... V. I. Nem mindenen értünk egyet Nézem a Limonádé Joe előzetesét, a Felicien Rops rajzaira emlékeztető feketeharisnyás lábakat. Mellettem egy diák nézi. Ugyanazt nézzük és mégsem ugyanazt. Azt írja a kritikus, hogy jelentős szerző. Dicséretnek szánta, de az író (és nem szerző) jónak, kiválónak, felülmúlhatatlannak — esetleg a szerényebbje ezúttal kevésbé jónak, kevésbé kiválónak, kevésbé felülmúlhatatlannak tudja a művét. Mert a jelentős, nem jelentős. Egy fiatalasszony olvassa a Via Mala-t. Mikor megnézem a könyv címét, azt mondja: Ugyan, csak egy ponyva! Hiába tudja, hogy ponyva. Mégse tudja. Egy tudós terjedelmesen fejtegeti nézeteit egy kritikai lapban. Megállapítja, hogy „az élet bármely területén többnyire csak a formális képzettséggel rendelkező szakemberek látnak igazán tisztán, akik az illető jelenségrendszerhez a szervezett felkészülés tízezer órás nagyságrendben megadható mélységi dimenziójával közelednek.” Továbbá: „Az író számára is alapvető ismeretek az emberiség számára nem az ő agyában, íróasztala mellett, vagy megfigyelő körútjain születtek meg, hanem kutatóintézetekben, nagy apparátussal dolgozó társadalomtudományi felvételek során, sőt egyáltalán az önmagunk menetét folyamatosan rögzítő, számokban és összesítésekben megörökítő intézmények aktáin, illetve az ezeket elemzők ívein.” S ehhez még: Az író általában nincs is tudatában álláspontja kondicionált jellegének, továbbá még, ha ezzel tisztában volna is, tevékenysége természetéből kifolyóan nem volna képes végigjárni a szakszerű absztrahálás és általánosítás biztos, kontrollálható útját.” A fenti idézetek kritikai megjegyzéseinket hivatottak pótolni. Egy biztos azonban. Az irodalom szón, aligha értjük ugyanazt. Sőt lehet, hogy a tudományon sem. Mert ránk bizonyíthatják ugyan, hogy nem vagyunk tudatában álláspontunk kondicionált jellegének és nem közeledünk a jelenségrendszerhez tízezer órát meghaladó nagyságrend mélységű dimenzióval, de az irodalom szó említésekor Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi , sőt Solohov és Steinbeck jut eszünkbe. Lehetséges, hogy ők nem voltak képesek végigjárni a szakszerű absztrahálás kontrollálható útját, de koruk valóságát minden áltudományos észjárásnál jobban közvetítik felénk. Nem mindenen értünk egyet. (Sz. K. L.) hídépítés Köztudott, hogy mi magyarok hídszerető nép vagyunk. Az Erzsébet-híd avatása fényes bizonysága ennek. Nemzeti ügy volt és sajtónk szinte többet foglalkozott vele, mint az első szputnyikkal. Állnak már hídaink, partokat, városrészeket kötnek össze. Nyelvünkben a híd fogalma már régtől mást is jelent: kapcsolatkeresést a szomszédos népekkel, kultúrákkal. Népünk legnagyobbjai ilyen értelemben mindig hídépítők voltak. Ma már közhely nálunk erről sokat beszélni, hisz az iskolában tanítjuk, mit tett e téren Ady és József Attila. „Most, punte, síita” címet adta egyik tanulmányának Németh László és a keleteurópai népek egymásrautaltságára gondolt. Omladoznak már a közjogi sorompók a szocialista országok között és szomszédaink többségével olyan kapcsolataink fejlődnek, amelyekről korábban nem is álmodhattunk. Északmagyarországot földrajzi, történelmi és kulturális szálak fűzik északi szomszédjához, Szlovákiához. Egy éve már, hogy megnyíltak a határok Magyarország és Csehszlovákia között. A határforgalom azóta oly méreteket öltött, ami a két állam történetében példa nélkül való: kölcsönösen százezrek lépték át a határt, hogy saját szemükkel láthassák, mire vitték a szomszédok. A kormányok megtették már a magukét, de vajon nincs már több tennivaló? Kiadtunk néhány könyvfordítást, egy irodalomtörténetet és néhol olvashatjuk a szlovákiai magyar nyelvű folyóiratot. Nem tehetnénk-e többet is Csehszlovákia kulturális életének megismerése érdekében? S ha igen, a munka egy része nem éppen Északmagyarországra és központjára, Miskolcra vár? Valaha, jóval a gőzvasút korszaka előtt Budáról Miskolcon át vezetett az út egészen Lengyelországig. Ez az út most újra járható. Tegyünk róla, hogy városunk fontos állomás legyen rajta. Délszlovákia magyar lakosságának irodalma fontos szerepet vállalt, közvetíteni kíván a cseh és szlovák, valamint a magyar irodalom között. Lajuk, az Irodalmi Szemle szintén e cél szolgálatába szegődött. Nem támogathatnánk ezt mi is? A Napjaink és köréje csoportosuló íróink, költőink, műfordítóink nem segíthetnének ebben? Akad azonban tennivaló szűkebb házunk táján is. Például tehetnénk egyet-mást szomszédaink borsodi kulturális emlékeinek ápolása érdekében. 1963-ban Győry Dezső indítványozta: kapjon szobrot hazánkban Fucik és Hviezdoslav. Hviezdoslav emlékét csak tábla hirdeti városunkban. A szobor jó helyen lenne Miskolcon, ahol a nagy költő, Petőfi fordítója diákéveit töltötte. És addig is: utcát nevezhetnénk el róla. Egyetlen kiragadott példa volt ez, de akadna több is. Számba kellene vennünk őket. S nem csupán a múlt, a jelen is kíván pótolnivalót. Borsod nem egy falva részben, vagy többségében szlovák lakosságú. Dalaik gyűjtése a megyei tanács segítségével már megkezdődött. De a néprajzi munkák kiterjesztésén túl vizsgálni kellene mai életüket, sajátos kulturális helyzetüket, igényeiket. Az irodalmunkon végigvonuló szociografizálási hullám éppen nemzetiségeink életét hagyná felderítetlenül? A hídépítés sok dolgot ad. Ha két partról kezdjük, gyorsabban megy. Lássunk hát hozzá mielőbb. ZIRCZ PÉTER 2