Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
VII. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP A reform esztendeje A Az új esztendő várása s fogadása mindig kitárja erős vágyaink, szép reményeink és megfontolt terveink kapuját. A végeláthatatlanul hömpölygő időben újabb nagy távra nyitja rá szemünket, és a hazánkban immár társadalmilag is tudatosan alkotó ember cselekvőkészségét felfrissíti, megújítja. Az új esztendő várása valaha csodák várása volt népünk számára. (Milyen érzékletesen szólt erről Ady Endre a Fölszállott a páva című versében „Itt szelek nyögetik az ősmagyar fákat, / Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.”) Az elkeseredettség, a megalázottság, vészterhes napokban a reményvesztés az illúzióknak és a csodáknak tört utat, ezért is olyannyira fontos a nép életében a tiszta szó, a világos beszéd őrzése, a szándékok és a valóság becsületes feltárása, hogy ráébredhessen önnön erejére, forradalmi lehetőségeire, és tegye mindazt, ami az Ady fogalmazta csodák megérkezéséhez szükséges. A valóság „titkait” nyitó szót szabaddá vált és rendezett életünkben immár megszoktuk. A párt szavát a történelmileg változó, új jelenségeket hordozó helyzet pontos elemzése, az állandó önvizsgálat, a tettek bátor megmérése és a soron következő feladatok tudományos megállapítása hitelesíti. Korunk parancsa s aszocializmus építéséért érzett felelősség alapján ez elől nem lehet, nem szabad kitérni, mert gondolatokban és alkotásokban megizmosodott dolgozó népünk többé nem csodákat vár, hanem újabb és újabb előrelépést, hogy gondtalanabbal, kényelmesebben, szebben, gazdagabban élhessen. Ehhez, az utolsó évtized két nagy feladatának: a hatalomért folytatott harcnak és a mezőgazdaság szocialista átszervezésének sikeres befejezése után, most a reform kövezi az utat. Mindenki tudja, hogy a gazdasági mechanizmus, a gazdasági struktúra, a gazdaságirányítás reformjáról van szó, melyhez óhatatlanul kapcsolódnak az idei BUÉK-kívánságok, hiszen az átállás, amelynek teljes kibontakozása természetszerűen éveket vesz igénybe, éppen 1968. január 1.-én kezdődik. Előkészítése három évig tartó, rendkívül sokrétű, gondos munkába került, melyben — persze más-más fokon és méretekben — tíz- és százezrek vettek részt. Érdemes emlékeztetni a különböző fórumokon szervezett vitákra, a széles körű eszmecserékre, amelyekből a főbb elvek, törekvések, majd az intézkedések kibontakoztak. z intézkedések, rendelkezések tömkelegében, amelyek az elmúlt hónapokban napvilágot láttak, sokan még nem tudnak eligazodni. A kételyek és aggályok egy része ezzel függ össze. Az alapelveket azonban, melyeket gazdasági fejlődésünk elért színvonala, a szocialista országok közti nemzetközi munkamegosztás, s a kapitalizmussal folytatott verseny kényszerítő erővel alakított kis dolgozó népünk többsége érti és helyesli. Ezeket tömören így fogalmazhatjuk meg: nyereséges termelés, nyereséges értékesítés és elosztás, az irányítás decentralizálása, nagyobb mérvű helyi és vállalati önállóság. A töprengések akörül forognak, vajon a helyes elvek realizálása nem jár-e megrázkódtatással, bonyodalmakkal, visszaéléssel. A higgadt mérlegelés, a fokozatosság és a reform sokoldalú szabályozása megóv a társadalmi hatású meglepetésektől. A nehézségek, a gondok, bizonyos ellentmondások viszont mindenfajta reform, mindenfajta változtatás velejárói. Az újjal együtt jelentkező problémákat is vállalni kell, de az előnyök, az emelkedést előmozdító tényezők, a friss vérkeringést biztosító motívumok lesznek az uralkodók. Annál inkább, minél inkább érvényesíteni tudjuk a reform egészséges szellemét és tendenciáit. Ezek között fontos helyet foglal el az egyéni, az alkotóközösségi és az országos érdekek összhangja. A reform társadalmi vonatkozásait és következményeit vizsgáló viták zöme e körül a kérdés körül vett hullámokat. Akadtak, akik megkondították a vészharangot: „Zöld utat nyitunk a nyerészkedésnek, a haszonlesésnek, a harácsolásnak, a kispolgári önzésnek, a beszűkült provincializmusnak. Meglazulnak társadalmunk kollektivizmusának eresztékei, áruba bocsátjuk a közösségi érzést és gondolkodást, szocialista rendszerünk oszlopait.” Az érdekegyesítést, amelyet politikai vonatkozásban mér a reformkor zászlajára tűzött, teljes érvénnyel csakis a szocializmus gazdasági alapjain lehet megvalósítani. Ezek az alapok pedig változatlanul szilárdak, s kikezdhetetlenek, így hát túlzó aggodalomból, doktrinerségből, vagy rossz közérzetből fakadnak a kapitalista tendenciák kísértetével ijesztgető hangok. Az viszont igaz, hogy az érdekek összeütközésével számolni kell. Feloldásukban változatlanul szerepe lesz a szocialista erkölcsi értékrendnek, a morális ráhatásnak, a tudat alakításának — nem kismértékben a művészi ábrázolások erejének, az ellentmondásokat és konfliktusokat bátran megragadó és bemutató irodalmi alkotásoknak, — de újszerűen fontos ebből a szempontból, hogy a felső szervek mindenütt érvényt szerezzenek azoknak a határozatoknak és döntéseknek, amelyek az egész népközösség előnyeit munkálják, tehát szükségszerűen magukba foglalják — még ha ez olykor áttételesen jelentkezik is — a termelő-alkotó közösségek s az egyének érdekeit is ezeket az összefüggéseket pontosan, szépen meg kell világítani, és meg kell magyarázni. A mi társadalmunkban semmiféle formában sem uralkodhatik el a „struggle for life”, mégha egyesek meg is próbálkoznak majd a farkas törvények szerint élni. Dehát eddig is akadtak ilyen próbálkozások, reform nélkül is. A munkásosztály, a dolgozó tömegek közgondolkodása egészséges, és tekintélyes erő rejlik benne, hogy senki se vethesse oda prédának szocialista vívmányainkat, társadalmunk politikai és cselekvésbeli egységei. A gazdasági reform éppen a részesedés szocialista elvének következetesebb érvényesítésével nagyobb teret enged, kibontja az egyéni tehetséget, szorgalmat és munkaintenzitást, lényegesen differenciáltabbá teszi a személyi felelősséget. A gazdasági mechanizmus reformja az eddiginél hatékonyabban emeli ki ezt a felelősséget; közelebbről és konkrétabban: 20 300 000 vezető súlyát és befolyását. Nekik valóban jó tervezőknek, jó közgazdászoknak, jó munkaszervezőknek, és hát igen, jó kereskedőknek kell lenniük. Érdemes idéznünk erről Kádár János megjegyzéseit, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának legutóbbi ülésén: „A gazdasági irányításnak olyan a természete,... hogy a dolgozó milliók közvetlen befolyást nem fognak tudni érvényesíteni rá. S ez nem rajtuk múlik. Mondhatjuk mi és kell is mondanunk azt: figyeljék a dolgozók üzemükben, hogy a reform szellemében ez és ez történjék, szóljanak hozzá, és lépjenek fel az ellenkező törekvésekkel szemben, és így tovább. De a reform tényleges realizálásába, végrehajtásába, az ügyvitelbe , hiába, ebbe a gépnél dolgozó munkások, vagy a földön dolgozó parasztok, vagy az egyszerű beosztásban levő értelmiségiek tömege — helyzeténél fogva — nem tud operatíven befolyni... Hiszen a reformnak nem minden részelemét tudják az emberek megismerni, elfogadni és követni — bizonyos elemeit ismerik, a többit pedig a bizalom alapján elfogadják.” Bátran kimondhatjuk: mondvacsináltak az olyan eszmefuttatások, amelyek az új helyzetben a vezetők basáskodásától, önkényétől tartanak. Előfordulhat ilyesmi. Vezetője válogatja. De eddig is előfordultak. A reform bevezetése nélkül is. Megóv tőle az üzemi demokrácia, s a kölcsönös bizalom, amely a dolgozókat és a soraikból kikerült vezetőidet erős szálakkal fűzi egymáshoz. Ez az erkölcsi-politikai tőke is hat, Bozsik István rajza. Kiss GyulaÉv végi számvetés Szabó Lőrinc a harmincas években mintegy húszezerre tette azoknak a számát, akik Magyarországon versírással foglalkoztak. Hogy ma mennyien írhatnak verset és prózát (az utóbbin szinte kizárólagosan elbeszélés és novella értendő) az országhatáron belül s túl, arra csak feltételezések alapján következtethetünk. E sorok írója sűrű röstellkedések közepette véletlenül ott volt egy folyóirat szerkesztőségében, midőn az aznap beérkezett s asztalra öntött postát mérlegen, súly szerint kívánták számba venni a vidám kedvű szerkesztők: hány kilót nyom a vers, s mennyit a próza? A Napjainkhoz, ahogy hallom, havonta átlagosan mintegy százötven levél érkezik, kézirattal bélelve természetesen. A versdömping itt is árulkodik a rövid sorokat kedvelők szép számáról: a küldemények több száz verset rejtegetnek. Bizonyára nem lenne tanulság nélküli a két fővárosi, a többi három vidéki irodalmi folyóirat, a heti- s a budapesti és megyei napilapok ilyetén vallatása, s nem a kiadók lektorátusai sem. Végzetesen téved, aki e sorokból azt a következtetést vonja le: íme, az arcátlanság netovábbja; a tréfa kedvéért gúnyt űzni a még oly szent folyamatról, mint ihlet és alkotás a nyomtatott betű biztos fedezetének védelme mögül. Én is ismerem, amit minden idők egyik legkitűnőbb magyar szerkesztőjéről, Osváth Ernőről jegyeztek föl: a kabátzsebből kikandikáló kéziratpapír láttán nyomban fölkelt székéről, igen, tisztelete jeléül a betűk iránt, jóllehet ismeretlen ifjú kezdővel, vagy tehetségtelen gyakorlóval állt szemközt. Végülis a befutott „nagyok” is valamikor kezdők voltak és soha nem tudható, ki hordja iszákjában a marsallbotot — esetleg korábbi eredménytelen kísérletezések ellenére is. Az irodalom „személyi állommánya” épp oly hatalmas, mint a hadseregés a közlegény csak úgy hajthat végre hőstettet, mint a tiszt, nem is minket és serkent majd a reform megvalósításáért és sikeréért. A reform előkészítése az egész gazdasági front áttekintését követelte. Hihetetlen menynyiségű tapasztalati anyag gyűlt egybe, a szocialista gazdaság alakulásáról, arányairól, belső öszszefüggéseiről. Enélkül az áttekintés s beható elemzés nélkül egyetlen döntés se született. A Központi Bizottság említett ülésén utalás történt rá, hogy bizonyos idő múlva esedékes lenne, a gazdasági munkához szólva arról, hogy az úgynevezett „utánpótlás”. ..feltöltés” rendszeresen s szüntelenül folyik a közlegények soraiból. S mily kiszámíthatatlan a sors kegye! Literátusi berkekben csak a némileg tájékozott is kapásból mondhat két-három nevet, mely nyolctíz éve még szépen csillogott — ma szinte ismeretlen hervadtként zörög. Helyükre a tegnap még névtelenek álltak... Persze, a „közkatonák” zöme reménytelen kezdő marad haláláig, vagy amíg meg nem unja a kísérletözönt — s ez a dolgok természetes rendje. Nemcsak remekmű születik évtizedenként egy-kettő, de becsületes-értékes munkát „kivágni”, (mely méltó a mű elnevezésére), jóval ritkább ajándék, mint ahányról el kívánják hitetni az irodalom hivatásos terjesztői. A vitathatatlanul gyenge írások esetében a baj ott van, hogy szerzőik tájékozatlanság s kritikai érzék hiányában túlontúl bizonyosak munkájuk kiváló voltában. Eme alapvető tévedésből kiindulva a különben egységes tábor a kudarc magyarázatánál ketté oszlik. Nem ismerik föl munkájuk értékét a szerkesztők és a lektorok — így az egyik vélemény. A másik: fölismerik ugyan az imént említett bírák az értéket, sőt mi több, nagyon is fölismerik s éppen ezért zárják le a sorompót az érvényesülés előtt, klikk-okokból. Ha ismerik esetleg a Németh László-i elmélettel vigasztalódnak, a remekműveket, ha valóban azok a föld, amir sem nyeli el örökre, előbbutóbb kiveti magából, önszuggeszció kérdése, mennyit sikerül mindebből, elhitetnie önmagával a mindhiába kísérletezőnek. Et audiatur altera pars. Való igaz, nem minden publikált kézirat érdemli meg a nyomdafestéket. S itt jön a konfliktus. Méltán toporzékol tehetetlen dühében, aki „nem közölhető” megjegyzéssel kapja visszaáhasonlóan, áttekinteni a kulturális életet is. Részletekig hatoló felméréssel, kritikai elemzéssel, magas szintű összegezéssel. Bevonjuk a kérdés vizsgálatába, a tennivalók kidolgozásába az érdekelteket, konzultálunk az emberekkel, és egy és fél-két esztendő múlva ezt a kérdést is napirendre tűzzük. Végső fokon a tudományos és kulturális élet tényezői a gazdasági munkára is visszahatnak. Íme: a meggyőző, frappáns válasz szellemi életünk aggályoskodóinak, akik a reform, kétségtelenül széles sót s a lap legközelebbi számában az övénél is gyöngébbet olvas. A düh csak fokozódik, ha arra gondol, nem tehet ellene semmit. Bírósági, államigazgatási, munkajogi gyakorlatban az első fokú döntés ellen minden esetben van fellebbezési lehetőség s ekkor az igazság kiderülhet. (Nem biztos, hogy kiderül, van úgy, hogy csak újra, felvétel során, jóval később derül ki.) Az irodalomban azonban nincs fellebbezési lehetőség. A szerkesztő kedvezőtlen döntése ellen csak másik lap szerkesztőjéhez fordulhat a boldogtalan szerző, de ez a szerkesztő is „első fok”. Meddig bolyonghat e labirintusban, aki belé került? A valóban optimisták halálukig seré, hagynak föl próbálkozásaikkal. Titokban s szívósan dolgoznak a majdani „nagy nap” reményében s csak a posta lehetne — ha érdekelné — a megmondhatója, hány küldeményüket továbbítja szerkesztőségek, kiadók, színházak címére. Akik belefáradnak a hasztalan kísérletsorozatokba s föladják a „gyakorló” író-költő szerepet, nem a könynyű tehertől szabadulnak meg. További sorsuk? Talán ez a legizgalmasabb kérdés s az ő kedvükért születtek meg e sorok is. A jobbik esetben szorgalmas olvasókká, becsületes műértőkké és élvezőkké válnak. A rosszabbikban — sajnos, ez a többség — majdhogy a nyomtatott betű, az irodalom ellenségeivé, ennen kirekesztettségük miatt. Nem kell bizonygatni, mennyire nincs igazuk, tettükkel önkéntelenül is beismerve, sohasem lehetett igazán szerelmes nászuk az irodalommal. Petőfi „őstehetségéhez” egy rövid élet alatt mérhetetlenül sokat hozzátanult — olvasott. Forgassuk a könyveket, barátaim, minél több érdemes művet s minél gyakrabban, hátha ez a cselekedetünk túl a várható lelki örömökön a vágyott állomásra is elvisz, egy valóban jó vers, elbeszélés megírásához. Egyébként valamennyi szerencsés és kevésbé szerencsés tollforgatónak boldog új esztendőt! S boldog új esztendőt az olvasónak, aki nélkül író és költő nem több, mint árnyék a falon, este, lámpagyújtás után. Kora és itt-ott talán már túlzsúfolt tárgyalása során attól tartottak, hogy valamiféle ökonomizmus borítja el egész társadalmi életünket, és a szellem művelése, a kultúra kérdései huszadrangú ügyekké zsugorodnak össze. A párt vezető testületében elhangzott bejelentés megnyugtat, jó érzéssel tölt el bennünket. A szellemi erők gyarapodását és a művelődési intenzitás fokozását vonja maga után. Készülnünk kell a szép számadásra. SÁRKÖZI ANDOR ÁRA 2 FORINT JANUÁR 1.