Napjaink, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
2 m Kiss Gyula Tulajdon és Iroda Kezdetben volt a „magántulajdon” fogalma. A meghatározás szerint ez kizárólagos hatalmat jelentett a dolgok és jogok fölött. A magántulajdonként leírt tárggyal tehát azt tehette gazdája, amire éppen kedve támadt. Eladdig, hogy közös érdeket szolgáló rendeltetése ellenére is — büntetlenül megsemmisíthette. A másik — egyenértékűen riasztó — jellemzője az volt a magántulajdonnak: fölhalmozhatott belőle ki-ki amennyit bírt, jóval szükségletén fölül is. S mintegy ellentételeként e gyűjtőszenvedélynek, úgy tehette ezt, hogy elvonta attól, akinek abból kevese, vagy éppen semmije se volt. E kétszerkettőnégy igazsággal a szocialista szemlélet nem alkudhatott, nem is alkudott: a magántulajdon helyébe a „személyi” tulajdont állította, még csak magyarázatra sem szorul, mennyire hadüzenetként az előbbi kettős abszurditása ellenében. Mindezt könnyű így fejtegetni, de nem könnyű azt a határvonalat megvonni, amely gyakorlatilag is két klasszist csinál: ez és ennyi még személyi tulajdon, az és anynyi már magántulajdon, ironikusan, elmarasztaló értelemben persze. De ezen túlmenően a személyi tulajdon fogalmi átértékelésének is tanúi lehettünk két évtized leforgása alatt. (Illusztrációként: gépkocsi és balatoni villára való igény 1951-ben és 1970-ben.) Kivált a parasztság tanulta, tanulta félre, gyakorolta és szenvedte e különbségtevéseket. A termelőszövetkezetek kezdeti szakaszában, amikor rosszul fizetett a közös, a tulajdonosi mivolt délibábmagasságokba szökött, a tag a kis biztos után áhítozott, ha tehette, iparba ment vagy tehetetlenségében irigyelte az állami gazdaság alkalmazottait, mert ott, „ha törik, ha szakad”, azaz ha a jég elveri a vetést, ha az állat kipusztul, s ha a munkát rosszul szervezik, igen, mindenképpen jár a „norma szerinti”. Ebbe a vágyott alkalmazotti sorba — mint reménységbe — úgy belenőtt, hogy amikor a termelőszövetkezetek tekintélyes részének évről évre egyre jobban kezdett menni, valamiképp ennek az alkalmazotti „vágyálmoknak” a teljesedését vélte valóra válni. Aki annyi termelőszövetkezeti zárszámadási és tervtárgyaló közgyűlést végigült, mint e sorok írója, tudja, a zárszámadáskor a „tulajdonos” tagságot nem a számokban „lecsapódó” termelési eredmény érdekelte, azaz csak annyiban érdekelte, hogy mennyi lesz a forint, a saját zsebbe vándorló, mit fizetnek s a hosszú beszámolót amolyan akadályversenynek tekintette, amit két-három óra alatt végig kell szenvedni, hogy végre a „lényegről” kapjon híradást. A tervtárgyaló közgyűlési jegyzőkönyvek a tanúi: ha az ugyancsak „létszámra” terjengő programadás után néhány tag szót kért is, a többség egyéni helyzete tisztázásának kérdéseit feszegette, legfeljebb munkacsapatáét. Ha lehet a múlt éviekhez képest többet osztani, miért ne lehetne még többet is? Ennek a zavartalannak látszó folyamatnak vetett véget nem egy termelőszövetkezetben az idei faggyal, későn beköszöntő tavaszszal, árvízzel, belvízzel terhes gazdasági év. Évek óta gyakorlatnak számított, hogy a tervezetten túlfizessenek zárszámadáskor. S most itt is, ott is be kell érni a tervezettel, nem egy helyen az elmúlt két év átlagával, esetleg annak 80 —90 százalékával. S a tagok, ím, egyszerre elkezdenek „tulajdonosi pozícióból” gondolkozni, bírálni. A főmezőgazdász a korábbi években nagyobb baklövéseket követett el, mint az idén, azt föl se emlegették. A munka szervezésébe is több hiba csúszott be korábban, mint ezen a nyáron, akkor figyelmet se igen fordítottak rá, most a csekélyebb súlyút is halálos bűnként emlegetik. Igen, mert akkor jól fizetett a termelőszövetkezet, most pedig rosszul fizet. Felelősségrevonást emlegetnek, amit vérmesebb tagok ki is szándékoznak „hozni” a zárszámadó közgyűlésen. Bármily furcsán hangzik, a roszszul sikerült gazdasági év — a jelek szerint — tudatbeli változást hozott a termelőszövetkezeti tagság jelentős részénél: tulajdonosi jogokat vitat magának, ami eddig csak latens állapotban volt meg. Hogy erről van szó, azt persze ilyen formában nem fogalmazza meg egyetlen téesz-tag sem. De hogy jogot formál a „bírálatra”, azt öntudatlanul is tulajdonosi mivoltában cselekszi. Egy föllendülő gazdasági év visszaszoríthatná ismét az ébredező tulajdonosi minőséget a tudat alá? Aligha. A tudatbeli változás — itt is, másutt is — lassú indíttatású talán, de nyomtalanul el nem tűnhet többé. ÍRÓK — TERVEIKRŐL Nem könnyű nyilatkozásra bírni az írókat. A már megvalósult szándékról se vallanak szívesen, a megküzdött vállalkozást is felvonálandó teljesítménynek érzik, vesznek csupán az életmű épületében. Ez az örökös alkotói nyugtalanság a személyiség legérzékenyebb magánügyévé avatja a tervet, a még-nem-valóságot. Az elképzelésre megannyi veszély leselkedik. Az alkotás külső, tehát társadalmi feltételeiben a jobbulás állandósuló tendenciája érződik évek óta, ám a belső feltételek legalább annyira fontosak, s itt egyetlen rossz hangulat halomra dönthet mindent. A fiataloknak a legnehezebb a dolguk. Aligha véletlen tehát, hogy nyilatkozataikban — nem érezvén még maguk mögött jelentősebb alkotói sikereket — általánosságokba bocsátkoznak, elhivatottságuk okait, az íráskényszer szubjektív és társadalmi indítékait vallatják. A lélek tapogatózó bizonytalansága aszerint vált majd át magára találó öntudattá, ahogyan megtapasztalták egy-egy vállalkozásuk sikerét és kudarcait. Az olvasói kíváncsiskodásnak szeretnénk nyújtani kevéske támpontot e nyilatkozatokkal. Ágh István Harmadik kötetem lA-k első felében jelenik meg harmadik ■ / versesköteteim a Magvető Kiadónál, száz oldalon, az utóbbi két év terméseiből, A tündér megkötözése lesz a címe. Ezt várom az év legfontosabb és legnagyobb eseményének számomra. Tudom, az ünnep csak rövid ideig tart, annál több lesz a munka, a baj, bajlódás és a hajsza. Szeretném, ha egészséges maradnék, s nem kényszerítenének belső és külső erők méltatlan szenvedésre. Szeretném, ha ebben az évben megláthatnám új kötetem kontúrjait, tehát írhatnék néhány fontos verset, amelyek bevilágítják azt a teret ahol bátrabban születhetnek az újak. Az idő réseit kenyérkereső napi munkával és fordítással, talán kisebb cikkek írásával fogom kitölteni, hogy hasznosan teljen el ez az év is. VALÓSÁG ÉS IRODALOM | Ajtony Árpád Meghódítani az újat Három éve jelennek meg novelláim,eléggé rendszertelenül. Talán e rendszertelenség is jelent valamit, a technikai akadályokon és tapogatószásokon, kereséseken túl többet is. A több utalhat arra, hogy manapság a művészet hogyanja nem csupán a kezdet, az eszmélet kérdése, hanem szinte naponta újrafogalmazandó feladatot jelent. A helyszínkreszabottsága miatt engedtessék meg, hogy egy evidenciával éljek: az irodalom kiszorult olyan területekről, amelyeket azelőtt istenkísértés nélkül vallhatott magáénak, és elvesztett pozícióit csak módszereinek radikális megváltoztatásával szerezheti vissza. Úgy tetszik, hogy az új meghódítása az eddiginél nagyobb komolyságot, intenzívebb intellektuális életet követel, hiszen csak ezáltal lehet teljesebben vállalni az ismeretlen kudarcait, zsákutcáit, az intuíció esetleges félreértéseit is. Sokakban van még egy jó adag hajlandóság, hogy engedjenek realista ösztöneiknek; a kísérletezést nem olyan szándékként fogják fel, mint ami az élet látványának ábrázolásánál többre törekszik, hanem vasárnapi kirándulásnak a fantázia birodalmába, az agykényelmes nyújtózkodásának, óriáshalak számára készült hálóval történő lepkefogdosásnak. Ha a Napjaink kérdésére felelek,, nevezetesen, hogy mik a jövő évi terveim, úgy olyan szövegeket szeretnék írni, amelyek valamiképpen megbirkózhatnak ezekkel a babonákkal. (1971 végére talán kötetem is megjelenik a Magvető kiadásában.) TURBÓK ATTILA Ere és hamuerdő 1. Ez a sárkányfejű mit se tud rólam. A dárdát kezembe mégis miatta fogom. Lehetnénk szobrok is bronzból vagy kőből. 2. Bombavirágos szoba az én Betlehemem. Omladék-indái, csatorna-szirmai nekem: regék. Csontkerítés kapuja apám. 3. Érc és hamuerdő vidéke gyermekkorom. Lánctalpak gyorsírása országos aktánkba belefakult. 4. Hazám szeme kirepedt felhő, megfürdet, bújtat. Mondták, apámnak inge átszabva gyönyörű zászló. Anyám hosszan varrogatott, tanácsokon is eltűnődött, de nyugdíjazták. 6. Apám fölbukott, vagyok a bátyja, holnap már gyermekem lesz. Töprengek, hogyan neveljem: gerincét ne üsse bot, fogát ököl. 7. Hiába minden vigalom a körbeült csont körül. Máshol kér aki éhes, máshol aki jól akar lakni. Ne vesztegessük az időt zajos széktologatással! 8. Húsz éve csüng ez a cseppkő, de csöppre csöpp rakódik, kőbe kő tömörül, szavam is lesz barlangfolyosó, lámpások eljutnak a tóig, nézik a kristály-arcéleket, tiéd, övé és enyém is a kijárat felé mutat. KIRÁLY LÁSZLÓ az Őszi kert Ott jár az őszi kertben, a diófa földre szitáló, csónakos levelei között. Keresgél valamit, ami nincsen. Ott jár az őszi kertben, kaszával vágja a szertekígyózó szederindát, szemelgeti a deres, bíboros somszemeket, megáll a kivágott fák helyén, karjait föltárja az égig, hátha még egyszer virágba lehetne borulni, hátha még egyszer gyökeret lehetne ereszteni, hátha még egyszer érezni lehetne a tündökletességet, amikor föláramlik a testbe a földből az erő, és rózsaszín fehér virágok illata borzong a levegőben! Jaj, uram, a föld éltető melege, a pusztíthatatlanság tudata, a soha-véget-nem-érés biztonsága volt a tündökletesség, a duzzadó izom, a domború mellkas, a hullámzó tüdők, a kemény, szép ívű csontok és a tenger tisztaságú sas-szem biztonsága volt. . . Ott jár az őszi kertben, a diófa földre szitáló, csónakos levelei között. A nagy avar-füstös fényben. A nagy erjedő illatú csöndben. 5.