Napjaink, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
VÉGH ANTALTIRPÁKOK Szép fa az akác. Ha jó földbe kerül, sugáregyenes törzset növeszt, koronája formás sátor az ég alatt. Az akác nem szeret egyedül élni, nem magának való fa. Akkor a legszebb, ha bokorból nőnek ki a törzsek, egymás mellé simulnak a gallyak fent a magasban, mintha egy koronája lenne hét-nyolc fának. Ha valahol megveti magát, nincs rá többet gond, szaporodik, kipusztíthatatlan. Amikor kivágják a hosszú akácfasorokat, a törzseket, gyökerekkel együtt, nem kell helyükbe másikat ültetni, új hajtások törnek fel a földből, metszeni, ritkítani se kell, a sűrű akácbozótból másik évre már ujjnyi vastagságú, szép sima törzsű fák lesznek, pár év múlva éppen olyan fasor a kivágott öreg akácok helyén, mint a régiek voltak fiatal korukban. Szép a magányos akác, szép az is, ha egy bokorban nő fel néhány sugár fa, de legszebbek az akácfasorok. Az akácfasorokat a természet jókedvében teremti. Játszik velük, megfuttatja őket homokdombok hajlataiban, neki az emelkedőknek, kikerülve a tanyák fehér házikóit, elcsepegtetve a fasorból néhányat itt-ott, ól mögött, a pajtabejárat sarkánál, kútágashoz nem messze, ilyenkor aztán édes kesernyés lesz a víz, mert a gyökerek lemennek a mélybe, beleáznak a kút vizébe. Akácfát vágni jó. Erős, mély gyökere van, de mégis olyan szépen kiborulnak a rönkök, ha kapacsákánnyal megbontják körül a földet. Nemcsak a törzsök tart télen jó tüzet, de a gyökerek is, amelyeket arasznyira vagdosva kell kiszedni a földből, akkor aztán máris mehet a tűzre. Akácfavágáskor a föld szaga összekeveredik a gyökerek édes-kesernyés illatával. Már messziről érezni, hogy valahol akácfákat vágnak ki. A gyerekek egy-egy szép fehér gyökeret letisztítanak, megrágják, finom szaharinízű a nedve, elnyálaznak rajta. Az akáctövis hiába hegyes, hiába van sok belőle, szelídebb, mint más fa tüskéje. Aki ismeri az akácfát, azt nem is szúrja meg. Úgy kell kézbe venni a gallyat, hogy oda essen a fogás, ahol nincs tüske. De ha bemegy a bőr alá, nincs nagy baj, könnyen kijön egy-két nap múlva magától is. Az akác mindig szép, még télen is, amikor vastag hóbunda terül a gallyaira, vagy zúzmara csipkézi alvó rügyeit. És egész nyáron át, amikor hűvöst ad a földvégeken. De jó egyegy hosszú kukoricasor végigkapálása után aláhúzódni! Tövében a vizesedényt jó hidegen tartja, száraz tört gallyainál sül legfinomabbra a szalonna. Mégis, mindentől szebb az akác, ha virágzik. A virágfürtök néha belepik az egész fát, olyan az akác ilyenkor, mint egy szép, tiszta menyasszony. A szél hozza-viszi az akácfavirágok illatát. Eláraszt vele mindent, éjszaka — az ablakon át — betölti az egész szobát! A virágokból nemcsak a méhek, de a gyerekek is ki tudják szívni a jóízű virágport. Nem is kell a szirmokat összerágni, csak jól megszippantgatni a fürtöket. Az akácban van valami szentség. Talán, mert ott is kitart az ember mellett, ahol más fa meg se próbálja? Hűséges fa. Úgy körülöleli a tanyákat, mint ahogy anya félti a gyermekét. A legszebb akácfákat Nyíregyháza mellett a tirpák-tanyákon láttam. Azt mondják, ez a föld pusztaság volt, futóhomok, meg mocsár. Az emberrel szépen elszegődött ide az akác, kiszárította a mocsarat, zablát rakott a fékeveszett homokdombokra, mindig és mindenütt azt csinálta, amit kellett. A mai napig kitartott itt az emberrel... Vajon melyik a tirpák-tanyák legöregebb akáca? Hány évvel azután ültették, hogy letelepedtek ide a tirpákok, a meszsze Tótkomlós, Békéscsaba, Szarvas vidékéről? Van az egyik tanya sarkán két fa. Emlékeket őriznek; amúgy éppen olyan fák, mint a többi. Nem maguktól teremtek ide, kivágott öreg fák gyökeréből; ezeket ültették — gonddal, később korlátot csináltak a törzsük köré, nehogy kóbor jószág vagy útról letért szekér kárt tehessen bennük. Amikor én láttam, már több mint tízévesek voltak. Nem gyors növésű, inkább megfontolt, jól megalapozott, biztos gyökerű mind a kettő. Előző este — ez akkor történt, amikor másnap elültették a két suhángot — ünnepre készült a tanyavilág. A tirpákok idetelepedésének kétszázadik évfordulójára. Vendégeket vártak Békésből, Szlovákiából, a Kárpátok vidékéről, a messze szakadt rokonoktól. Nyíregyháza hallgatott. Leköszöntő embereket nem küldött a város a vezetői közül, se újságcikket nem írattak az évfordulóra, pedig Nyíregyháza ezeknek a tirpák tanyabokroknak köszönheti, hogy van. (Édes szülők mostoha gyermeke.) A tanyákon a gazdák családostól készültek. A férfiak felgereblyélték a tanyaudvarokat, rendet csináltak az istállókban, megigazították a kidőlt kapufélfákat, a kerítések oszlopait, az asszonyok szép fehérre meszelték a házakat, napra tették déltájt az ágyneműt, hogy szellőzőn, húst sütöttek és kelt tésztát, dióst, mákost, lekvárost. Másnapra várták a vendégeket. Nem is tudta senki, ki szervezte így ezt a vendégséget. Az ideszakadt tirpákok meg az ottmaradt tót családok között atyafiság van, az biztos. De száz évek messzeségéből ki tart rokonságot? És mégis várták a vendégeket. — Maguk szlávok? — kérdeztem az egyik tanyasi gazdát. — Nem, kérem — mondta a gazda — mi nem szlávok vagyunk, mi magyarok vagyunk, az őseink voltak szláv emberek ... Ahogy Szmollárszky Mihály délben megebédelt, kiment a tanyaudvar kapujába, végignézett az akácfasor mentén a városba vezető úton. Ott fognak jönni a vendégek. Megbeszélték, szekerekkel mennek eléjük az állomásra. Ő is befog holnap reggel, aztán kétszer is, háromszor is fordul, ha kell. Délután segített az asszonynak. Befűtött a kemencébe, ott sütik ki a kelt tésztát, a kalácsot is, nagy ünnepekre... A konyhában, a tűzhely sütőjében szaporátlan lenne. Így egyszerre kisül az összes. Akácfagallyal tüzelt, jó száraz akácfagallyak volt a szín házánál. Onnan hozott egy köteget, csak úgy összeakasztotta a gallyakat egy kötéllel, utána villahegyre szúrta, behozta a sütőházba. Szapora tüzelő, három-négy tűz, és kifűlik tőle a kemence. Szmollárszky Mihály ismeri ősei történetét. Nemcsak úgy tartja, de úgy is van, az üknagyapja járt ezen a földön először a tirpákok közül.S jött tárgyalni a földesúrral az idetelepedésük dolgairól. Micsoda vidék lehetett ez akkor! Elhagyott, bitang hely! És most milyen? Amikor végzett a kemencefűtéssel, ásót vett, kiásta a fasorból azt a két csemetét, amelyet holnap fognak elültetni az egybegyűlt vendégsereggel közösen. Kétszáz év, két fa ... Óvatosan ásta a csemetéket, aztán metszőollóval visszametszette a gyökerüket, levágta a hosszabb hajtásokat a koronáról. Odatette mind a két kis fát a kút tövéhez egy nedves gödörbe. Milyen teendője van még a vendégvárás előtt? Végigjárta az udvart, az épületeket, a kapu előtti füves kis teret. Itt szállnak majd le a vendégek a szekérről. Itt egy kis pihenő lesz, itt isznak meg egy pohár pálinkát, mielőtt belépnének a portára. — Hallod, Ilona! — mondta Szmollárszky Mihály a feleségének —, én úgy gondolom, kihozom a kisebbik üszőt, a Virágot a kúthoz ... lemosom az oldalát... mindig ráragad a trágya. Belefekszik... pedig már korlátot is csináltam a falhoz, hogy ne tudjon oda húzódni. Holnap ne mondják a vendégek, hogy milyen csúnya, trágyás ez a kis üsző, pedig amúgy szép jószág ... Gyere, Ilona, segíts! Akkorára az asszony kiszedte a kemencéből a nagy tepsikelt tésztákat, a tetejét bekente zsíros tojássárgájával, úgy forrón, aztán felrakta a kemence tetejére, tiszta vászonkendőt terített rá. A gazda kivezette az üszőt. Jól megrángatta a jószág, mire a kúthoz értek. Az asszony egyik kézzel fogta a borjú kötelét, másikkal tartotta a moslékos vedret, abból mosta Szmollárszky Mihály az üszőt. Megdörzsölte egy ócska kefével, újra vizet öntött rá ... — Na, így egész más ez a borjú! így, tisztán! — Nézd csak, Mihály — mondta az asszony — nézz csak oda, az úton jön valaki ... ide a mi tanyánkra ... A borjút bevezették az istállóba, a gazda tett még alá egy villa száraz szalmát, ha lefekszik, hadd száradjon meg az oldala. Aztán kiment az udvarra, megnézni, csakugyan ide tart-e az a két biciklis? Hátha a városból jönnek a holnapi nap miatt, de aligha, mert ha valaki ilyen ügyben jár, az egész biztos nem biciklizik ide, a tanyára, a homokos úton. Két rendőr. Bekanyarodnak a nyitott kapun a házig, a tornáchoz támasztják a biciklijüket. Két fiatal rendőr. Nem jártak még itt, a gazda nem ismeri őket. Nem baj, Szmollárszky Mihály mindenkit szívesen fogad, aki ide vetődik a tanyára. Az előző is jó barátságban volt mindig, soha nem ment ki a tanyájáról úgy egy se, hogy meg ne kínálta volna valamivel. Behívta a két rendőrt a verandára, hogy üljenek le. Mostanában már nem az első eset, hogy idegen rendőrök járnak itt, egy idő óta mindig cserélgetik őket A két rendőr nem ment be a verendára. Azt mondták szétnéznék a tanyán. — Hát csak nézzenek — biztatta őket a gazda —, ha arra van kedvük. Nem dugdosok én semmit, nézzenek csak szét nyugodtan. Barátságtalan két ember volt. Az asszony behordta a tepsi tésztákat a sütőházból a felső szobába. Mi lesz itt? Talán lakodalom? — kérdezte az egyik rendőr. A gazda válaszolt. — Nem lakodalom lesz, hanem Vendégség. Holnapra sok vendéget várunk — és elmondta azt is, hogy miért. — Van maguknak erre engedélyük? — Arra engedély kell, hogy az ember vendégül lássa az atyafiait? Jó lesz vigyázni az ilyenféle gyülekezésekkel... A gazda megnyugtatta őket, hogy nem lesz semmilyen ren, , ,en,seg- 9 an'a gondolt, hogy nem eszik senki többet a kelleténél, szóváltás se lehet itt, nemhogy valami más A rendőr nem erre gondolt. Megindultak végig az udvaron, az épületekben, fürkésztek. Felhangtak mindent, és belekötöttek mindenbe, amibe csak tudtak, hogy a kút miért nincs messzebb a disznóóltól? — Alighanem kétszáz éve van ez itt. A kút is, a disznóól is, de még eddig nem szólt senki, hogy nincs jó helyen... — Na, akkor mi most szólunk! — Attól aligha fog arrébb menni akár a kút, akár a disznóól — próbált a gazda kedélyes lenni. Ne feleseljen! — így az egyik rendőr. — Szemtelen egy ember maga — mondta a másik. A gazda nem szólt semmit, ilyet neki nem szoktak mondani. Nem baj, ezek ezt mondták — nem kezd ki velük de nem kínálja meg egyiket se egy korty itallal se, harapnivalóval se, az biztos! Elmúlt a délután, hosszú árnyékot vetettek az akácfasorok, ént a domb mögötti hajlatban óvatos brekegésbe kezdtek a békák. A két rendőr nem tágított, hol leültek, hol felálltak, jöttekmentek,akibe, a gazda már alig bírta türtőztetni magát. Ott hagyta őket a tornácon, hozzáfogott az esti etetéshez, kiment az ólba. Egy kis idő múlva jött az asszony, hogy Mihály menjen be, hívatják a rendőrök. — Mutassa a beszolgáltatási könyvet! Kinyitotta a szekrényajtót, ahol mindenféle iratait tartotta Megmutatta a könyvet. — Maga kulák? — Annak nyilvánítottak ... — Ezt még nem is mondta nekünk... Úgy kell rájönni. — Nem kérdezték... de nem titok. — De maga szerette volna eltitkolni előlünk, mi? — Nem én! — Ne hazudjon! Maga mindig hazudik! Belelapoztak a beszolgáltatási könyvbe. A gazda még egy ideig ott állt az asztal mellett, aztán kmment megint az ólba. Ahogy az udvaron végiglépkedett, várta, hogy a rendőrök utána szólnak. Úgy ment, mint akit a fal mellé küldenek, és nem szóltak. Bement az istállóba, zabot adott a lovaknak, és hozzáfogott, hogy leolajozza a lószerszámot, két lószerszámja van, holnap az újabbikba fog be, ha megy a vendégek elé az állomásra. — A fene ezt a kulákságot — gondolta magában —, olyan ez, mint az emberen a ragya. Ettől valahogy meg kellene szabadulni. Meg, de hogy? Van neki bent a Földművesszövetkezetnél egy barátja, Barta Péter, az megmondta, hogy lehetne. Ha bemenne a pártbizottságra a papírjával... Biztos egyből levennék a listáról. Mert Szmollárszky Mihálynak olyan papírja van, amelyiket Szmirdholovszki altábornagy írta alá .. . 1944 novemberében, itt a tanyán tizenkét szovjet katona életét mentette meg ... sebesültek voltak. Visszafoglalták a németek ezt a város alatti részt — három napig rejtegette a tizenkét embert a színbe, a szénába csinált nekik üreget. Nem kérte ő az altábornagytól azt a papírt, de eltette mégis a többi emlék közé. Ezzel a papírral ő nem mehet sehova. Ezzel hivalkodjon? — Inkább maradjak kulák, amíg élek... ilyet nem azért tesz az ember, hogy érdemeket szerezzen vele ... Visszaakasztotta a lószerszámot a szegre, mit kellene még csinálni, be nem megy, amíg az a két rendőr ott lesz! Még a jászlót megszegelhetné. Letört a jászol deszkája. Akácfából van, az akácfát nehéz szegelni. Előbb fúróval menetet fúr a szegnek... Be kellene menni a konyhába a fúróért ... Ahogy kilépett az ólajtón, ott állt vele szemben az egyik rendőr. — Magának nincs rendben a beszolgáltatása... — Dehogy nincs! — Már megint hazudik! Ha egyszer azt mondom... hogy nincs rendben ...! A gazda arca elvörösödött, soha nem érzett még ilyet, szédült, de úgy megfeszültek az izmai, olyan erő támadt a karjaiba, vállábta, hogy ki bírta volna dönteni az ól vastag vályogfalát. Ő állt az ajtón belül, a rendőr kívül. Egymás arcába néztek. A rendőr fordult el előbb. Bentről — ahol a másik rendőr volt, meg az asszony — hangos beszéd hallatszott, aztán az asszony sikoltása. Szmollárszky Mihály ki akart lépni az ólból, a rendőr szétvetett lábakkal állt elé. Úgy lökte arrébb, hogy behemperedett a szénatartóba. A gazda elindult, a rendőr utána ordított, hogy álljon meg, mert lőni fog. Szmollárszky Mihálynak a holnapi vendégség járt az eszébe, és az, hogy ma nem szabad semmi olyan dolognak történnie, amiből baj lehet, ami megzavarhatja a vendégséget. Bent a szobában az asszony az asztalnál állt, mellette a rendőr. Az asszony arca véres volt, kendőt szorított rá, a vásznon is átszivárgott a vér. — Azt mondta, adjunk ezer forintot, és akkor... nincs baj a beszolgáltatással! — Nem igaz! Nem igaz! Hazudik! Rágalmaz! Hatósági közeget rágalmaz! Ő ajánlotta fel a pénzt! A rendőr kezében egy szíj volt, az ajtófélfa mellől vette le. A Szmollárszky Mihályé az a szíj, jó erős csat van a végén, azzal kötik le a disznó állkapcsát, ha karikát tesznek az orrába. — Fel fogom jelenteni hatóság elleni... — Tegye le azt a szíjat — mondta Szmollárszky Mihály. Akkorra beért a másik rendőr is. — Rám támadt! — mondta a rendőr. — Képzelje, őrmester elvtárs, ezzel a szíjjal támadt rám. Kivettem a kezéből... — Ha nem lenne holnap a vendégség — gondolta a gazda — akkor most itt másképp esne minden. De a holnapi ünnepet nem szabad megzavarni. Ez az ő feleségét megütötte ... a disznókarikázó szíjjal. Nem lehet tenni semmit... holnap kétszáz éve ... — Nem kell azért olyan idegesnek lenni — mondta az a rendőr, amelyik kint volt a gazdával az istállóban. — Persze, hogy nem — így a gazda. Szólt a feleségének, hogy menjen át a másik szobába. Mégis csak jobb lesz, ha megkínálja ezeket. Koccintott is velük. Ahogy megitták a pohár pálinkát, amilyen gyorsan csak tudtak, kikarikáztak a tanyáról. Koromsötét este volt már, a hosszú akácfasor mutatta az utat kifelé a tanyáról. Szmollárszky Mihályék későn feküdtek le, sok volt még a dolog, előkészíteni való a holnapi vendégségre. És lefekvés után nem aludtak el. Úgy virradt rájuk a hajnal, hogy le se hunyták a szemüket. Azt is megbeszélték, hogy nem lenne-e jobb, ha Ilona holnap nem maradna itthon. Elmegy Nyírtelekre a nénjéhez. Mert mit fognak mondani, mi lett az arcával? Szeretne részt venni az ünnepségen. Nagyon szeretne. Majd azt mondja, hogy a tehén odacsapott a szarvával fejés közben. Nagyon szeles ez az egyik tehén, gondoltas? is már ra, el kellene adni. Bekötheti a fejét kendővel, és akkor csak egy ütés látszik az arcán elől. . . Másnap, amikor ebéd után a vendégsereg a környező tanyákról összegyülekezett a Szmollárszky Mihály tanyáján, egy idevalósi gazda, meg valaki a vendégek közül beszédet mondott. Aztán közösen megásták a két fának a gödröt, elültették a csemetéket. Amikor a földet lapátolták a fák tövére, Szmollárszky Mihályné odaállt a férje mellé, és elkezdett sírni. Ne sírj, Ilonka, ne sírj, mire ezek a fák már nagyok lesznek ... A vendégek azt hitték, az asszony az ünnepélyességtől hatódott meg, és ők is sírtak. Egy idegen — egy vendég — nagyon régi dalba kezdett, az idevalósiak közül az idősebbek vele énekeltek, a fiatalok hallgatták. Mire vége volt a dalnak, akkorra már nem sírt senki. A vendégség után néhány év múlva, amikor Szmollárszky Mihály belépett a szövetkezetbe, és felszólították, hogy jelölje ki, melyik darab földet akarja visszatartani a maga használatára — ezt a táblát választotta; itt a tanya sarkánál, ahova a két kis facsemetét ültették azon a napon. Pedig ettől a földtől van jobb is — olyan, amelyik kétszáz év óta minden esztendőben szép termést hoz, de a gazda mégis ezt a darabot tartotta meg magának. Ott álltunk valamelyik délután Szmollárszky Mihállyal a tanya sarkánál. Beszélgettünk, a hosszú akácfasoron ránk jött az este. Kiszólt értünk az asszony, hogy menjünk be, kész a vacsora. Az arcát néztem, már nem látszott rajta a szíj ütésének helye. Begyógyult, nemcsak az a seb, más is ... Pedig az a két fa még nem nőtt fel, igazi faóriás még csak ezután lesz belőlük.