Napjaink, 1983 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1983-02-01 / 2. szám

36 A nemzeti múlt dicsfénybe vonásának vágya hírhedt irodalmi hamisításokhoz vezetett. A skót Macpherson gael nyelvű népköltészeti gyűjtések fordításának álcázta angolul írt „ossziáni” költeményeit. A cseh Václav Hanka „Dner Králové-i kéziratok” címen adta közzé 13. századi cseh népi eposznak feltüntetett hamisítványát, amely fél évszázadig a cseh nemzeti öntudat büszkesége volt. Ugyanerről a tőről sarjadtak Thaly Kálmán kuruc balladái. A történelmi-társadalmi fejlődés szükségszerűen azonos jelenségekhez vezetett különböző népek irodalmában. Némileg hasonló jellegű történelmi fejlődés indult napjainkban az európai cigányságnál, és törvényszerűleg fellépnek hasonló irodalmi tünetek. Az ébredő cigány nemzeti öntudat egyes képviselői hiánynak érzik, hogy bizonyos európai népköltészeti műfajok nem alakultak ki a cigány népi kultúrában, és e hiányt pótolni igyekeznek. E hiánypótlás természetesen nem cigány nyelven történik, hanem azon a nyelven, amelynek irodalmi kultúráján az illető írók és költők nevelkedtek, így Magyarországon magyarul, pontosan úgy, ahogy Macpherson is angolul írta „Oszszián” gael nyelvű költeményeit. A cigány népi kultúrában ismeretlen monda műfajának pótlására pl. a következő közlemény látott napvilágot az Indiában megjelenő, angol nyelvű, „Roma” című folyóiratban: „Budapestről Mr. Lakatos Menyhért írja, hogy a magyarországi cigányok között ismeretes egy cigány monda Észak-India muzulmán meghódításáról. E monda szerint 1100—1200 körül a mohamedán vallást terjeszteni igyekvő muzulmán hadakat Mahhmut pasa vezette. Machmut pasa főhadiszállása az észak-indiai Gádzsa városban volt. A muzulmán hadsereg minden tavasszal hadjáratot indított Észak-India ellen, nagy pusztításokat okozva ezen a területen. Nem akartak területet hódítani, csak áttéríteni az embereket. A hadjárat után a sereg mindig visszavonult Gádzsó városába. Ez az oka annak, hogy a ,gádzsó’ név olyan rémítően cseng e nép fülében.” Talán fölösleges mondanunk, hogy Mahmúd ghaznai szultánról a magyarországi cigányok semmivel sem tudnak többet, mint Rákóczi kurucai Thaly Kálmán munkáiról. Az „Alföld” 1982. októberi számában „Műfordítások a cigány népköltészetből” címmel hat magyar nyelvű verset közölt Bari Károly. Ezeknek a verseknek — hasonlattal élve — körülbelül az a viszonyuk a cigány népköltészethez, mint Petőfi Sándor népdalainak a magyar parasztdalokhoz. Valóban cigány népi ihletésűek, sőt számos részletük kitűnő, pontos, esztétikailag magas rendű fordítás cigány nyelvű népdalokból. Elsősorban a két utolsó darab idéz fel jól ismert cigány nyelvű dalszövegeket. Mindkettő tulajdonképpen dalciklus, lazán összefüggő versszakok felsorakoztatása. Ez valóban jellegzetes népköltészeti sajátosság a magyarországi oláh cigány népdalokban. Az úgynevezett lassú dal (lóki gyík) műfaja tetszőleges összeállításban sorol dalfüzérbe sztereotip versszakokat vagy sorokat. Nem ellenőrizhető, hogy a szóban forgó két költemény elhangzott-e valaha pontosan ebben az összeállításban, de mindenesetre elhangozhatott, s ha nem, Bari Károly akkor sem eszközölt nagyobb változtatást a szerkesztés során, mint pl. Erdélyi János, aki 1846—48-ban kiadott magyar népdalgyűjteményében szintén megtette, hogy különböző gyűjtésekből származó változatokat egyesített egy népdal szövegében. Természetesen nem várhatjuk a váteszi lendületű Bari Károly költőtől, hogy ugyanazzal az alázattal kezelje a népi szövegeket, mint a magát pusztán kiadónak tekintő Erdélyi János filológus. Az eredeti cigány szövegeknek a népi gondolkozásra jellemző egyszerű, természetes, a mindennapi élet anyagából táplálkozó művészete helyett a mai magyar költészet legnagyobbjainak nyelvezetén csiszolódott stílus csillogásával — talmi csillogásával — gazdagítja a dalszövegeket Bari Károly. Pl. Barinál: Ha piros bort iszok, agyam mámor bántja, ha fehér bort iszok, vígság száll szívemre. A cigányok körében jól ismert eredeti így hangzik: Kana lóli mól pav, mingyár me mátyuvav. Kana párni mól pav, kerav muri vója. Szó szerinti fordításban: Ha piros bort iszom, mindjárt részeg leszek. Ha fehér bort iszom, mulatok kedvemre. Hogy ezt a tudatos — és nem szükségszerű — hangulati, stílusbeli változtatást műfordítói szabadságnak minősíthetjük-e, vagy megengedhetetlen önkényességnek, azon vitatkozni lehet. Kevésbé lehet vitatkozni azon, hogy olyan gondolatokat, amelyek nem szerepelnek az eredetiben, műfordítás címén nem szabad bevinni a szövegbe. Pl. egy másik darab így kezdődik Barinál: Szép éjszakát, szép napot, adjon az ég szép életet! Láttad-e a kedvesemet? Láttam bizony a harctéren, láttam bizony a harctéren, vérben gázolt hófehéren. Eredeti szövege: Lási rátyi, láso gyesz, esi diklan mure romesz? Bá diklem lesz, andi kircsima gélasz, e gázsenge i lási mól potyindasz. (Utolsó sor változata: le gázsenca i lási mól sza pilasz.) Magyarul: Jó éjszakát, jó napot! Nem láttad az uramat? — Láttam bizony, épp most ment be a kocsmába, a jó bort a parasztokkal itatja. Minthogy a cigányság a történelem során sohsem volt hadviselő nép, a cigány népköltészetből teljes mértékben hiányzik a katonáskodás témája. „Harctér” szó egyetlen cigány nyelvjárásban sincs. A szóban forgó Bari-vers egyik további sora („halál les a katonákra”) természetesen szintén nem támaszkodik cigány eredetire. A rendelkezésünkre álló magyarországi anyagban egyetlen helyen sem fordul elő a „katona” szó, noha megvan a különböző magyarországi cigány nyelvekben, lukeszto, inkeszto, ketana, kurmászkro alakban. A kocsmának harctérre történő felcserélését nyilvánvalóan az ócseh kéziratok szerzőjének honfiúi érzelmeihez hasonló dicsőségkeresési vágy sugalmazta. Ugyanez a szándék toldatta be a költővel az egyébként igen pontos — és éppen ezért igen szép — „Újévi köszöntő”-be a következő szakaszt: Dicsőséges legyen nevetek a világban, hosszú meséket mondjanak rólatok és énekeljenek nagy híretekről mindenfelé, amerre megfordultok. E szakasz cigány eredetije ismeretlen, és egyáltalán nem illeszkedik be a mindennapi élet világából merített, hagyományos oláh cigány jókívánságok költői lendületű, ünnepélyes, de nem patetikus szövegébe. Egyébként ez a szabad vers formában közölt darab az eredetiben is próza. A cigány népköltészetben ismeretlen a szabad vers. A közismert cigány felköszöntő szövegével úgy bánik a fordító, mintha pl. így adnánk fel üdvözlő levelet : Születésnapod alkalmával erőt, egészséget, sok boldogságot, hosszú életet kívánok szeretettel. Tagadhatatlan, hogy Bari Károly szabad átdolgozásai és hamisításai költői lendületűek. Pl. gyönyörű képekkel dolgozik, csak nem népi — s még kevésbé cigány népköltészeti — szellemben. „Altató” című műfordítása: Gyönge kicsi virágocskám, gyönyörű kis madaracskám, apádat idéző varázs, két szemecskéd két kis parázs! A két első sor pontos fordítás, a harmadik sornak nyoma sincs cigány szövegekben (az „idéz” ige és a „varázs” főnév sem létezik a cigány nyelvekben, sőt eddig ehhez hasonló képpel sem találkoztak a gyűjtők), a negyedik sor valószínűleg e közkeletű cigány népdalszöveg szabad átalakítása: „A Rózsi fekete szeme / úgy ragyog rám, mint a lámpa” (La Rúzsake kále jákha / phabon pe me szar i lámpa). E hamisítások lélektani rugói között bizonyára döntő szerepet játszik az a költői önérzet, amely többre értékeli magát, mint a primitívnek vélt népköltészetet. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy a cigány népdalok úgy, ahogy vannak, magas rendű művészetet képviselnek, semmivel sem alacsonyabbrendűek bármely más nép népköltészeténél. A cigányul nem tudó olvasót óvni kell attól, hogy hasonló „cigány mondák”-ból alkosson magának elképzelést a cigány hagyományok világáról, és hasonló „műfordítások”-ból akarja megismerni a cigány népköltészetet. Hiteles anyag is könnyen hozzáférhető magyar nyelven. A Csenki-testvérek népdalgyűjtése („Bazsarózsa”, „Cigány népballadák és keservesek”), valamint Csenki Sándor és Nagy Olga cigány népmese-kiadványai („A cigány meg a sárkány”, „A mesemondó Jakab István”, „Zöldmezőszárnya”) minden szépítés nélkül adják az anyagot, és — bármily hihetetlen — mégis szépek. VEKERDI JÓZSEF