Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1922-05-15 / 9. szám

9. szám NAPKELET 15 llllllllilllllllllllMIIIIII!llllli!llllllllllllll!llllllllllllllllllllllllllinillilill!llllll!l!IIIIIIUUIMII!l!!lllllllllllllll!llll!llll!!ll]||l!l!l!lll!lllllllllll!ll!l!llllli!llll!IIIIIIIIMi:illl!lll!lie!ll!IIIIIIIIIIIIIIIIIl!|intni!l!ll!!IIMIIIIIIIII!lllllllllllll!lllllllllimiin „Ezt a pogácsát meghagyom neked“, mondta csúfolódva, hogy legyen egy kis harapnivalód. Óriáslátó persze ennek a kemény pogácsának örült a legjobban. Mihelyt egyedül volt, elővette az üvegcsét, kihúzta belőle a dugót és tapogatózva, mert a sötétben nem látott, rátöltött egy cseppet a kerek kavicsra. Eszébe jutottak a ráncos varázs­lók, akik hókusz-pókuszok közepette varázsigéket mondanak ilyenkor. De óriáslátó nem tudott hó­­kusz-pókuszt, se varázsigét, ő remete volt a tudás erdejéből. Halk sustorgás hallatszott, mint mikor a gyufát végighúzzák a skatulya oldalán. Mintha lángocska is felvillant volna és egy ke­vés füst. Óriáslátó látta, hogy a csepp jó helyre ment, az óriás dörzsöli a szemét. Aztán hirtelen olyast érzett, hogy nyomja valami a mellét. A tömlöc, amely csak a kulcslyukon keresztül szel­lőzött, még fülledtebb lett, az óriás megtöltötte és kiszívta belőle a levegőt. „Jaj, megfutok!“ nyögte Óriáslátó. „Nyissa­tok ablakot !“ Ebben a pillanatban egy ököl akkorát üt a tömlöcfalra, hogy a két méter vastag falon tátongó lyuk keletkezett. A lyukon csak úgy özönlött be a levegő meg a napfény. Az óriás, aki görnyedt­­ a tömlőében, húzta be az öklét a lyukon és böm­bölő hangon kérdi. „Akarsz még valamit, gazdám ?“ Óriáslátó, aki csak egy arasszal ért feljebb az óriás bokájánál, ezt akarta . „Alacsony neked ez a tömlöc óriásom, gör­nyedned kell. Egyenesedj ki.“ Az óriás olyan jóízűt nevetett, hogy a bör­tön megreszketett bele. „Jólélek vagy te gazdám. Hogy görnyedek ? Görnyedtem én már ennél szűkebb helyen is.“ "Felemelte a fejét s nekicsapta a dohos-pe­nészes menyezetnek. Recsegve, ropogva omlott a menyezet. Az óriás feltartotta a tenye­rét és egy nyöszörgő, évig ínyetlen embert sze­dett le. Nem is ő maga nyöszörgött, de a láncok nyöszörögtek a testén. Persze csak addig, amíg le nem tette őt az óriás. Akkor már nem volt rajta a lánc, mert az óriás két ujjal lemorzsolta sovány testéről, mint pereceslegény a rúdról a perecet. „Hát te ki vagy ?“ kérdezte tőle Óriáslátó. „Régi tömlöcös vagyok“, felelte engetlen, „Itt voltam bezárva a torony első emeletén.“ „Aztán miért csuktak oda ?“ „A hupikék ködmönöm miatt. Volt egy köd­­mönöm, nagyon szerettem. Hupikék volt és egyet­len. Egyszer hírül hozták, hogy a király őfelsége kéri a hupikék ködmönömet. Mindenkitől elkéri akinek hupikék a ködmönem, hogy mentét varras­son belőle a katonáinak. Én bizony nem adom a magamét, mert egyetlen. Fogtak a poroszlók és idehoztak.­ Az óriás még mindig görnyedt, mert az első emeleten is túlért. Feljebb szorította a homlokát, hát a felső börtön tetőzete is beomlik. Megint leszed egy nyöszörgő embert, aki olyan őszöreg, hogy földig ér a szakálla. „Isten hozott Földigszakál, üdvözölte őt Óriás­látó, miközben az óriás lemorzsolta róla a nyö­szörgő bilincset. Mondd el, miért kerültél ide ?“ „Nagyon szerettem a remetéket,“ felelte Föl­digszakál, „azt mondtam mindenütt, hogy a tu­dás erdejében élnek az igazi fejedelmek. Penészia királya megharagudott rám és idehozatott.“ A harmadik emeletről egy vak rabot emelt le az óriás. Világtalan szeméből egyre szivárgott a köny, ezért Vakonsírónak nevezték. Szegény ember fia volt, aki beleszeretett a királykisasz­­szonyba. Kitolták a szemét, — hogy is merészelte szegénylegény létére a királylányra emelni ? — és becsukták a börtön legfelső rekeszébe. Jó Utolsót ágaskodott az óriás. Bedöntötte a M. C. harmadik emelet plafonját is. Csörömpölve esett le egy rakás kulcs, lánc és szöges korbács és minderre jajgatva és siránkozva a lőporkoláb. Ő a negyedik emeleten lakott. De nem penészes odúban, hanem körülfényes, sokablakú torony­szobában, szőnyeges, karosszékes jólétben. Az, óriás leszórta a szőnyegeket meg a karosszékeket, Óriás­látó meg a három régi rab, Ingetlen, Földigsza­kál és Vakonsiró csak úgy nyújtózott a párnás kényelemben. Jóízű pogácsát is lehajigált nekik az óriás, meg néhány palack jófajta bort, neki­láttak a lakomázásnak. Jóember volt mind a négy, a reszkető-óbégató főporkoláboz, aki pedig sokat kínozta és sanyargatta őket, megkínálták egy zsámolykával, egy falat ennivalóval és egy korty itókával. De a főporkoláb úgy be volt gyuladva,hogy nem kellett neki semmi. Az óriás kinéz az ablakon, látja, hogy nagy parádé van a városban.. A nép a királyi palota körül gyülekezik, hogy lássa az ünnepelt királyfit, mert a király kihirdette ám, hogy aki látni akarja Penészia legnagyobb tudósát új bokáig érő tudóst talárjában, az fejvesztés terhe alatt je­lenjen meg a palota előtt. Az óriás hallotta, ahogy ezt kidobolták és látta, amint sietnek a népek. Nagyott hahotázott és leszólt a börtönlakókhoz. „Na, menjünk mi is a parádéra.“ . Azzal akkorát nyújtózik, hogy a börtöntorony elválik az aljától. A négy rab az ablakrés sarkába kuporodott, mert ott még volt egy darab ép padló. A főporkoláb kiesett a nyíláson, amin az óriás a talpát kiszorította. Ha odébb nem gurul, a fejére lép a ménkőnagy talp, de szerencséje volt, mert az óriás már megindult a toronnyal. Volt persze riadalom és rémület az utcá­­kon. A nép szaladt a torony elől és ki­áltozott: „Megindult a börtön!“ Voltak, akik ezt kiáltották: „Jön az igazság!“

Next