Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)

1923-04-01 / 4. szám - Carton, Sidney: Justh Zsigmond

Már a külseje, megjelenése a nem mindennapi emberre vallott. Faj­magyar neczpáli őseit a XII-ik századig sorolhatta, de szlávosan szőke volt. Sovány, vékonycsontú, finom emberpéldány. Olyan, mint egy stilizált Van Dyck kép, amilyeneket az én Willy Geiger barátom festegetett Madrid­ban. A feje, selymes hajával, akkor divatos szőke szakállával, valóságos Krisztusé. Érdekes, hogy mikor Antocolsky herceg, a nagynevű orosz szob­rász mintázta, egy oszlopfőn ülve, ugyanakkor egy pandantját is elkészítette remekének, ugyanabban a pózban: egy faunt, s a fej azon is Justhét Nem lehetett megmondani, melyik a jobbik portréja. Justh Zsiga feje a legfinomabban megrajzolt fők egyike volt, melyet valaha a teremtő alkotott. Kék szeme csupa lélek és ez a lélek olyan földi köntösben, amely számára a legméltóbb. A lélekteli szem csupa szemlélődés, megfigyelés és kékségének valami zománcot ad a melankólia. Egész lénye, mint a mimóza, rendkívüli tiszta érzékenység. Ami jellegzetessége volt az embernek, az volt a jellegzetessége az írónak is. Írásaiban, regényeiben az új, Nyugatról jövő irányok első úttörője lett. Mint a verselésben Czóbel Minka. Koruk egyiket se értette meg, a későbbi fejlődésben aztán a funda­­mentumlakókat elfeledték . . . Univerzális műveltsége, sokat utazván, figyelt, tapasztalt, lett látóköre, roppant nyelvismerete, nagyúri modora révén felette állott kora tollforgató mestereinek. Tanítványai, később divatos írók, az ő tudásának kincses­ládáját tele marokkal lopták meg. Ma őket jobban ismerik. Justh szerencsés volt nem kenyérért és boldog nem muszájból írni. Ha dolgozhatott, az neki különös lelki gyönyörűség volt. Jól­ni két világban élt. Páris volt az eleme, Szentetornya a magyar lelkiismerete . . . Párisi háza volt az első szép, ízlésteljes, művészi otthon, melyet láttam. Talán kicsit túlzsúfolt, de érthető, mert mindent szeretett és semmitől se tudott megválni, aminek lelke van. Az őt környező dolgok pedig mind művészkezek remek alkotásai. A legkisebb, a legjelentéktelenebb is. Amint lelki kérdést csinált a ruhája és az alkalomnak, tónusnak megfelelő nyak­kendője megválasztásából, olyan ízléssel válogatta íróasztalának csecse­becséit vagy rendezte el töméntelen vázájában a virágait. A barátait szintén ugyancsak megrostálta. Sokan ismerték, sokan éltek közelében s használták ki őt. Ezeket „embereim“-nek nevezte, baráti köre exkluzív volt, oda nehéz a bejutás. Ruppert C. W. Bunny és A. C. Ewels angol festők, Antocolsky, Taine, Pitt, egy hollandul író, Vacarescu Helén, a bukaresti poéta lány, aztán Jean Berge, Saillaide, Leopold Savine, Camill Ducot, Juliette Adam, Sarah Bernhardt s a párisi társaság akkor legünnepeltebb kedvence, Jean de Nét­y, egy magyar származású rendkí­vül szép és talentumos hölgy — Némethy Emmy —, aki nagyanyja, Schaffenburg-Attems grófnő révén, Anastasius Grünn atyafiságából való volt. Ez a fiatal leányka kiváló műfordító, Petőfit, Reviczkyt az ő révén ismerték a franciák. Magyar barátai a három korán elhunyt és zseniális mágnásfiú: Batthyány Géza, Csáky István és Széchenyi grófok. Milyen nagy terveik voltak a nobilis leventéknek, hányszor hallgattam elbámulva, megszédülve a magyar jövőbe vágó beszélgetéseiket. Aztán Prielle Kornélia, Czóbel Minka, Büttner Bori, gróf Forgách Istvánék, Fesztyék, Hubay Jenő, Napkelet, 21

Next