Napkelet, 1925. június-december (3. évfolyam, 6-10. szám)

1925-07-01 / 7. szám - Szederkényi Anna: Lerombolt fészek (Folytatás)

Zách Tamásné nem felelt mindjárt. A sötétben a szavak rázúdultak és a szíve körül karikáztak. —• Eszembe jutott valami, Aranka — mondta sokára, kicsit vontatot­tan. — Volt nekem lánykoromban egy barátnőm. Szegről-végről valami rokonság volt, bizonyos Márta nevezetű. Magas, sovány leány, szeplős, vöröshajú, nagycsontú, bizony csúnya volt szegény. Amilyen csúnya volt, olyan nagyon szeretett volna szép lenni és olyan nagyon kellette magát. Rettenetesen szeretett volna férjhez menni. Sokat nevetett és ez bor­zasztó rosszul illett neki, mert a nevetése a bőre alól jött, nem belülről. Kongott a nevetése, hamisan szólt, és nincs valami visszataszítóbb, mint mikor az ilyen nagycsonté, szeplős leány tetteti a nevetést. Annak, aki hallja, savanyú lesz a szája és eszébe jut minden nemszeretem órája. Ez a leány, ez a Márta sokat járt hozzánk és mindig azzal kínozott engem, mondjam meg neki, milyen ő? Hogy ő igazán olyan nagyon csúnya-e? Hogy mit szoktak őróla mondani a férfiak? Mit mondott ez a fiatalember, az a fiatalember?... Én csak kiteregettem a válasz elől, elütöttem, másra tereltem a szót, de ő csak nem hagyott békében. Egy estefelé, még most is emlékszem, keddi nap volt, megint csak elkezdte. Úgy kért, mintha a lelke üdvössége múlott volna rajta. Lehet, hogy úgy is volt, ki tudja, kit szere­tett szegény, talán rajtam keresztül kutatta-tudakolta a sorsát. De én még akkor olyan gyerekes voltam, olyan elkényeztetett, vidám, csupa merő boldogság, mit tudtam én még akkor arról, hogy az élet fájni is tud. Egy­szóval faggatott, gyötört addig és addig, hogy meg is untam, el is hittem neki egy kicsit, hogy nem fog neki fájni az igazság — egyszóval ránéztem jól, erősen, mintha még egyszer meg akartam volna bizonyosodni róla, csakugyan olyan nagyon csúnya-e, azután mondtam neki meggyőződéssel, nagyon őszintén: „Bizony, nagyon csúnya vagy, Márta, náladnál csúnyább lányt nem is ismerek . ..“ Még tovább akartam mondani, talán részletezni a csúnyaságát, de elhallgattam hirtelen és azt a pillantást, azt a rémü­­letes, megdöbbent, eliszonyodott tekintetet még nagyon-nagyon sokáig nem felejtettem el, ahogyan rámmeredt. Egyszer megnéztem, mikor a szakácsné levágott egy libát. Annak volt olyan elrémült, ijedt szeme, mikor már ömlött nyakából a vér... „Akkor én megölöm magam“ — dadogta Márta nagyisokára —, „mert akkor úgyis hiába minden...“ Dühös vol­tam rá, minek is kérdezte, magamra, miért is feleltem... Tudja Isten, nagyon haragudtam, először tapasztaltam, hogy az igazság a legélesebb fegyver, csínján kell vele bánni, aprón adagolni... Elégedetlen voltam, meg is ijedtem nagyjából és össze-vissza kezdtem hazudozni. Kitaláltam ezt is, azt is, hogy ő milyen érdekes, művelt, ez a fiú ezt mondta, a másik amazt... Egész estig beszéltem neki és úgy elfáradtam, hogy három napig fájt utána a fejem .. . Márta azonban nem ölte meg magát, de ősz fejjel se tudta nekem megbocsátani ezt a délutánt.“ Ezt nem azért mon­dom neked, Arankám, mintha én is rossz néven venném a te nagy őszinte­ségedet. Inkább azt akartam, látod, példázni, hogy a te szavaidban ismer­tem rá csak igazán a mi csúnyaságunkra. Igazad van, mi csakugyan ilye­nek vagyunk. Elhiszed-e, hogy magam éreztem már ezt? Nagyon is sokszor, még a tulajdon gyermekeimmel szemben is, amikor tudtam, hogy az egészen leplezetlen, őszinte szó talán jóvátehetne mindent, de ezt a szót mégsem mondtuk ki — csupa kíméletből. Vagy ha már kimondtuk.

Next