Napkelet, 1937. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)

1937-04-01 / 4. szám - SZEMLE - Rédey Tivadar: Szinház

Az Amerikai Elektra-ban ehelyett a monumentális remekmű alapjaira egészen új, külső méreteiben, belső szertelenségében egyaránt jellegzetesen amerikai színdarabkolosszus épül, mely veszedelmesen közel jár a blöff­­hatásra számító filmszenzációkhoz. A gyűlöletnek egész szimfóniája tombol benne, első szavától az utolsóig, minden fordulatában és minden dialógusában, ádáz keserűség és (hiszen Freud talaján járunk !) érzéki féltékenységből táplálkozó bosszúvágy fűti a balsorszénte Marnon-család sarjait, ez taszít el anyát leányától, apát fiától, és — felcserélt sorrendben — ez láncolja őket egymáshoz. S valahogyan mégsem azt érezzük, hogy a szerző e borzalomáradat segítségével boldogul, inkább, hogy annak ellenére. Mert itt lép közbe az író puritán komolysága, mely érezhetőleg farkasszemet kíván nézni a mai fátum­­tudattal, mely az Olympost faggató ókori rémületnél aligha izgalmasabb. Talán igen is készpénznek veszi a még tapogatódzó lélekfürkésző-tudomány néhány nem eléggé tisztázott tételét vagy éppen egyoldalú tévelygését, — de a költőre sohasem a tudományos okfejtés tartozik, csupán a lényeg, — és O’Neillnél sokszor az az érzésünk, hogy valóban a lényeg körül jár. Ezért láttuk szívesen a Nemzeti Színház vállalkozását, hogy a falai között eléggé szokatlan kísérletet megejtse, s még szívesebben azt, hogy amire vállalkozott, valóban elismerésreméltóan oldotta is meg. Németh Antal rendezői feladata mindenekfölött a stílusérzéknek volt kemény próbája, és sikere : az ötórás időtartamú és sok ágból szőtt színházi szolgálatnak hibátlan stílusegysége. A szereplők is szinte egytől-egyig ezzel a szomnambul biztos­sággal tűntek ki. Bajor Gizi különösen sugallatosan éreztette meg ennek az ókori Elektráénál félelmetesebb és nyugtalanítóbb mai női léleknek nemcsak töréseit és nyers ellenmondásait, hanem ezek mögött a szenvedélyeinek való tehetetlen kiszolgáltatottságnak is lenyűgöző pátoszát. Makay Margit méltó játéktársa volt: a gyűlölethadjáratban valóban az a sziklafal, melyen csak összezúzódni lehet. Tímár idegbajos Orinjának főleg művészi mértéktar­tását illeti dicséret: azt, hogy nem csábult bele a hatáskergető patologizálásba, inkább a jobbra hivatott lélek fájdalmas kallódásával fogott meg. Már Uray inkább csak a körvonalakat vázolta fel élesen, a részletekben olykor valami szerepenkívüliséget éreztetett. Még inkább Csortos, ki­ánottan és lelketlenül morzsolta le szövegét, haldoklását viszont színpadilag túlságosan is kizsák­mányolta. Lehotay, Szörényi Éva, Hosszú Zoltán egyaránt helyén volt. Varga Mátyás hatalmas színpadképe, Nagyajtay Teréz jelmezei ki­tűnőek. Kevésbbé az Harsányi Zsoltnak meglehetősen elnagyolt fordítása. Beethoven, Hermann Heinz Ortner színjátéka, Balassa Imre átdolgozásában a Nem­zeti Színházban. Megint­­ átdolgozás ! Ilyenkor a kritika azon tűnődhetik: várjon a Burgtheaterben rosszabb volt a da­rab? Akkor kár volt tőle elirigyel­­nünk. Vagy jobb? Akkor mirevaló volt elrontani? Az a gyanúnk, hogy valami sok elrontható az eredetiben aligha akadt. Szerzője Beethovenben nem annyira tragikai nagyságot szi­matolt, mint inkább csak színpadi lehetőséget. Az üres teatralitásnak ilyen iskolapéldájához már rég nem volt szerencsénk. Ami helyzetekben, színpadi fordulatokban, jellemrajz­ban és párbeszédben laposan köz­helyszerű elképzelhető, az itt kö­nyörtelenül egybe van gyűjtve a Beethoven nagyobb dicsőségére, ő maga a titán lenne a gyarló földiek

Next