Napkelet, 1937. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1937-04-01 / 4. szám - SZEMLE - Rédey Tivadar: Szinház
Az Amerikai Elektra-ban ehelyett a monumentális remekmű alapjaira egészen új, külső méreteiben, belső szertelenségében egyaránt jellegzetesen amerikai színdarabkolosszus épül, mely veszedelmesen közel jár a blöffhatásra számító filmszenzációkhoz. A gyűlöletnek egész szimfóniája tombol benne, első szavától az utolsóig, minden fordulatában és minden dialógusában, ádáz keserűség és (hiszen Freud talaján járunk !) érzéki féltékenységből táplálkozó bosszúvágy fűti a balsorszénte Marnon-család sarjait, ez taszít el anyát leányától, apát fiától, és — felcserélt sorrendben — ez láncolja őket egymáshoz. S valahogyan mégsem azt érezzük, hogy a szerző e borzalomáradat segítségével boldogul, inkább, hogy annak ellenére. Mert itt lép közbe az író puritán komolysága, mely érezhetőleg farkasszemet kíván nézni a mai fátumtudattal, mely az Olympost faggató ókori rémületnél aligha izgalmasabb. Talán igen is készpénznek veszi a még tapogatódzó lélekfürkésző-tudomány néhány nem eléggé tisztázott tételét vagy éppen egyoldalú tévelygését, — de a költőre sohasem a tudományos okfejtés tartozik, csupán a lényeg, — és O’Neillnél sokszor az az érzésünk, hogy valóban a lényeg körül jár. Ezért láttuk szívesen a Nemzeti Színház vállalkozását, hogy a falai között eléggé szokatlan kísérletet megejtse, s még szívesebben azt, hogy amire vállalkozott, valóban elismerésreméltóan oldotta is meg. Németh Antal rendezői feladata mindenekfölött a stílusérzéknek volt kemény próbája, és sikere : az ötórás időtartamú és sok ágból szőtt színházi szolgálatnak hibátlan stílusegysége. A szereplők is szinte egytől-egyig ezzel a szomnambul biztossággal tűntek ki. Bajor Gizi különösen sugallatosan éreztette meg ennek az ókori Elektráénál félelmetesebb és nyugtalanítóbb mai női léleknek nemcsak töréseit és nyers ellenmondásait, hanem ezek mögött a szenvedélyeinek való tehetetlen kiszolgáltatottságnak is lenyűgöző pátoszát. Makay Margit méltó játéktársa volt: a gyűlölethadjáratban valóban az a sziklafal, melyen csak összezúzódni lehet. Tímár idegbajos Orinjának főleg művészi mértéktartását illeti dicséret: azt, hogy nem csábult bele a hatáskergető patologizálásba, inkább a jobbra hivatott lélek fájdalmas kallódásával fogott meg. Már Uray inkább csak a körvonalakat vázolta fel élesen, a részletekben olykor valami szerepenkívüliséget éreztetett. Még inkább Csortos, kiánottan és lelketlenül morzsolta le szövegét, haldoklását viszont színpadilag túlságosan is kizsákmányolta. Lehotay, Szörényi Éva, Hosszú Zoltán egyaránt helyén volt. Varga Mátyás hatalmas színpadképe, Nagyajtay Teréz jelmezei kitűnőek. Kevésbbé az Harsányi Zsoltnak meglehetősen elnagyolt fordítása. Beethoven, Hermann Heinz Ortner színjátéka, Balassa Imre átdolgozásában a Nemzeti Színházban. Megint átdolgozás ! Ilyenkor a kritika azon tűnődhetik: várjon a Burgtheaterben rosszabb volt a darab? Akkor kár volt tőle elirigyelnünk. Vagy jobb? Akkor mirevaló volt elrontani? Az a gyanúnk, hogy valami sok elrontható az eredetiben aligha akadt. Szerzője Beethovenben nem annyira tragikai nagyságot szimatolt, mint inkább csak színpadi lehetőséget. Az üres teatralitásnak ilyen iskolapéldájához már rég nem volt szerencsénk. Ami helyzetekben, színpadi fordulatokban, jellemrajzban és párbeszédben laposan közhelyszerű elképzelhető, az itt könyörtelenül egybe van gyűjtve a Beethoven nagyobb dicsőségére, ő maga a titán lenne a gyarló földiek