Napsugár, 1972 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1972-07-01 / 7. szám
Azon a délutánon egyedül csellengtem az utcán. Semmi elfoglaltságom nem akadt, az udvarunk is kihalt volt, s én nagyon egyedül éreztem magam. Szerencsére találkoztam Lackó barátommal, akit játszani hívtam. Egy ideig azon tanakodtunk, hogy mit is játszódjunk, végül is Lackó jött az ötlettel: — Tudod mit? — kezdte. — Játszódjunk szembekötősdit! Én nem ismertem a játékot, hát elmagyarázta: — Veszünk egy jó vastag kendőt vagy sálat, bekötöm a szemed, aztán azt kiáltom, hogy „itt vagyok, itt vagyok“, s meg kell fognod engem. Persze én elugrom mindig előled, de ha meg tudsz érinteni, akkor az én szememet kötöd be, s így tovább. Nem lelkesedtem túlságosan a játékért, de kedvébe akartam járni, hát ráálltam. Megkerestem a sálamat, Lackó jó szorosan bekötötte a szemem, hogy nem láttam semmit, aztán kiabálta, hogy „itt vagyok, itt vagyok!" Botladozva és a levegőt markolászva igyekeztem megfogni, s bár közelről hallottam szavait és kuncogását, mégsem sikerült. Már azt sem tudtam, hogy melyik részén állok az udvarnak. Vakon tapogatóztam előre, amikor egyszerre csak megbotlottam és hasra vágódtam. Nem ütöttem meg magam, mert valami puhába süppedt a tenyerem és térdem. Egy kicsit dühös voltam, de nem akartam mitCSEH GUSZTÁV fajultatni. Gyorsan talpra ugrottam, s tettem két lépést, de Lackó már nem kiabálta, hogy „itt vagyok, itt vagyok!", hanem távolodó futólépéseket hallottam, egy elnyújtott, gonosz kacagást, aztán csapódott a kapu... Akkor már kezdtem sejteni, hogy miben botlottam meg. Hirtelen letéptem szememről a sálat, és valóban: a virágágyás kellős közepén álltam, mint egy kárvallott kerti törpe a derékba tört hatalmas kannavirág mellett, amely eddig az ágyás legszebb dísze volt. Két fehérre meszelt szegélykövet is kirúgtam. Megdöbbentem. A virágágyás az Ilonka nénié volt, aki nap mint nap gondozta, rövidlátó szemeivel gyom után kutatott árvácskái, boglárkái és petúniái között. Talán azért foglalkozott egész nap a virágaival, mert olyan egyedül volt, mint a kis ágyas udvarunk öt szilvafája között. Soha nem járt hozzá senki , ő is ritkán ment el hazulról. Nagyon szomorú voltam. Tudtam, hogy Lackó szándékosan csalogatott ide, de nem is ez fájt leginkább, hanem az Ilonka néni feldúlt kertje. Az, hogy két lépéssel tönkretettem gonddal ápolt virágait. Úgy éreztem, hogy a körülöttem heverő színes szirmokkal együtt Ilonka néni hajladozásait tiportam el. Később arra gondoltam, hogy milyen könnyű két lépéssel akár hetek munkáját is tönkretenni, miközben egy kis repedést bámultam kitartóan a falon. Persze nem önszántamból, ugyanis anyunak az volt az első dolga, hogy miután meglátta a szétdúlt virágágyást, a sarokba tessékelt. Pedig Ilonka néni nem sopánkodott, nem szidott. Az anyu kérdésére is csupán anynyit mondott, hogy „a gyerekek voltak". Csak állt a virágok mellett, valahova messze nézett, s hiába próbáltam elmesélni az esetet, meg se hallgatott. És anyu sem törődött a magyarázkodásommal, így hát türelmesen álldogáltam a sarokban és vártam aput, mert titokban azt reméltem, hogy legalább ő meghallgat. Apu csak későn jött haza, már alkonyodott, letette aktatáskáját, s a tarkómon éreztem tekintetét. — Miért áll sarokban ez a gyermek? — kérdezte, s anyu elmesélte, hogy tönkretettem az Ilonka néni virágait. Csak enynyit mondott. De ezt már nem bírtam tovább ! Egy szuszra daráltam le az egész történetet, aztán a végén elfulladt hangon tettem hozzá, hogy Lackó a hibás, s szégyen ide, szégyen oda, elbőgtem magam. Apám megfogta a vállam, maga felé fordított s csendesen mondta úgy, ahogy tőle azt megszoktam : — Fiam, fiam, hisz jóformán nem is ismered azt a Lackót! És utána mész, méghozzá bekötött szemmel. Még nyitott szemmel is jól válogasd meg... Nem folytatta tovább, hanem kiment, majd nemsokára visszajött, kézen fogott és kivezetett, egyenesen a feldúlt virágágyáshoz. Ilonka néni még most is ott volt, körülötte kerti szerszámok, összetiport és tövestül kitépett virágok hevertek, s ahogy az alkony egyre inkább ráhajolt az udvarra, ő is mindennebb görnyedt virágai fölé. Apám szó nélkül kezembe nyomta, a gereblyét és otthagyott, de én már tudtam, mit kell tennem. „Jóváteszem a Lackó gonoszságát is!“ — gondoltam, s valahogy nem is tudtam haragudni már rá, de azt megfogadtam, hogy szembekötősdit soha soha senkivel nem fogok többé játszani! 18