Napút, 2017 (19. évfolyam, 1-9. szám)
2017-03-01 / 2. szám - Dwa bratanki
Kapronczay Károly Lengyelek Magyarországon A lengyel függetlenség elvesztése új tartalommal telítette a sok évszázadra visszatekintő magyar-lengyel kapcsolatokat, s nemcsak azzal járt, hogy a rokonszenv felfokozódott, jócskán kitágult a kölcsönös érdeklődés köre is. A lengyel állam általános politikai és gazdasági hanyatlása a XVIII. században felgerjesztette a szomszédos nagyhatalmak - Ausztria, Poroszország és Oroszország - területszerző étvágyát, s 1772-1796 között háromszor is megosztoztak a történeti Lengyelország területén. A lengyel hazafiak a XIX. század elején a napóleoni háborúktól remélték, hogy helyreállíthatják az egységet, de napóleon bukása megpecsételte a benne bízók sorsát. A bécsi kongresszuson (1815) a Szent Szövetség - az angolok kivételével az összes európai uralkodó szövetsége - végleg döntött a lengyel kérdésben: a gazdaságilag fejlett nyugati részek Poroszországhoz (Poznani nagyhercegség), a középső és a keleti területek Oroszországhoz (Lengyel Királyság) kerültek. Galíciát Ausztria kapta meg. Az egykori államiságot a három nagyhatalom felügyelete alá helyezett Krakkói Köztársaság képviselte Ezek a területek ettől fogva eltérő módon fejlődtek. Hatalmas arányokat öltött a kivándorlás. A porosz uralom alatt élő lengyelek sorsa az egyre erősödő németesítéstől függött, s például Bismarck alatt teljes gazdasági jogfosztottságban éltek. Látszólag még az autonóm Lengyel Királyság volt a legkedvezőbb helyzetben, mert ezt csak a lengyel királlyá választott cár személye és a királyságban tartózkodó orosz katonaság fűzte a cári birodalomhoz. De mivel ez az autonómia a cári önkényuralmi rendszerrel ellentétes kormányzási formának számított, az elkövetkező másfél évtizedben fokozatosan megszigorították az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat. Ez egyre nagyobb ellenállásra sarkallta a Lengyel Királyság alattvalóit. A gazdaságilag elmaradott Galíciában nem korlátozták a nemesség jogait és anyanyelvűségét, ezért ott az emberek viszonylag békés körülmények között élhettek. Az emigráció útjai. A lengyelek persze nem tudtak belenyugodni helyzetükbe. Mindig érzékenyen reagáltak a nemzetközi politika rezdüléseire, s minden alkalmat megragadtak, hogy sorsukon változtassanak. 1850 novemberében felkelés tört ki a Lengyel Királyságban. Ennek közvetlen előzménye Oroszországnak az autonómia megszüntetésére irányuló, alkotmánykorlátozó kísérlete volt. A lengyel függetlenség elvesztése új tartalommal telítette a sok évszázadra visszatekintő magyar-lengyel kapcsolatokat. A reformkorban a lengyelek iránti rokonszenv - az emberbaráti megnyilvánulásokon és a menekültek befogadásán felül - mindig politikai színvallást is jelentett. A felkelés kitörése után a vármegyék gyűjtéseket és jótékonysági bálokat rendeztek, anyagi eszközökkel siettek a lengyelek megsegítésére. Bars vármegye közgyűlése feliratban kérte I. Ferenc királyt, hogy nyújtson támogatást a szabadságukért harcoló lengyel felkelőknek. Az ifjúság körében divattá vált a lengyel