Nefelejts, 1861. április - 1862. március (3. évfolyam, 1-52. szám)
1861-12-01 / 35. szám
*»% 396 uram a kegyelmetek vallásának oltalmára. Abban pedig kegyelmed ne kételkedjen, mert ezek a vitézek ő ige akaratjából jöttek ide. Én is erre igy szólok: Ha ő ige akaratjából veszik el hatalmasul a mi templomunkat, mutassák az ő ige pecsétes commissioját, addig biz a kulcsot nem adom. Mond Hamar Ferencz : de commissiójok ezeknek vagyon, itt vagyon nálam, s a mikor kívántatik megmutatjuk. Erre mondok: Most vagyon ennek ideje, hogy megmutassátok, különben tiltom kegyelmeteket a nemes országra, a királyra, s király ő ige hitére itt szabad parochiámban rajtam ne hatalmaskodjék. Azonban forduló elmémben, hogy egy lélek sem jön felém a városbeli emberek közül, küldöm vala a harangozónét, hogy a birót híja föl vagy harmad magával gondolván, hogy a köztünk lévő dolognak, s ha mi rajtam esik? senki látója s bizonysága nem lészen, annakutána aztán költsék hazugul a dolgot; de az asszonyi állatot muskatérral visszataszították, s az utczaajtókat is mindenfelől eláltották, hogy senkit is felém ne bocsássanak. Egyedül tusakodtam velek egy egész óránál jó egy fertály órával tovább, mind sok fenyegetésekkel, s mind sok ígéretekkel. János püspök patrociniumjának s király ő ige gráfiájának meg ajánlásával kecsegtettek, ha magamat hozzájok alkalmaztatnám. Midőn látják, hogy szóval semmit sem vehetnek rajtam, mondá Hirco páter a fejszével: adjad uram, ha adod, mert majd Isten engem úgy segéljen, rosszul jársz. Hamar Ferencz mégis valamivel emberségesebben , jobb kegyelmednek bizony engedelmesebben cselekedni. A harmadik páter is mondá : lássa kegyelmed, de a keménységnek semmi hasznát sem veszi. Mondá végre Hamar Ferencz: az ő ige vitézett kegyelmed ne késleltesse, mert eddig is magam tartóztattam, de meg van nekik parancsolva, hogy kegyelmednek minden javát fölprédálják, csak mondja meg kegyelmed, adja-e a kulcsot vagy nem ? Mondok: én bizony nem adom. Szóla azonban a németeknek, hogy szobaajtómat rontsák be, s ami nekik tetszik cselekedjék. Hogy a németek jöttek be házam felé, eleikbe állok a dárdás tizedesnek, hogy őket az ajtón be ne bocsássam, és akkori hirtelenkedésemben a kulcscsal együtt zsebemben lévén, a kezemet mind kulcsostul kirántam, melyet látván a német tizedes, kiragadó kezemből. Ezt látván Hamar Ferencz, édes szomszéd uram, csak az a kegyelmedé, amit kihordhat addig, mig a németek visszajönnek, egyébiránt kegyelmednek mindenét majd fölprédálják. Én arra semmit sem figyelmezvén, mindjárt nyomukban én is az utczaajtón kívül, egy ottlevő kőn fölállván, a csodára kiállott, félelemtől s keserűségtől elfoglaltatott egész város népe előtt süvegvetve jelszóval igy protestálok: Protestálok a nemes vármegye székére, az ország törvényére, a királyra ő felségére, a király hitére, s az élő Istenre! Ihon a mai napon fegyveresen jöttek reám a pápisták, elveszik tőlünk templomunkat, iskolánkat, parochiánkat, javainkat, isteni tiszteletre való szabadságunkat, protestálok, protestálok ! Ítélje meg Isten e méltatlanságot. Ezt hallván a szegény község, elfakadt sírva, férfiaknak, asszonyi állatoknak, gyermekeknek ifjaknak, s leányzóknak keserves jajgatásokkal zeng vala az utcza, mintha minden atyák s anyák szerelmes nagyatyjoktól, s minden magzatok szülőjöktől egy szempillantásban megváltak volna, mindnyájan özvegységre s árvaságra jutottak volna. Engemet pedig ki az üléstől, ki a fogságtól félt vala, seregenkint hozzám futván, becsületes férfiak , és tisztességes asszonyi állatok rajtam szánakodnak vala- Nekem jóllehet javaimra semmi gondom sem volt, de a szegény község, mig a németek visszajöttek, javaimban magok egyik házához kihordottanak. De a németek visszajővén, szegényeket széjjelverték, s ott talált javaimat fölprédálták, magamat pediglen parochiámból sok fenyegetésekkel kiűzének, magok a németek sok napokig a parochiámban maradván. Azon napnak pedig estvéjén, a mint az idő reánk sötétedett, tudtomra esek, hogy azon éjszaka minden bizonnyal magamat is megfognak, a minthogy kerestetlek is szállásomon éjfélkor a németek, de minthogy az Isten tudtomra adta ellenségimnek ellenem föltett gonosz szándékát, sötét estre kihordott minden javamat egy lakásban hagyván, másnap a németek is elfoglalták és prédálták; feleségemmel, csecsemő kis magzatunkkal út nélkül sok vízgázolásokkal, nagy sötétben Szikszó felé siettünk, és noha másnap az üldözők Szikszóig üldöztenek, mégis Isten bennünket előttük bevitt a városba. De az ott való becsületes emberektől, hogy megfogjanak hozzánk nem férjenek, onnan is Isten megszabaditván, siettünk át a Tiszán s Bolgáriba érkezvén, ott megszállottunk tiszteletes Debreczeni István uramnál, az ottvaló becsületes prédikátornál. Magam pedig nagy lappangással hallgatóim közé visszamentem, s éjjelenkint jártam hozzájuk, hogy hitükben erősítsem. De a mikorra ottlétem a pápistáknak tudtokra esett volna, családomhoz vissza kellett mennem, onnan Debreczenbe, holott aztán Isten ellenségünk ellen is asztalt terhe, a mikor egy pénzünk, egy kenyerünk, annyi darab gyolcsunk nem vala, melylyel vagy verítékünket, vagy könyhullatásunkat arczunkról letörülhettük vala, és a mivel szennyesünket magunkról leválthatjuk vala. HŐKE LAJOS: A RABKÖLTŐ kezében a lant rezgő húrjai, Svive hő érzelemmel telve van, A múlt dicső emléke fölmerül S remény szállong előtte untalan. Kebléből a vágy messze elröpűl, Helyette ismét uj fakad : De mind hiába, némulj meg kebel: Érezned többé nem szabad. A költő lelke egy halló madár találja majd öröm-,majd bánatát, S mert nincs határa, zengi mindenütt És, bájdalával betölt egy hazát. De a rab költő lelke kötve van, S bár érzeménye föl fakad S bár dalja felhevíti kebelét, Nem zengheti, mert nem szabad. Ha olykor elzárják a madarat Azért még mindig szabadon dalol; Mert senki nem tilthatja énekét Mert csak ő, s érzeménye nem fogoly. De a rab költő nem danolhat így S ha dal keblében fölfakad : Könyezve fojtja azt magában el, Mert eldalolni nem szabad. CSÁVOLSZKY LAJOS.