Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-06-11 / 24. szám
ban. Szomorú fűzfának Lehajlik az ága, Úgy lehajlik, mintha Valamije fájna, Vagy, mintha bújában, A mely mostan érte, Visszavágynék Ismét A föld kebelébe. Pedig e szép fának Semmi búja nincsen, Ilyen szomorúra Teremtő már Isten, S azért gondolom csak Hogy talán bú érte , Mert az én fejem is Attól hajlik igy le . . . Csermelyi Sándor. — Elbeszélés. — Irta: Kazár Emil. (Folytatás.) Halmai később is csak kevés időt töltött a hölgyek társaságában. A szép Hermin folyvást megtartotta hidegségét, büszkeségét, miket az első pillanatban mutatott iránta, mikor a fiatal ember az útszéli fogadó tornácza alatt szítta pipáját. Hermin, ki ép oly szép, mint elmés volt, mihelyt alkalma nyílt, el nem mulasztott egy-egy csípős észrevételt. Szerencsére Halmai elég ügyességgel bírt, hogy elhárítsa magától, s még egyszer sem történt hogy Hermin mosolyoghatott volna fölötte. Már egy hónapja volt, hogy a báróné megérkezett leányával Zöld-Kútra. Ez idő alatt Halmai eléggé megmutatta, hogy Hermint és oly kevés figyelemben részesíti, mint ez őt. A fiatal hölgy valóban legkisebb rokonszenvet sem érzett Halmai iránt, kit rész oldalairól már régen ismert, s nyilvános könnyelmű tettei a legközönségesebb lénynyé tették szemei előtt. Homályos születése is növelte idegenkedését. Hermin nem csak modorában, hanem tetteiben és gondolkozásában is büszke, előítéletes hölgy volt, ki előkelő születését sohasem feledte el. Halmai sokáig fog emlékezni azon pillanatra, mikor egy ízben a zöldkúti réteken tettek sétát az öreg báróval és Herminnel, ki fáradtságról panaszkodván, ő karjával kínálta meg. Hermin éles tekintettel mérte végig, összeredőzte homlokát és gondolkozott néhány pillanatig; azután egyetlen szóval visszautasította: — Köszönöm. A fiatalember elsáppadt, összeszorította ajkait. Nem szólt ekkor semmit, de komor arcza elárulta, hogy sértve érzi magát. Szó nélkül mégsem állotta meg, amint másnap a kastély kertjében egyedül találkozott Herminnel, kissé izgatottan szólt hozzá. — A bárónő nem fogadta el tegnap karomat, sőt tolakodásnak is vette, hogy fölajánlottam. Én gondolkoztam, de okát meg nem fejthetem magamnak. Kérem nagyságodat, világosítson föl, mert érzékenyen megalázott. — Már megbántam, — válaszolt nyugodtan Hermin, elfogadhattam volna, miután senki sem látott. Hermin tovább akarta folytatni sétáját, Halmai szenvedélyes fölkiáltása azonban visszatartóztatta. — Bárónő! Hermin visszafordult, de a tiszta, márványszerű arca elárulta, hogy nem nyugodtságot takar e pillanatban. Amint szeme az ifjú lángoló arczára esett, megdöbbenve kapta el onnan. — Megsértettem önt? — kérdezte szelíd hangon, milyent Halmai még nem hallott ajkairól. — Most már értem önt Hermin. Ön annyira elitél, hogy oldala mellett sem akar eltűnni; megvet, mert sok mindent hallott felőlem. Minden bizonnyal oly embernek gondol, kinek ismeretségét szégyenlené ismerősei előtt bevallani. Se születési érdemem, se becsületem nincs ön előtt. — Bocsánat, uram, — szólt Hermin, igyekezvén el-24