Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)
1866-07-15 / 28. szám
A Ib©M®g hallék. — Baráti emlékül Dalmady Győzőnek — Együtt ülünk gyakran, órahosszat ketten, Beszéd ajkunkról csak alig hogy lebben. Nem untatjuk egymást vigasztaló szókkal, Tudva, hogy a vigasz még jobban fáj sokkal. Nagy hidegen nézzük a világ folyását, A félisteneknek önmagasztalását. Mindenki egy isten, — ember sehol nincsen. — — Árulják a lelket rongyból készült kincsen, Szentségvásárt űznek, jellemet cserélnek És szép nevet adnak e szennyes cserének . . . Nézzük együtt szánva, hidegen, mogorván, S kérded: nincs-e Isten, ki ezt megtorolná? . . . — Szebb világ volt egykor! — eszedbe jőnek még Kicsi kandallódnál ama boldog esték? Mint két ikertestvér, egymást úgy szeretve Talált minket együtt a regg, dél és este. Te talál egyetlen, ki igazán érte . . . Boldog idő! ugyan mit nem adnék értte ?! Lobogó lángjánál kandallód tüzének Boldog szép terveink, terveket üzenek. Öröm minden érzés, mi szivünkben támadt, Hirét tudjuk már csak, — lakja most azt bánat. De emberi végzet kegyetlen törvénye: A boldogság hamar enyészszék örvénybe ! Szép terveink mind, mind tönkre hiúsultak, Csak emlékét birjuk még a meghitt múltnak Oh ! de nem feledném, bármi sorsom esnék, Milyen szépek voltak ama boldog esték! Ha zivatar tombolt a termő vidéken Szivárvány mosolyog utána az égen. Mindenem eltépte a fergeteg árja, Lelkem a szivárványt csak hiába várja! Halál járt körülem, mikor élni vágytam, Remény csábítgatott, halál ha volt vágyam. Veszve, veszve minden, boldogságom romján A sátán ül szörnyű tétlenül és lomhán. Villogó szemében rémes világ lobban, Hahotája Lakik égben és pokolban. — Ezt tartá meg nekem vigaszul a végzet . . . És én szeme közé vakmerően nézek, S emléket keresek, a mi enyhül esnék, És eszembe jutnak ama boldog esték! Mit oly rég kerestem, feltaláltam benned, Igaz barátságot, emelkedett lelket. S nem lesz életünknek soha oly szakasza, Mely szivünk e benső frigyét megszakaszsza. — Rokonokká lettünk, szenvedő barátom, Sorsodat enyémben, én tiedben látom . . . Tudom, hogy a tömeg szór rám gyakran átkot, Szinlett barátoktól egyebet nem várok. De a te jó szived áld igazán engem, Amily forrón, hőn áld téged az én lelkem. És nem vagyok szegény, bár nagy szivem gyásza, Gazdag az, kit kísér jó barát áldása! S még sírom álmát is édesítő emlék Lesztek meghitt órák, csöndes, boldog esték! B. Pongrátz Emil: Sony sy jPongpæca. — Korrajz a múlt időkből. — Irta: Deák Farkas (Folytatás.) Az ifjak a másnapot együtt élték. Haller sokat utazott Németországon, Hollandia-, Anglia- és Lengyelországban, s igen érdekesen tudott beszélni, — a szép Rózsa figyelme mindig az ifjú beszédes ajkain lebegett, amidőn végre szó került rá és Haller mondá, hogy holnap indulni akar, az elsápadó gyermek, nem gondolva, hogy mennyire elárulja magát, felkiáltott: — Oh, az lehetetlen! Margit elpirult, s barátnéja nyakába borulva csókolta szép arczát, és susogta , miket beszélsz te kis bohó! Légy okos!28