Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)
1867-05-05 / 18. szám
210 NEFELEJTS: ismeretlenül tanúsították, hogy az embert szolgáikban sem nézték le, hanem az elfojthatlan önérzet nyilvánulásainak még alárendeltjeik irányában is a fegyelemmel megsérhető szabad rést engedtek. A beszélgetés, miután Köncsögi uram a mértékletesen kínálgatott borocska mellett gazdászati ismereteivel tartotta jól a férfiakat, Ivöncsöginé pedig a háztartásból adott oktatást az asszonyoknak, áttért az akkori szomorú időkre, és jól esett hallanom e pusztai emberek romlatlan lelkéből származó egyszerű, de annál őszintébb és melegebb hazafias nyilatkozatokat, melyek gyémánttisztasága fölért sok szájhősködő sallangos plrázisával, de ha a dolog tettre kerül, gyalázatos megfutamodásával, milyennek akkoriban nem egy vérlázító példáját láttuk épen azok részéről, kiket a közvélemény „nagy hazafiakká“ keresztelt. Javában folyt a beszéd, midőn egyszerre a tanyai kutyák hangosan kezdtek ugatni, és úgy tetszett, mintha kocsizörgés moraja is vegyült volna a dühösen ugató ebek lármája közé. A száraz fagyon a kocsizörej mind hallhatóbb lett, a kocsi egyszerre csak bezördült az udvarba, és mi legsajátságosb volt, a kutyák ugatása egyszerre örömvonítássá változott át. — Eredj, fiam, Pista, — mondá Köncsögi, — nézz ki. Ki jöhet ily későn hozzánk? — Bizonyosan valamelyik szomszéd, — mondá Köncsöginé, — megtudta, hogy disznótor van nálunk, és hívatlanul eljött. — No még jókor jött, — folytatta Köncsögi, a pusztítás daczára rakott asztalra tekintve. — Leányok, — mondá Köncsöginé, — szedjétek rendbe az asztalt! Tiszta tányért, kést, kanalat! Ilyen a magyar vendégszeretet! Még nem is tudták, ki jó, már terítettek számára. Csak én voltam, kiben némi gyanús érzés támadt, s ki- nek az érkező vendég, ha ugyan az volt, nem tetszett. — Ejnye, de sokáig jő be az a gyerek, — türelmetlen- kedék Köncsögi. — Eredj csak ki Ilon, nézz ki! Ilon még nem ment a szoba közepéig, midőn az ajtó föltárult és egy kopott katonaköpenybe burkolt férfi lépett be. Mindenki az ajtó felé nézett. Ilon volt legközelebb a belépőhöz. Ráemelte szemeit, és „Jézus Máriát“ kiáltva, a belépőhöz rohant, de az nem foghatta föl karjaiba, ájultan rogyott a földre. — Ilon, angyalom, Ilonám! — kiáltott a férfi fölkapva Ilonát. — Én vagyok,Pali. Vizet, vizet! Édes jó anyám, apám, vizet! A meglepetés, öröm, zavar, mi most keletkezett, leirhatlan. ) Köncsöginé bódultan rohant fölismert fiának. Öröme zokogásban tört ki. Köncsögi a férfi higgadtabb örömével karolta át Palit. Esztert görcsös kaczagás fogta el, és ha még annyi volt volna is, mind Pali nevét kiáltotta. Eközben a tanyai nők föllocsolták szegény Ilont, ki a megtört virágból boldogságában egyszerre fölegyenesedett sugár virágszál lett, mint a mező virága, melyet a sebes eső le- ’konyitott, de a kiragyogó nap felegyenesitett. Leirhatlan boldogan borult Pali keblére, ki könyek között mosolygó szemeit, piros ajkait, a szerelem utánozhatlan , pírjával elöntött arczát csókjai tengerével áraszta el. Köncsögi volt az első, ki szóhoz jutott. — Fiú, — mondá túláradó örömében, — te vagy-e, vagy csak lelked kisért? Ne bolondits bennünket, hanem szólj! — Én vagyok, apám, anyám, testvérim, — felelt Pali egyik karjával még mindig Ilont tartva és a másikkal rendre ölelgetve apját, anyját, nővérét és öcscsét, kinek egyébiránt már künn kijutott a váratlan viszontlátás öröméből. — De hát hol voltál eddig, honnét jösz, mit csináltál, merre jártál?— kérdé Köncsögi. — Jer, ülj le. Ehetnél-e? Nézd itt vannak: Mihály, Gyuri, Gábor! Vagy tán már nem is ismered őket? — Édes fiam, de megsoványkodtál! Látszik, hogy nem anyád konyháján voltál. Mi kell aranyom, lelkem? Eszter, láss a konyhára. Palinak ha száz szája volt volna is, nem tudott volna mindegyiknek felelni. Majdnem szétszedték. Apja tölt poharat tett eléje, anyja rétessel, pogácsával akarta teletömni száját. Az öröm megrészegítette valamennyit. Egyik sem tudta hol kezdje, mit csináljon, és az öröm a leggyermekebb kifejezésekben nyilatkozott. Ilon nem kérdezett, nem szólt, csak ott pihegett kedvese keblén. Szemeiből az öröm s boldogság könyvi szivárogtak. — Majd annak rende szerint elmondok mindent, — szólt végre Pali szóhoz jutva. — Most csak annyit mondok, hogy ma délután hazavergődtem, édesapámékat nem találtam otthon, és Kováts László bátya táltosai kirepítettek. Hanem édes aranyos anyám, nem bánom, ha valamit ennem ad, mert reggel óta nem ettem. Néhány perc múlva második, az elsőhöz hasonló vacsora párolgott az asztalon. Palit anyja és Ilon közbe fogták, és az egész társaság a hazatért fiú örömén újból hozzáfogott az evéshez. — Szent Isten! — kiáltott egyszerre föl Köncsöginé és zokogásban tört ki, amint Pali enni kezdett. — Szent Isten! Palinak hiányzik jobb kezéről két ujja! — A bizony ott maradt Temesvár alatt, — mondá Pali, s aggódva nézett Ilonra. — De hát mit tegyek? Tudom, már most nem is szeret az én rózsám? Ilon nem szólt, hanem megkapta az ujjatlan kezet, és csókjaival, könyvivel borította el. — Most már se baj, — mondá Pali örömtől sugárzó arczczal.— E csókokért odaadok még vagy két ujjat. — Se baj, katonadolog! — mondá Köncsögi. — Csak hogy itt vagy! De hát hol hagytad ujjaidat? — Kis csetepatéba keveredtünk néhány vasassal. Az egyik levágta, de nem maradtam adósa. Cserében fejét vágtam ketté. — Köncsögi-vér! — kiáltott az öreg Köncsögi tetszést eláruló mosolylyal. — Ne gondolj vele! Ilon majd segít. Vagy talán már most nem is lesz a dologból semmi, de? Ilon, kihez e kérdés volt intézve, pirulva sütötte le szemeit, és jobban Pali mellé húzódott. Én leirhatlan megindulással voltam tanúja e család boldogságának. Feledém említeni, hogy Pali engem álruhám daczára fölismert, és nagy volt öröme, hogy velem találkozhatott. Anyja néhány odasúgott szóval értesítette, hogy titokban kell lappangnom. Már lehetett éjfél, midőn a legboldogabb disznótorok egyike véget érte, és kiki nyugalom helyére távozott. Pali vacsora után elbeszélte, hogy a temesvári utolsó csata után elfogták, a temesvári kórházba vitték, ott gyógyították, és bár sebe régebben begyógyult, de csak mintegy három hét előtt szállították egy katonaszállítmánynyal Pestre, ott IX. ÉVFOLYAM.