Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-10-20 / 42. szám

IX. évfolyam, 42. szám, 1867. October 20. ANYAI FÁJDALOM. (1867. oct. 5. emlékezetére.) Összetéve kezecskéje, Bezárulva szép szeme, Mely volt egykor jobb napokban Édes anyja mindene. Oh! ez arcz mi halo­vány lett: Egy nagy fátyol szállt reá, Elfödve a sok érzelmet, Mely azt egykor vidítá. Most itt minden — csendes, néma, Csak az anya szive sír, Fáj — dobog nagy bánatában, Melyre nincsen soha ír! Elmerül még nézésébe, Itt van megholt mindene, Itt van lelke szép reménye, Itt van megholt gyermeke. Oh irigy sors! hogy ne lássa, Eltakarják tőle el, Elragadják koporsóban, Hadd repedjen a kebel! . . . És még nézne hogyha bírna, Még követné hosszasan — De egy percz még, egy sikoltás, S összerogyik szótalan . . . Csend van ismét, — csend a házban, Végtelen csend ezalatt, Ott az üres ágy, a játék, Minden úgy, mint ott maradt. És a mint szemét fölvetve, Az anya széjjeltekint, Az irgalmatlan valóság Oh! eszébe jut megint! Sírva, ríva f­ölsikoltva, Szerteszéjjel kél és fut, Minden egyes játékszernél Kis fia eszébe jut. Ezt szerette, — ezt csinálta, Itt mulatott be felett, Kincse lesz a fájó szívnek Minden kis papirszelet. Im ez itt eszébe juttat Gyermekétől egy vonást, Ez egy elhangzott édes szót, Ez meg egy kedves szokást. Végre a kis ágyhoz futva, Nagy zokogva rá­borul, Arczát a párnába rejtve, Csókja, könye arra hull. Nincs ki vigasztalni tudná, Oly végetlen bánata! Mégis boldogabb nálamnál, Jó helyen van magzata! MAJTHÉNYI FLÓRA. A BARDERIALISTA. — BESZÉLT. — Irta: DEÁK FARKAS. (Folytatás és vége.) — Ne lássa az ember ezeket a leányokat, . . . talán va­lami van a mostani levegőben, hogy a leányokat úgy utolérte az őszinteség; te Mari, te hallgató, te szenteskedő te, hát mi­ket beszélsz, hiszen te nem vagy már gyermek mint ez, talán te is Visontai Aladár urfit szereted? — Nem atyám, én mást, egészen mást szeretek, én sze­retem Hartay Viktort. — No ez más, — valóban egészen más, ez kedvemre való *) Eddig „Flóra“ név alatt irt. Szerk. 42

Next