Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)

1871-05-05 / 36. szám

Brassó, 1871. Első évi folyam 3­1. szám. Péntek, május ). Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvé­tetnek a szerkesztőségben és Römer és Kamner nyom­dájában. Megjelenik ez a lap heten­­kint kétszer kedden és pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás : Kenyeres Adolf ügyvéd­i irodája, Nagypiaczon, Brassó 1871. május 3-án. A „Kronst­ädter Zeitung“ 69-ik számá­ban a mi jó kollegáink megemlékeztek a Nemeréről és viribus unit is ki is tettek magukért. Tulajdonképen nem is volna miért hozzá­szólni az egész okoskodáshoz, mert aligha volt valakire valami különös hatás­­sal, hanem most különös dolgunk nem lé­vén, ebben az esős időben jobb hiányában erről is beszélgethetünk. Előre bocsájtjuk, hogy a Nemere bé­­ke-tilinkója — des „Nemere Friedensschal­mei“­­— czím alatt írt czikknek mesterei nem csekély hatásra számítottak. A jó kollegák nem óhajtottak keve­sebbet kivinni, mint a Nemerét gyűlöltté tenni, a románok és magyarok között kö­tött testvériséget megingatni és a német polgárokat a la Elsass és Lotharingia beke­belezni. Nem jól számítottak, kedves kollegák, mert hát mi esmérjük kenteket, s ha bár nem is vagyunk oly finom szervezetinek, mint mások, azért minket enyves vizzel, még piros csizmával még sem fognak meg. — A Nemerének mindazok, kik önző czélokat követnek, a Mutterlandot mindenek felébe helyezik és a meghagyás elől privi­légiumokkal szeretnének takarózni, úgy sem barátai; de mi ezen egy perczig sem aggódunk, az ilyen barátokat mi szívesen oda­engedjük Bismarcknak, ő talán még valaha hasznukat veheti. Román testvéreinknek volt alkalmuk megismerni azon sireni hangokat, a­melye­ken önök zengedezni szoktak, nem szállnak azok az önök lépvesszeire. A velünk kö­tött testvéri viszonyt pedig mindaddig, míg látják, hogy mi minden önzés nélkül a szabadságért és egyenjogúságért küzdünk, szentnek fogják tartani és velünk lesznek bár­mely körülmények között , ez teljes meggyőződésünk. Önök a német győzelmek óta nagy ostentatióval nevezik magukat „némete­k­­n­e­k“, de a mi német polgáraink látták a németeket, és ha jól tudjuk, az annektálás iránt nem éreznek egy cseppet is nagyobb rokonszenvet mint a szegény elsassiak. Testvéresülésünket pedig nehéz lesz a „pojanai fraternizálással“ egy kaptára ütni, vagy épen tréfának venni. Nézzenek kö­rül, jó bácsik, a közöttünk és román test­véreink között létrejött viszony az egész ha­zában, sőt még Romániában is visszhangra és elismerésre talált. E biz így van, önöknek ez nem tet­szik, de hát ki tehet róla, ez ellen nincs „privilégiu­mft. Lévén tehát, hogy a románok és ma­gyarok között tartott testvéresülési ünne­pély nevezetesebb esemény, mint a­milyen­nek önök szerették volna, hogy legyen, nem lehet tolakodásnak nevezni, hogy az ez alkalommal érzetté nyilvánított hűségün­ket felséges szeretett királyunknak tudtára kívántuk adni, a­mit is ő felsége talán azért, hogy nincsen annyira elcsépelve, mint másoké, köszönettel és kegyteljesen tudomásul méltóztatott venni. Furcsa do­log, hogy ő felsége azok iránt a honpol­gárok iránt is, a­kik közül egy-egy ezred­ben kettőnél több is van, a­ki nem írás­tudó, jó indulattal viseltetik. Most már térjünk által a német kér­désre. — Igaz, hogy Osztrák-Magyarország a porosz franczia háború alatt semlegesen viselte magát, és épen ezért nem lett volna egyik nemzetiségnek sem oka, a poroszok győzelmei feletti örömében diadal ünnepet ülni, valamint a többi nemzetiségek sem rendeztek halotti torokat. Kár hogy nem nevezték meg a helye­ket, hogy a Lajtán innen és túl melyik számtalan helyeken rendeztek győzelmi ün­nepélyeket. A­hol tudomásunk szerént ren­dezve voltak, mindenütt fordultak elő némi tréfaságok. Pestre nézve megjegyezzük, hogy ott a győzelmi ünnepélyt idegenek rendezték, a­kiktől azt rész néven senki sem veszi, lévén, hogy tőlük semminemű hazafiságot követelni nem lehet. Önök a német egységért rajonganak, és tele torokkal kívonták Elsass és Lotha­ringia bekebelezését, mivel azok egykor a német császársághoz tartoztak. Hiszen önök nagy tudósok és így azt is tudják, hogy Austriának egy része hason­lóképen a német császársághoz tartozott, és mind­addig, a­míg azok oda nem csa­toltalak, a német egység nem tökéletes. De lássák önök, mi az osztrák-magyar bi­rodalomból senki, még az önök és a német egység kedvéért sem adunk még egy tal­palatnyit sem, és mind­azt, a­ki ezt tenni vagy csak engedni is akarná, legalább is rosz hazafinak neveznék és nem tartanók érdemesnek, hogy drága hazánk kenyerét egye. . . A­mi a cultúrát illeti, megengedjük, hogy a németek szorgalmas jó polgárok, hogy tudnak olvasni és írni, még azt is, hogy sokan közülök az első pillantásra meg tudják különböztetni a bakk bab­át a nyösténytől , szóval, hogy sistematikus tu­­dásos emberek. De ez még nem elég az üdvösségre, mert látják, erre a khinaiak i­s képesek, ha­nem a­mi a valódi nagy eszméket illeti, a világ­szabadság előharczosa az a nép volt, a­melyet önök oly szívesen ócsárolnak és Poroszország létre jövetele és terjesz­kedése. (Történelmi correpetitió), írta a Denevér. Nem lesz érdektelen, Poroszország történetét, az elvitázhatlan tények lapjai közt fürkészve átfut­nunk, — és habár­ a jelenkorbani fájdalmas jelen­ségként feltűnt porosz karduralom, a szabadság el­veivel még oly ellentétben áll ; — mégis tanúságos (habár nem minden lépten követésre méltó) Porosz­­ország azon hat és fél százados pályafutása, mely­nek nyomán egy maroknyi barbár országocskából Európa egyik nagyhatalmává és a műveltség és pol­gárosodás czége alatt a német nemzet zsarnokává lett. T­­­erm­észetes, hogy ezen katonai kényuralom­nak vége is (talán hamarabb mintsem sejtjük) be fog következni, és hisszük, reményijük sőt óhajtjuk, hogy azon most a porosz sisak alatt egy prófonttá gyúrt de szabad eszméket kebelében mégis ápoló német nemzet, a Bismarkismusból a democratismusba lépve, az emberiség — — _ __ _ ___ __ __ _ no de ne prophetisáljunk, hagyjuk azt másokra, — pillantsunk a múltba. Az északi szlávok, különösen a lengyelek my­­thologiája szerint, egy sarmatha fejedelemnek négy fia volt, u. m. : Czech, Lech, Pruss és Russ és ezek apjuk — akkor nagynak képzelt — birodalmán megosztozván, Czech a csehek, Lech a lengyelek, Pruss a poroszok és Rusz az oroszok (de nem musz­kák) ős­apjaivá lettek vala ; — az igaz ezen my­thos valóságát nem bizonyíthatni, mert négy hősünk jó keresztény fogalmak szerint pogány lévén, nem matriculáztattak. Annyi áll és a történelem lapjaiból kivehető, hogy a „Keleti tenger, Visztula és Memmel“ közti föld a X. század körül „Prud­a, Prutenia és Bo­russia“ nevekkel neveztetett, és 927. évben állítta­tott fel a német birodalomnak Borussia barbár népei elleni megvédése szempontjából az „északi őrgróf­­ság“ Henrik (a madarász) német cszászár egyszers­mind szász fejedelem által ; — t. i. az Oder vize partján lakozott szlávok részint leigáztatván, részint észak keletfelé „Borussiába“ tzetvén, midőn főváro­suk „Bronabór“ (brona-borona, bór­gén, bru-erdő­­fekete, sötét fenyves erdő-lengyelül) is elfoglaltatott s neve „Brandenburggá“ németesizetett, (Hódvilág- Halvelagren etc.) az őrgrófság és idővel a „branden­burgi“ nevet vette fel, és az első örökös őrgróf 1133- ban Albrecht (der Bar) Ballenstädti gróf (később az anhalt — hamburgi hercegek ősapja) lett A „poroszok“ illetőleg „borussoknak“ a keresz­tény hitre való térítése érdekében már ezelőtt léte­tett több kísérlet, — de ők kriv névvel címzett fő­papjaik által vezettetve mindenkor ellentállottak még az erőszakos térítésnek is. Adalbert (a szent) prágai érsek, a ki I. Ist­ván magyar királyt is megkeresztelte, — mint té­rítő a borussok közé menvén 997. év April 23-án, egy pogány pap által, ott hol ma Fischhausen áll öletett meg. (Boleslav lengyel király Adalbert — lengye­lül Wojeciech — testét kiváltván, azt a gneznai székes­egyház sírboltjába temettette ; — hogy és mint került Adalbert koponyája az esztergomi érseki kincstárba ? — Adalbertnek két koponyája volt e­z az illető egyházi okmánytárak volnának képesek felvilágosíthatni, de ez némely reliquiák alibijének történetéhez tartozik. Hason sors érte „Bruno“ apátot is, ki 1008 Márczius havában 18 kísérőjével együtt „Litvánia“ szélén öletett meg. Minekutána a szabadságukat és ősi vallásukat féltő borusszok, a térítési erőszakoskodások folytán vérszemre kapva, „a már akkor hatalmaskodó papi befolyás gyámsága alatt állott“ keresztény de­­slav testvér“ szomszédjaik, különösen „Masovia“, a keresz­tény papság kiváló támasza ellen fordultak fegyve­rükkel, — utóbbi ország hercege „I. Konrád“, az azon időben „II. András magyar király“ által Er­délyből 1225. évben, szabadalmaikkal­ vissza­élés miatt elűzött „német lovagokat“ (kik az általuk birt Barcza vidékét a pápák birtokába adni akarták,­ hívta segítségül, velük oly tom­a szerződésre lépvén, hogy minden általuk Borussiában történendő elfog­lalás a rend örökös tulajdona legyen, valamint Kulm területe is , és minekutánra a császár és pápa ezen szerződvényt megerősítették, 1230. évben jelent meg a Visztula mellett Balk Hermann a hadmester (Heer­meister) 100 lovaggal s ezek apródjai valamint fegy­verünkéivel, kiket majdan többen is követtek és kikhez nemsokára egész keresztes had csatlakozott. (Folytatása következik)

Next