Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)
1871-05-05 / 36. szám
Brassó, 1871. Első évi folyam 31. szám. Péntek, május ). Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségben és Römer és Kamner nyomdájában. Megjelenik ez a lap hetenkint kétszer kedden és pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás : Kenyeres Adolf ügyvédi irodája, Nagypiaczon, Brassó 1871. május 3-án. A „Kronstädter Zeitung“ 69-ik számában a mi jó kollegáink megemlékeztek a Nemeréről és viribus unit is ki is tettek magukért. Tulajdonképen nem is volna miért hozzászólni az egész okoskodáshoz, mert aligha volt valakire valami különös hatással, hanem most különös dolgunk nem lévén, ebben az esős időben jobb hiányában erről is beszélgethetünk. Előre bocsájtjuk, hogy a Nemere béke-tilinkója — des „Nemere Friedensschalmei“— czím alatt írt czikknek mesterei nem csekély hatásra számítottak. A jó kollegák nem óhajtottak kevesebbet kivinni, mint a Nemerét gyűlöltté tenni, a románok és magyarok között kötött testvériséget megingatni és a német polgárokat a la Elsass és Lotharingia bekebelezni. Nem jól számítottak, kedves kollegák, mert hát mi esmérjük kenteket, s ha bár nem is vagyunk oly finom szervezetinek, mint mások, azért minket enyves vizzel, még piros csizmával még sem fognak meg. — A Nemerének mindazok, kik önző czélokat követnek, a Mutterlandot mindenek felébe helyezik és a meghagyás elől privilégiumokkal szeretnének takarózni, úgy sem barátai; de mi ezen egy perczig sem aggódunk, az ilyen barátokat mi szívesen odaengedjük Bismarcknak, ő talán még valaha hasznukat veheti. Román testvéreinknek volt alkalmuk megismerni azon sireni hangokat, amelyeken önök zengedezni szoktak, nem szállnak azok az önök lépvesszeire. A velünk kötött testvéri viszonyt pedig mindaddig, míg látják, hogy mi minden önzés nélkül a szabadságért és egyenjogúságért küzdünk, szentnek fogják tartani és velünk lesznek bármely körülmények között , ez teljes meggyőződésünk. Önök a német győzelmek óta nagy ostentatióval nevezik magukat „németeknek“, de a mi német polgáraink látták a németeket, és ha jól tudjuk, az annektálás iránt nem éreznek egy cseppet is nagyobb rokonszenvet mint a szegény elsassiak. Testvéresülésünket pedig nehéz lesz a „pojanai fraternizálással“ egy kaptára ütni, vagy épen tréfának venni. Nézzenek körül, jó bácsik, a közöttünk és román testvéreink között létrejött viszony az egész hazában, sőt még Romániában is visszhangra és elismerésre talált. E biz így van, önöknek ez nem tetszik, de hát ki tehet róla, ez ellen nincs „privilégiumft. Lévén tehát, hogy a románok és magyarok között tartott testvéresülési ünnepély nevezetesebb esemény, mint amilyennek önök szerették volna, hogy legyen, nem lehet tolakodásnak nevezni, hogy az ez alkalommal érzetté nyilvánított hűségünket felséges szeretett királyunknak tudtára kívántuk adni, amit is ő felsége talán azért, hogy nincsen annyira elcsépelve, mint másoké, köszönettel és kegyteljesen tudomásul méltóztatott venni. Furcsa dolog, hogy ő felsége azok iránt a honpolgárok iránt is, akik közül egy-egy ezredben kettőnél több is van, aki nem írástudó, jó indulattal viseltetik. Most már térjünk által a német kérdésre. — Igaz, hogy Osztrák-Magyarország a porosz franczia háború alatt semlegesen viselte magát, és épen ezért nem lett volna egyik nemzetiségnek sem oka, a poroszok győzelmei feletti örömében diadal ünnepet ülni, valamint a többi nemzetiségek sem rendeztek halotti torokat. Kár hogy nem nevezték meg a helyeket, hogy a Lajtán innen és túl melyik számtalan helyeken rendeztek győzelmi ünnepélyeket. Ahol tudomásunk szerént rendezve voltak, mindenütt fordultak elő némi tréfaságok. Pestre nézve megjegyezzük, hogy ott a győzelmi ünnepélyt idegenek rendezték, akiktől azt rész néven senki sem veszi, lévén, hogy tőlük semminemű hazafiságot követelni nem lehet. Önök a német egységért rajonganak, és tele torokkal kívonták Elsass és Lotharingia bekebelezését, mivel azok egykor a német császársághoz tartoztak. Hiszen önök nagy tudósok és így azt is tudják, hogy Austriának egy része hasonlóképen a német császársághoz tartozott, és mindaddig, amíg azok oda nem csatoltalak, a német egység nem tökéletes. De lássák önök, mi az osztrák-magyar birodalomból senki, még az önök és a német egység kedvéért sem adunk még egy talpalatnyit sem, és mindazt, aki ezt tenni vagy csak engedni is akarná, legalább is rosz hazafinak neveznék és nem tartanók érdemesnek, hogy drága hazánk kenyerét egye. . . Ami a cultúrát illeti, megengedjük, hogy a németek szorgalmas jó polgárok, hogy tudnak olvasni és írni, még azt is, hogy sokan közülök az első pillantásra meg tudják különböztetni a bakk babát a nyösténytől , szóval, hogy sistematikus tudásos emberek. De ez még nem elég az üdvösségre, mert látják, erre a khinaiak is képesek, hanem ami a valódi nagy eszméket illeti, a világszabadság előharczosa az a nép volt, amelyet önök oly szívesen ócsárolnak és Poroszország létre jövetele és terjeszkedése. (Történelmi correpetitió), írta a Denevér. Nem lesz érdektelen, Poroszország történetét, az elvitázhatlan tények lapjai közt fürkészve átfutnunk, — és habár a jelenkorbani fájdalmas jelenségként feltűnt porosz karduralom, a szabadság elveivel még oly ellentétben áll ; — mégis tanúságos (habár nem minden lépten követésre méltó) Poroszország azon hat és fél százados pályafutása, melynek nyomán egy maroknyi barbár országocskából Európa egyik nagyhatalmává és a műveltség és polgárosodás czége alatt a német nemzet zsarnokává lett. Természetes, hogy ezen katonai kényuralomnak vége is (talán hamarabb mintsem sejtjük) be fog következni, és hisszük, reményijük sőt óhajtjuk, hogy azon most a porosz sisak alatt egy prófonttá gyúrt de szabad eszméket kebelében mégis ápoló német nemzet, a Bismarkismusból a democratismusba lépve, az emberiség — — _ __ _ ___ __ __ _ no de ne prophetisáljunk, hagyjuk azt másokra, — pillantsunk a múltba. Az északi szlávok, különösen a lengyelek mythologiája szerint, egy sarmatha fejedelemnek négy fia volt, u. m. : Czech, Lech, Pruss és Russ és ezek apjuk — akkor nagynak képzelt — birodalmán megosztozván, Czech a csehek, Lech a lengyelek, Pruss a poroszok és Rusz az oroszok (de nem muszkák) ősapjaivá lettek vala ; — az igaz ezen mythos valóságát nem bizonyíthatni, mert négy hősünk jó keresztény fogalmak szerint pogány lévén, nem matriculáztattak. Annyi áll és a történelem lapjaiból kivehető, hogy a „Keleti tenger, Visztula és Memmel“ közti föld a X. század körül „Pruda, Prutenia és Borussia“ nevekkel neveztetett, és 927. évben állíttatott fel a német birodalomnak Borussia barbár népei elleni megvédése szempontjából az „északi őrgrófság“ Henrik (a madarász) német cszászár egyszersmind szász fejedelem által ; — t. i. az Oder vize partján lakozott szlávok részint leigáztatván, részint észak keletfelé „Borussiába“ tzetvén, midőn fővárosuk „Bronabór“ (brona-borona, bórgén, bru-erdőfekete, sötét fenyves erdő-lengyelül) is elfoglaltatott s neve „Brandenburggá“ németesizetett, (Hódvilág- Halvelagren etc.) az őrgrófság és idővel a „brandenburgi“ nevet vette fel, és az első örökös őrgróf 1133- ban Albrecht (der Bar) Ballenstädti gróf (később az anhalt — hamburgi hercegek ősapja) lett A „poroszok“ illetőleg „borussoknak“ a keresztény hitre való térítése érdekében már ezelőtt létetett több kísérlet, — de ők kriv névvel címzett főpapjaik által vezettetve mindenkor ellentállottak még az erőszakos térítésnek is. Adalbert (a szent) prágai érsek, a ki I. István magyar királyt is megkeresztelte, — mint térítő a borussok közé menvén 997. év April 23-án, egy pogány pap által, ott hol ma Fischhausen áll öletett meg. (Boleslav lengyel király Adalbert — lengyelül Wojeciech — testét kiváltván, azt a gneznai székesegyház sírboltjába temettette ; — hogy és mint került Adalbert koponyája az esztergomi érseki kincstárba ? — Adalbertnek két koponyája volt ez az illető egyházi okmánytárak volnának képesek felvilágosíthatni, de ez némely reliquiák alibijének történetéhez tartozik. Hason sors érte „Bruno“ apátot is, ki 1008 Márczius havában 18 kísérőjével együtt „Litvánia“ szélén öletett meg. Minekutána a szabadságukat és ősi vallásukat féltő borusszok, a térítési erőszakoskodások folytán vérszemre kapva, „a már akkor hatalmaskodó papi befolyás gyámsága alatt állott“ keresztény deslav testvér“ szomszédjaik, különösen „Masovia“, a keresztény papság kiváló támasza ellen fordultak fegyverükkel, — utóbbi ország hercege „I. Konrád“, az azon időben „II. András magyar király“ által Erdélyből 1225. évben, szabadalmaikkal visszaélés miatt elűzött „német lovagokat“ (kik az általuk birt Barcza vidékét a pápák birtokába adni akarták, hívta segítségül, velük oly toma szerződésre lépvén, hogy minden általuk Borussiában történendő elfoglalás a rend örökös tulajdona legyen, valamint Kulm területe is , és minekutánra a császár és pápa ezen szerződvényt megerősítették, 1230. évben jelent meg a Visztula mellett Balk Hermann a hadmester (Heermeister) 100 lovaggal s ezek apródjai valamint fegyverünkéivel, kiket majdan többen is követtek és kikhez nemsokára egész keresztes had csatlakozott. (Folytatása következik)