Nemzet, 1883. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1883-02-02 / 32. szám

Melléklet a »Nemzet« február I. 3- ik számához. Még egy szó a bécsi camarilla kérdésében. írta: Kovács Lajos. Hazánk történelmének nincs érdekesebb, de egyszersmind kevésbé felderített szakasza, mint szá­zadunk második n­egyedének története. E korra vo­natkozólag helyén­valónak láttam emlékeimből — természetesen nem a mások, hanem a magam felfo­gása szerint — egyet mást elmondani. Ez emlékek azonban igen vegyes fogadtatásra találtak s külö­nösen Pulszky Ferencz a »Pesti Napló« egyik januári számában határozottan megtámadott értük. E gazdag szakasz történelmi feldolgozása rop­pant készletet követel az anyagban és a­ki ennek becsét érzi, az csak örülni tud az »Életem és korom« féle memoire-oknak és minden új adaléknak, mi az anyagot gyarapítja. És ha maga élt azon jogával, hogy korának eseményeit — saját szempontjából fel­fogva — elmondja, tisztelni fogja másnak e jogát és nem veszti el azonnal az egyensúlyt, ha más is el­mondja, a­mit életében és korában máskép látott. Nekem pedig — Pulszky Ferencz engedémé­vel — épen sajátságos jogom, sőt kötelességem korom eseményeit épen azon felfogásban elmondani, mint azt teszem, és pedig nem csak azért, mert saját isten adta szemeimmel úgy láttam, hanem főleg azért, mert van a fentebelt történelmi korszaknak egy sa­játságos felfogása vagy megvilágítása, mely téren a sors mostohasága által már csak egyedül állok, ki, bármi gyarló legyen is hivatásom és erőm, legtöbbet adhatok, mert legtöbbet bírok az utókor tájéko­zására. Ez pedig­­. korunk eseményeinek gr. Széchenyi felfogásábani megvilágítása. úgy hozta a sors, hogy életemnek három évét — 1846—1848 — a nagy gróf mellett töltsem oly közvetlenségben, mint senki más. A­mit vele egy idő­ben átéltem, azt megírni elutasíthatatlan kötelesség­nek néztem azért is, mert egyedül vagyok az élők közt, ki azt tehetem. A nagy gróf életét írni annyit tesz, mint a ma­gyar történelmet írni. Óriási tevékenységének minden mozdulata, agyán­ak minden gondolata a haza körül forgott. Ő egészen abban élt. Bele kelle tehát magamat helyeznem ama kor eseményeibe teljesen, sőt azokat egészen az ő felfogá­saiban feldolgoznom Ezt kell vala tennem, még akkor is, ha saját nézeteim nem azonosultak volna teljesen az ő felfogásaival és nem voltam volna a magyar po­litikában feltétlen híve, mint vagyok ma is. E viszony, melyben vele éltem, kétségtelenül oka magamat illetőleg kettőnek. Először annak, hogy korunk eseményeinek terme­­tes fejlődésében sokat máskép látok, mint Pulszky Ferencz és sok kortársak; másodszor annak, hogy mikor korunk eseményei­ről szólok s pedig, mint tettem, épen gr. Széchenyi tanú­ságára hivatkozva, akkor nem veszem számba: fog-e ez egynek-másnak nem tetszeni, köztök tán Pulszky Fe­­rencznek is. Azt pedig magának Pulszky Ferencznek — hacsak régibb emlékezéseit külföldön nem felejtette — el kell ismerni, hogy a mi időnkben nem volt Ma­gyarországon senki, ki saját hazai helyzetünk mellett a bécsi viszonyokat is bensőbben ismerte volna, mint a nagy gróf. Ebben volt nagy sikereinek egyik kulcsa i­s. Én tehát más és talán biztosabb forrásból me­ríthettem, mint­­ ő, ki különben is a régészetre, mű­­stészetre, közben a diplomatiára, nem pedig a politikai helyzetek beható tanulmányozására fordította erejé­nek javát. A­mint pedig én más forrásból merítve, a hely­zeteket is máskép fogtam fel, úgy osztoztam nagy mesteremnek azon nem irigylendő sorsában is, hogy úgy a politikában, mint most a történelmi téren is, a divatos áramlattal szemben lássam magamat. Hiában, ez fátumom. Nekem nem adatott, hogy mindenféle oltároknál áldozzam, és egy időben ellen­zéki, másban ministeri pecsovics, ismét másban repub­­licanus forradalmár, és ismét deákpárti jó pecsovics, végre is — ha ugyan végre — elzüllött, elsavanyodott ellenzék legyek. Ezért aztán tűrnöm kell, hogy másik ellenfelem (V. P.) szememre lobbantja a »Pesti Napló«-ban, hogy már 1844-ben, sőt 1863-ki »Független«-emben épen azt beszéltem, a mit most 1883-ban. Hiában, én már 1841-ben megyémben, mely Borsod mellett legszámosabb nemességgel birt, ki­mondattam az adómentesség megszüntetését és a re­formok 12 pontját mi köröztettük az országban. A forradalom alatt hasonló erél­lyel és nem csekélyebb bátorsággal küzdöttem a békepárt élén, szemben a mindenható rendkívüli hatalommal és semmi tekintetet nem ismerő forradalmárokkal. Hogy szemükben én voltam a legélesebb szálka, megolvas­hatni lapjaik akkori minden számából. Forradalom után, mihelyt ismét rés nyílt és Pulszky Ferencz Turinban fávogatta szabadulásunk szappanbuborékait, én itthon lap élére álltam és fej­tegettem a kibékülés egyedül gyakorlati modalitásait a paritáson alapuló dualizmus rendszerében, így tehát életem és korom történelmének min­den fő momentumaiban — a reformok élénk küzdel­meiben, a forradalom viharai közt és végre a kibékü­lés nehéz kérdéseiben — a harcz közepette álltam, ki­vettem mindenikből az engem megillető részt, és mert mindig meggyőződésemet követtem, az uralgó áram­lattal mindig szemben álltam, de soha meg nem bántam. De ki e korszak politikai mozgalmaiban ily következetesen határozott állást foglalt, attól hogy várhatja Pulszky, hogy e kor történelmében egészen más állást vegyen, olyat talán, mely neki is kedvére volna. Ezt — bocsássa meg nekem — nem tehetem. A közélet s annak történelme egy és azonos. Épen a kérdéses tanulmány — vagy ha Pulszkynak jobban tetszik elmefuttatás — egészen a nagy gróf tanúsá­gára támaszkodik és én biztosíthatom Pulszky Fe­­renczet, hogy abban nem talál egyetlen tételt sem, mit az ellenzék magatartásáról elmondottam, mit ne bírnék gr. Széchenyi akkori irataiból sokkal élesebb vonásokban idézni. Ezen felfogást, mely nem enyim, nevezheti aztán kedve szerint Pulszky Ferencz »pecsovics fel­fogásnak« — elmondotta már ezt 40 év előtt nem egy gyöngébb fejű ember is, mint Pulszky magának a nagy grófnak — és ő épen oly kevéssé törődött ezzel mint én ma. Pulszky Ferencz igen jól tudja, hogy törté­nelmi ügyekben nem az a kérdés : minő politikai szí­nezete van az előadásnak ? hanem az: igaz-e a mi elmondatott. Tisztelem is Pulszky Ferenczet, ha ő jó szán­dékkal bírálatot vagy c­áfolatot ir. Ez ugyan nehéz lett volna, ezért nem is érezte magát erre disponálva. Ő vezérczikket irt. Első látására megijedtem. Jó isten — gondolom — minő országháboritó csínyt követtem el, hogy a miatt a nagy dobot kell meg­ütni és a vészt kiáltani a csend közepette ? Átolvasva s látva a formát, nem csudáltam a modort. Mert bizony Pulszky Ferencz is, ma­gam is, kik ide­s­tova 40 évi időben sok minden­féle vezérczikket összeirogattunk, jól tudjuk, hogy van a vezérczikkírásnak egy faja, melynél nem a Bu­dapesti Szemle miveit olvasóira gondolunk, hanem a fórumon képzeljük magunkat tömeggel szemben, hol ha sikerül néhány jól alkalmazott frázissal támadá­sunk tárgyát megbélyegezni, nem kell az érvekre gondolni, ott a nagy, — nem az értékes szavak döntenek. »Lássátok — így kezdi a vezérczikk — a po­litikai reactiónak nincs-e visszahatása az iro­dalomra ? nem divattá lett a pecsovics-felfogás, mely mindazokat magasztalja, kiket eddig a nem­zet átka megbélyegzett.E­tteactió, pecsovicsfelfogás, nemzet átka — no már a ki ezekre fel nem indul, annak ugyan kőszive van, az nem magyar, nem hazafi. És mégis találkoznak a mai rosz világban fá­sult emberek, kikre ez sem hat, sőt azt hiszik, hogy e szép szavak már a politikában nagyon is elkoptatott banalitások, melyek alig illenek komoly bírálat nyel­vezetébe épen történelmi kérdések felett. De én ezt nem mondom. Teljék kedve benne Pulszkynak. Ezért valóban fel sem szólaltam volna. Opinionum commenta deletdies. Van azonban Pulszky vezérczikkében valami, mi túlmegy a polémiák szabados apró malitiáin. Ezt nem hallgathatom el. Czikkében Pulszky Gyulai Pált hazánk legki­tűnőbb kritikusának jelezi, és valóban ennek Gyulai a történelmi és politikai szakban is elég bizonyíté­kát adta. Most azonban megtagadja tőle a képessé­get, hogy megbírálja, mi való a Budapesti Szemlébe s mint »komoly dolgot« insinuálja a nagy közönség­nek, hogy kezében »legjobb folyóiratunk előszeretettel a régi pe­csovics felfogás orgánumává lett.« Pulszkynak — de neki csak magának — lehet azt is kérdezni: szabad-e az Akadémia megbízásából megjelenő folyóiratba, a gr. Széchenyi felfogásaira alapított történelmi vázlatokat felvenni ? E féle beszédhez, mely önmagát elitéli, nem kell commentár. E helyett inkább áttérek a megtámadott téte­lek megvilágítására, hogy kimutassam, mikép ha az ember szeszélyeitől megragadva polémiába sodorta­­tik és nem hagy időt magának a bonczoló ész hig­gadt működésére, okvetetlenül hínárba jut, miből ha A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 1. 11 A Damokosok. Regényes történet. Irta: J­ók­a,i­ók.Dór. Buzdurgán. (Folytatás.) Egyszer aztán megint csak kisirt szeműnek ta­lálta Boldizsár bá­­ska asszonyt. — Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet ? — Támadt rá atyafiságos zsémbeléssel a húgára. Miért itattuk meg ismét az egereket ? Az csak húzódozott s felelt is, meg nem is: »hát csak van én nekem elég okom, hogy sírással tölt­sem a napjaimat.« — Épen annyi, mint százezer özvegy asszonynak Erdélyországban, a ki mind úgy van, a­hogy te. Ha azok mind rákezdenek nap-naponta a sírást: uram őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De te neked még kevesebb okod van annyival, hogy hirt hallasz az uradról. — Hirt ám. Szepegett az asszony, de milyen hirt ? — No hát milyent ? Talán bizony hátul kötöt­ték a sarkát ? — Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve ! — Hogyne állna ? Mikor egész nap nekem mu­zsikálnak — a hátamon. De hát ugyan mi rész hirt hallottál Tamásról ? Lánczra verték ? Ütik verik ? — Azt nem teszik. Sőt inkább .... — Talán bizony ölelgetik, csókolgatják ? Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint a­ki mindjárt sírva akar fakadni. — Mondtam ugy­e, hogy tovább ne add Están komámnak, azt a­mit tőlem hallottál ? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal, hogy hja bizony a Tamás szemre való legény, a bizony megtetszett a murza feleségének , azóta össze is szőt­ték, boronálták a dolgukat; talán még tatárul is meg­tanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége. Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát tán­czol, a tatár ifjasszony meg a timborán muzsikál hozzá. — ugy­e, hogy ezt mondta neked Apor István uram ? — Nem! Nem ő mondta, hanem úgy ál­modtam. — Álmodtam ám : az Están komám szemei­vel. No hát akár álmodtad, akár ő tőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom, szófia beszéd! Hát ugyan olyan embernek ismered te a te derék jó uradat ? A ki a hitvesi hűsége ellen még akkor sem vétett, mi­kor világ magas paripái ragadták magukkal; hát az majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen súlyos látogatása van rajta ? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe, aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen déli magyar asszonyt. Aztán kiért ? Egy tatár debellá­­ért! Ha láttál volna valaha egy tatár asszonyt, ki­nevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával! Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső, s füleik akko­rák, hogy legyőzhetik velök magukat; s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a fülébe sugdos­hatnak vele ; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak befestve, egy ilyen madárijesztő váztól félted te az uradat, hogy elszereti tőled. Inkább attól félt­hetnéd, hogy megeszi. Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törné a szemeit a könnyektől, hogy hát jól van, nem sír többet; nem gondol erre a bolondságra. De még­is csak komolyan vette a dolgot. — Mert hiszen, lássa kegyelmed, nem azért aggok én, hogy az én Tamásom mást szerethet, nem engem. Nem vagyok én olyan irigy. De attól reszket a szívem, hogy ha azt a murza egyszer megtalálja tudni, én édes Istenem, még valami szörnyű csúfon­­dáros módon megcsonkíttatja a szegény uramat. — De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, a kitől kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a tutornak pedig mondd meg, hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én is ott legyek álmomban, mikor ő te neked álmodban ilyen híreket hord haza, mert Isten úgy segéljen olyat somodorintok a feje tarkójára — álmomban, — hogy ébren is megtapogatja a helyét. Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár­bá, de azért magának is szeget ütött ez a fejében. Mert nem igaz ám az, hogy azok a tatár asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek. Terme­tük, arczuk, hát még a szemeik! Veszedelem azok­nak a villámlásába kerülni. — Aztán húsból van az ember, még ha Domokos is. Az ilyen dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Éb­ren sincs az máskép. Az egész világtörténet egyet­len egy esetet tudott följegyezni a férfiúi erényről: az is ki tudja igaz-e ? Az a történet Potifárné és Jó­zsef között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő, a másik amúgy ? Hogy melyik mondott igazat: az excellentiás asszony-e vagy a zsidó gyerek ? ez a kérdés még nem volt Nyíregyházán ? (Ezeket Boldi­zsár há­­gyta-megta így magában.) Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett ő neki magának felmenni Gyulafehérvárra a tatár khám tillájához és siettetni az alkut, mert a­mit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság. Kalme, Buzdurgán murzának a hires nevezetes telepe ott vala, a­hol a Karaszu és a Salgir folyamok egybe­szakadnak s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt, mondhatni erős­ség , mert a két folyam csupa zuhatagosban omlott alá a hegyek közül, úgy hogy a vízsebesség miatt ha­jóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még a ki úszással akart is átjutni, számot vethe­tett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik parttól a másikig, mely a háromszöget bezárta. A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncznak, oldalas szőlőkkel, gyümölcsfák­kal beültetve, a miknek koronái közül messze kife­hérlett a múzsa palotájának márványhomlokzata, a lapos terraseokkal, a miken alkonyi órákban a háre­mét lehetett látni mulatozni távolból. — Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn voltak a parti lapályokon, azoknak a vízhez közel kellett lenni, ott vol­tak az erjesztő, posajtó medenczék. Az egész emberi lak­­csoportozat igazi tatár építmény volt: rendetlen, egy­mást támogató házak, vakolatlan falak, kiálló szaru­fák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók, közbe egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért kivül-belül lyukas épület;­­ hosszú szárnyékok, nyitott színek , semmi utcza, csak szűk sikátorok, a­mikben két öszvér ki nem kerülheti egymást: áthi­daló ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők fe­lett ; száritó esztrengák, vörös téglafalu ablaktalan ra­kodók, sötétbolt­ odók; azok előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld ron­­daság; bűz, büdösség, pestilentia a lehetőség min­den fokozatain keresztül, s mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos, cseredzett, sovány, elkényszere­dett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hur­­czolt áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, a kikről régen megfeledkeztek. — Itten gyártják a marokint, meg a bagariát. Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradi­csom van. Idáig nem hatol fel sem a posajtók lug­­szaga, sem a rabszolgák jajveszékelése. A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, a midőn a maga­sabb hegyekről egy hatalmas patakot irányzott a félszigetre, a­mi aztán a magas előfokról zuhatag­­ban omlik alá a Karasztiba. (Folyt, köv.) még oly régi viador is mint Pulszky nehéz ki­­eviczkélni. (Befejező közlemény következik.) Az élelmi­szerek drágaságáról, különös tekintettel Budapest élelmezésére.*) Irta: dr. R­eményi Ambrus. — Két közlemény. — II. A fővárosban csak az utolsó években kezd­tek behatóbban foglalkozni az eszmével, hogy Budapest élelmezését a nyugat-európai világváro­sok példájára kellene szervezni. A fővárosi élel­mezési bizottság által kihallgatott szakértőknek legnagyobb része a következő pontokban egye­zett meg: Európában talán sehol sincs oly drágító befolyása a kis közvetítésnek az élelmi­szerek tekin­tetében, mint épen Budapesten. Igen rendes dolog, hogy valamely czikk három, négy kézen megy keresz­tül, míg a consumens kezébe kerül, a­ki gyakran két­szeres, háromszoros, sőt még nagyobb árát fizeti meg az eredetinek. Legrosszabbul jár e mellett természe­tesen a producens, kinek nevetségesen olcsó árakat fizetnek, utánna jön a fővárosi lakos, ki a valódi érték háromszorosát adja meg, minek következménye, hogy drága, kevés, rosz és sokszor meghamisított árukat bocsátanak rendelkezésére. De hogyan is történhetnék ez máskép ? A vidéki gazda, de még a környékbeli jobbmódú ember is nem jöhet fel Pestre, hogy itt czikkeit személyesen elárusítsa. Ha rá is szánná magát, nem te­hetné ki magát azon sok — nevezzük chicannak, melyet a sorompónál az állami közegek részéről, a városban a városi, különösen a helypénzszedési közegek részéről szenvednie kell; nem költheti végre idejét és türel­mét arra, hogy egy rendezetlen piacz esélyei szerint áruit eladja, vagy talán azokat még hazaszállítani is kénytelen legyen. Hiszen egy egész vig Odyssea az, mit némely gazdánk tapasztal, midőn azon heroikus vállalatra adja magát, hogy Budapesre szállítson né­mely élelmi czikkeket. A produc­ensnek tehát — a­mennyire a létező viszonyok között ily czikkekkel foglalkozni egyáltalában kedve lehet — egy közben­járónak segédkezését kell igénybe vennie, mely köz­benjárás azonban oly költséges, hogy a legtöbb eset­ben a gazdának még csak saját kiadásai is alig fe­deztetnek a végeredmény által. A budapesti szakértők csaknem egyhangúlag megegyeztek abban, — és e tekintetben úgy véleke­dem, találkozni fognak a mezőgazdák érdekeivel és kívánságaival is — hogy a mondott bajokon csak az árucsarnokok felállítása által volna segíthető. Az árucsarnokok mintaszerű intézményét tudvalevő­leg m­á­r­i­s bírja, hol — mint említettem — az új­kor legnagyobb katonai genieje vetette meg ezen in­tézmény alapját. A franczia mezőgazda a legtávo­labbi vidékről is egyszerűen ezzel a felirattal: »Köz­ponti árucsarnok, Párisban«, elküldi jól elcsomagolt áruit. Az ide czímzett áru csaknem 50% kedvezményben részesül valamennyi vasútnál. Páris­­ba érkezik, de itt az oc­voi nem tartóztatja fel, hanem egyenesen a hallókhoz vitetik. A magán­embernek szóló küldemény súlya szerint fog megadóztatni, a hallóknak szóló pedig csak akkor, miután eladatott, azon magas vagy alacsony ár szerint, a­melyen elkelt, úgy hogy itt is igen tekintélyes kedvezmény jut szá­mára. Az administratió a legpontosabb a világon. Vannak külön hivatalnokok, kik a húst, a halat, a fő­zeléket, a gyümölcsöt, a vadat, a vajat, a tojást stb. átveszik, még az­nap a reggeli órákban elárverezik és a rákövetkező 12 órában a producernek a begyűlt pénzt elküldik — a fogyasztási adónak, valamint egy csekélységnek levonásával, mely a hallok és az illető hivatalnokok díját képezi. Ezen intézetnek haszna oly sokféle, hogy azt ily röviden előadni alig lehet. A mezőgazda itt egy előtte minden pillanatban nyitva álló piac­ot talál, a­hol raisonnabilis árra okvetlenül számíthat. Szá­míthat pedig úgy, hogy semmi közvetítőre nincs szük­sége, semmiféle risk­át nem vállal, semmiféle veszte­ség nem fenyegeti, kivéve akkor, ha ő benne van a hiba, ha roszul csomagolta el küldeményét, vagy ha egészségtelen árut küldött. A­­ fővárosra nézve azon nagy előnynyel jár ezen intézmény, hogy az egész ország s annak legtávolabbi vidékei is közreműköd­hetnek az élelmezésben, úgy, hogy ez minden kö­rülmények közt biztosítva van. Nem függ a körülfekvő falvak parasztságának jó vagy rész kedvétől, hanem számíthat az egész ország tömeges productiojára, mely tömeges productio következtében túlságosan ma­gas árak nem is jöhetnek létre. Biztosítja ezenkívül a közönséget, hogy csak egészséges élelmi czikkeket kap, mert azon nagy centralisatio következtében a po­lic­iális felügyelet könnyen és hathatósan gyako­rolható. Nemrégiben Budapest polgármestere egy terje­delmes munkálatot készített e kérdésről, mely szintén az árucsarnokok felállítását czélozza. Azóta egy ma­gántársaság által ajánlat nyújtatott be egy árucsar­noknak a VII. kerületben való felállítása tárgyában. A fővárosi bizottság azonban, igen helyesen, vissza­utasította ezen ajánlatot, azon kijelentéssel, hogy­­ nem egy helyre, hanem az egész fővárosra nézve szán­­l­dékozik behozni az árucsarnokokat, és pedig oly mó­­j­dan, hogy azok nem magánosok, hanem a főváros által­­ legyenek kezelve. Az idei fővárosi budget tételei között­­ már egy 150,000 frtnyi összeg van felvéve egy áru­csarnoknak felállítása czéljából. De ez, természetes, csak próba, csak kezdet, és pedig oly kezdet, mely egyszerűen a fővárost érdekelheti, de nem a gazda­közönséget Az elárusítás itt, meglehet hogy gyor­sabban, meglehet hogy valamivel olcsóbban is fog történni, meglehet, hogy az egészségügyi felügyelet is jobb lesz, de azért a főváros élelmezése, ha mint egészet tekintjük, csak úgy lesz javítható, ha az árucsarnokoknak egy nagy rendszerét létesítjük, mely folytonos összeköttetésben állana a vidéki gazdaközönséggel, mely ezt bizonyos tekin­tetben nevelné, minden tekintetben informálná és a közönségnek teljes bizalmát bírná. Tegyük már most, hogy az árucsarnokok felál­­líttattak és hogy a gazdaközönség figyelme a szük­séges mértékben a kertészeti iparra és az élelmi czikkek előállítására fordíttatott. Az eredmény azért még mindig kétséges maradna addig, míg e két factor között az összekötő kapocs hiányzik, azaz míg a közlekedési vállalatok akár önkény­­tesen, akár egy douce, vagy nem bánom egy forte violence-nak engedelmeskedve, nem intézkednek ezen ügy követelményeihez képest. Közlekedési vállalataink ellen a panaszok eddig e tekintetben igen számosak. Ha áttekintjük a fővá­rosi élelmezési bizottság által kihallgatott szakértők­nek véleményeit, alig találunk egyet is, melyben ily­­féle panaszok nem fordulnának elő. Egy nagy gyümölcskereskedőnk pl. eze­ket mondja el: friss gyümölcsöt mint teherszállít­mányt lehetetlen, hogy távolabb eső helyekről hozas­sunk, mert annyi ideig hevertetik a vasúton, hogy végre is elrothad. Szükséges volna tehát, hogy mint gyorsszállítmányt küldjük, a­mi ismét nem történhe­tik máskép, mint kettős díj mellett, mert csak 5000 kilónál kapunk először kedvezményt. Mikor az illető egy adott alkalommal panaszkodik, hogy a gyümölcs hasznavehetetlen állapotban érkezett és hogy ennek oka a társaság, mely napokig hevertette azt, a vasút­társaság illető hivatalnoka azt feleli igen elmésen: »Ha olyan nagyon sürgős az urnak a gyümölcse, hát miért nem tetszett extraszugot rendelni a számára !« Egy más alkalommal szintén az élelmezési bi­zottságban egy tojáskereskedő még ennél is különb élményeket hoz nyilvánosságra. Elmondja, hogy az általa feladott áruval — melynél pedig egyetlen áru sem követel nagyobb óvatosságot — úgy bánnak el, akár ha téglát szállítanának; jobbra-balra, föl és le hányják-vetik, és mire Pestre ér a küldemény, az egyik része okvetlenül eltört, aztán megtörténik az is, hogy egyetlen szállítmányból 300 darabot is ellopnak. Ily kezelés mellett, természetes, kereskedő csak nagy óvatosan, mezőgazda sohasem fog vállalkozni arra, hogy áruit a vasúton küldje a fővárosba, akár létezik itt áru­csarnok, akár nem. A legfontosabb te­hát a közlekedési kérdés. Ha nem sikerül úgy a szállítás módjára, mint az időre, mint a tarifára nézve igen lényeges kedvezményeket kieszközölni, bármi intézkedéseknek is csak csekély hatásuk lesz. Az állam, melynek annyi fontos érdeke kívánja, hogy a főváros élelmezése észszerű módon történjék, kell hogy latba vesse befolyását az iránt, hogy a köz­lekedési vállalatok szakítsanak e tekintetben azon kényelmes routinnal, melynek hódolnak s vegyék te­kintetbe a közönség érdekeit, de az állam iránti köte­lességüket is. Hiszen, ha magasabb szempontból nem, úgy a saját hivatalnokaira való tekintetből is kel­lene az államnak e kérdések megoldásában segédkez­nie. Az állam által fizetett hivatalnokok Budapesten csaknem egy egész várost képeznek. Már­pedig ná­lunk ép úgy, mint másutt, az élelmi­szereknek min­den új emelkedése első­sorban a hivatalnokokat sújtja, valamint mindazokat, kik egy bizonyos fix összegből kénytelenek megélni. Ezen összeg termé­szetesen csak igen ritkán változhatik. Ugyanaz marad éveken, sőt évtizedeken keresztül, míg a pénz vétel­­ereje (Kaufkraft) folytonos hullámzásoknak van alá­vetve. Az élelmi­szerek — mondhatni, hogy minde­nütt — 10—10 évi időközökben egészen új árakat mu­tatnak. Nálunk az utolsó időkben sokkal rövidebb tartam alatt is teljes forradalom állott be e tekintet­ben , a válság pedig folyton tart és mindig az élelmi­szereknek drágulása irányában fejlődik. E tekintet­ben az állam hivatalnokai még sokkal kegyetlenebb helyzetben vannak, mint a munkások. A munkásra nézve legalább áll az »ehernes Lohngesetz« ; a mun­kabér rendesen, s habár küzdelmek árán is, odáig emelkedik, míg a munkás elutasíthatatlan szükséglete­it fedezi; nem tovább, de addig csaknem mindig. Ámde a hivatalnok számára nem létezik a nemzetgazda­ságban ily kedvezmény és az egyetlen vastörvény, mely őt érdekli, abban áll, hogy bevétele változatlan marad, kiadásai pedig minden tárgynál szakadatlanul nagyobbodnak. Az általános drágaság egyik elemének az in­­dusztriális országokban a pénzbőséget mondják, és jogosan figyelmeztettek reá, hogy minél nagyobb a pénzbőség valamely országban, vagy városban, annál nagyobb a mezőgazdasági productumoknak, de külö­nösen az élelmi czikkeknek ára is. Nem keresem, hogy ezen ok általában Magyarországra és Buda­pestre való tekintettel mennyiben állhat meg; én úgy látom, hogy nem állhat meg, mert tudjuk, hogy 1874-től 80-ig, mikor az ország és a főváros semmitől sem álltak oly távol, mint a pénzbőségtől, a budapesti élet drágasága azért nem apadt, az árak azért ugyan­azok maradtak, mint a pénz é­s munkabőség legszebb ide­jén. De ez nem tartozván szorosan tárgyamhoz,csak azt akarom constatálni, hogy az általam említett osztály­nak még a pénzbőség is csak vesztére lehet. A nagy pénzbőség semmiben sem változtatja meg a hivatal­nok helyzetét, ellenben változtatja azon áruczikkek­­nek értékét, melyek élete fentartásához nélkülözhe­tetlenek. Midőn így minden elem csak az ő vesztére tör, és az államnak nincs módjában őt megvédelmezni, nem jogos-e azon kívánság, hogy az állam interven­­tiójával tegye lehetővé legalább az élelmi­szereknek bőséges és olcsó behozatalát azon helyen, melyen az állam hivatalnokainak legnagyobb contingense székel ? Az állami közvetítés különösen a közlekedési vállalatoknál bírna fontossággal, habár igen való­színű, hogy vasutaink, belátva a nagy hasznot, me­lyet — akár némi áldozatok árán is — egy, a főváros felé irányzott ily tömeges szállításból idővel merít­hetnek, szívesen fognak ráállani, hogy e tekintetben minden kívánható kedvezményt nyújtsanak. Kezdet­ben pl. elég volna, ha hetenkint csupán egy-két vo­natot indítanának, melyek különösen a fővárosi csar­nokok számára szállítanának árukat, minden további formalitás nélkül, olcsóbb díjtételek mellett, és — a­mi a legfőbb — gyorsan! Semmi kétség előttem, hogy ily intézkedéseknek életbe léptetése után a vi­déki gazda is csakhamar fel fogja ismerni,az itt reá várakozó nagy, állandó és biztos hasznot Épen nincs okunk, oly csekély véleménynyel lenni vidéki gazda­közönségünkről, hogy feltehetnők, miszerint nem lesz benne elég intelligenc­ia, hogy a városban megkíván­­tatott minőségben termeszszen élelmi czikkeket és hogy azokat egyszerűen a legközelebbi vasúti állo­másra vigye és ezzel a felirattal ellátva: »A köz­ponti árucsarnoknak, Budapesten« útnak indítsa. Sőt én tovább megyek és hiszem, hogy ez iskola lesz a magyar mezőgazdaság számára, mely ha egy­szer hozzá szokott ezen új kereseti ághoz, idővel nemcsak Budapestet fogja élelmezhetni. És én hi­szem, hogy a budapesti árucsarnokok nemsokára azon központot fogják képezni, melyből egy nagy és vi­rágzó magyar kereskedelem élelmi czikkekben fej­lődhetik. * * - re Azon indítványban, melyet e kör igazgatóságá­nak a fővárosi élelmezés tárgyában előterjeszteni szándékozom, kérni fogom egy bizottság kiküldetését, mely a mondott irányban működjék. Ezen bizottság feladata lesz, összeköttetésbe lépni a fővárossal s véleményt mondani azon tervezetről, melyben a fővá­ros a közélelmezésre nézve véglegesen megállapodni fog. Feladata lesz másodszor, közbenjárni a fővárosi hatóságokkal egyetértőleg, a vasúti tarifáknak meg­felelő módosítása érdekében. Remény­em, e bizottságból és e körből fog ki­indulni a kezdeményezés egy külön és szigorú törvény tárgyában az élelmi­szerek meghamisítása ellen ely tör­vény Európa csaknem valamennyi országában létezik már régen, Ausztriában most fogják azt megállapítani. Azonban ezt is csak akkor fogjuk a sikernek némi reményével megtehetni, ha előbb az élelmezést álta­lában szabályozzuk s ezáltal az élelmi czikkeket hoz­záférhetőkké és olcsóbbakká tesszük. Mert a mos­tani drágaság mellett sok tekintetben az élelmi­sze­reknek surrogatumai akkor, midőn ezek nem épen veszélyes elemekkel vegyíttetnek — ilyen pl. a mes­terséges vaj — valóságos jótéteményt képezhetnek a szegényebb osztályokra nézve. Addig tehát, míg az élelmi­szereknek bőséges és lehetőleg olcsó­ behozataláról nem gondoskodtunk, hiába volna minden intézkedés a meghamisítás ellen, mert a közönség maga fog részt venni azon conspira- Az iskola és az irodalom. A hazai irodalomtörténet oktatása ma már mindenütt előkelő helyet foglal el az iskolák pro­­grammjában. A felsőbb tanintézetek ép úgy fölismer­ték nagy jelentőségét mint a középiskolák, sőt már nemcsak a nőnevelő intézetek, hanem a polgári isko­lák is, a tantárgyak sorába igtatták. Előttünk van egy tankönyv, mely immár második kiadást ért, s me­lyet szerzője épen a polgári iskolák számára irt.*) Örvendünk a hazai irodalomtörténet ismerte­tése körül kifejtett nagy buzgalomnak, mert hiszen az irodalom nálunk mindenkor ébresztője és őre volt a nemzeti közszellemnek; s illő, hogy a közművelő­dés e jelentékeny factorának tiszteletét már az iskola padjain magába szívja a fiatal nemzedék, de épen azért, mert nagyon is nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, megvárjuk, sőt méltán megkövetelhetjük, hogy ez az ismertetés helyes elvek szerint, lelkiismeretesen történjék. Az irodalomtörténet tanítása ugyanis csak akkor lehet gyümölcsöző, ha az ifjúság már korán he­lyes útbaigazításokat nyer olvasmányainak megvá­lasztása iránt; egyes irányok és írók jelentő­ségével már az iskolában megismerkedik s nincs arra kényszerítve, hogy később saját kárán okulva, tanulja meg, mit kelljen és mit ne kelljen olvasni. Mindez pedig csak úgy történhetik meg, ha a legváltozato­sabb tankönyvet is kritikai szellem lengi át, s íróik nem azon igyekeznek, hogy terjedelmes írói névsorok közlésével tegyék próbára a tanulók emlékező tehet­ségét , hanem csakis a szellem ama munkásait mél­tányolják bővebben és behatólag, kik az irodalom fejlődésében megállapodási pontokat képeznek s mél­tók arra, hogy minden időben olvastassanak. Ily ve­zérelv nélkül az irodalomtörténet oktatása soha sem lehet gyümölcsöző, a legjobb esetben is csak felületes ismeretek szerzésére vezethet. Katinszky Géza, kinek vázlatos kézi­könyvéről szólani akarunk, szintén nem látszik ismerni kellőleg feladatát, vagy nincs elég ereje e feladatnak megol­dásához. Tankönyve, melyet az előszó állítása szerint Toldy Ferencz, Névy László, Torkos és mások mun­kái után állított össze, vajmi kevés tájékoztatást nyújt *) »A magyar nemzeti irodalomtörténet vázlata.« Összeállította : Katinszky Géza, tanítóképző tanár. 2-dik kiadás. Budapest, 1881- Vilmos.

Next