Nemzet, 1883. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1883-02-02 / 32. szám
Melléklet a »Nemzet« február I. 3- ik számához. Még egy szó a bécsi camarilla kérdésében. írta: Kovács Lajos. Hazánk történelmének nincs érdekesebb, de egyszersmind kevésbé felderített szakasza, mint századunk második negyedének története. E korra vonatkozólag helyénvalónak láttam emlékeimből — természetesen nem a mások, hanem a magam felfogása szerint — egyet mást elmondani. Ez emlékek azonban igen vegyes fogadtatásra találtak s különösen Pulszky Ferencz a »Pesti Napló« egyik januári számában határozottan megtámadott értük. E gazdag szakasz történelmi feldolgozása roppant készletet követel az anyagban és aki ennek becsét érzi, az csak örülni tud az »Életem és korom« féle memoire-oknak és minden új adaléknak, mi az anyagot gyarapítja. És ha maga élt azon jogával, hogy korának eseményeit — saját szempontjából felfogva — elmondja, tisztelni fogja másnak e jogát és nem veszti el azonnal az egyensúlyt, ha más is elmondja, amit életében és korában máskép látott. Nekem pedig — Pulszky Ferencz engedémével — épen sajátságos jogom, sőt kötelességem korom eseményeit épen azon felfogásban elmondani, mint azt teszem, és pedig nem csak azért, mert saját isten adta szemeimmel úgy láttam, hanem főleg azért, mert van a fentebelt történelmi korszaknak egy sajátságos felfogása vagy megvilágítása, mely téren a sors mostohasága által már csak egyedül állok, ki, bármi gyarló legyen is hivatásom és erőm, legtöbbet adhatok, mert legtöbbet bírok az utókor tájékozására. Ez pedig. korunk eseményeinek gr. Széchenyi felfogásábani megvilágítása. úgy hozta a sors, hogy életemnek három évét — 1846—1848 — a nagy gróf mellett töltsem oly közvetlenségben, mint senki más. Amit vele egy időben átéltem, azt megírni elutasíthatatlan kötelességnek néztem azért is, mert egyedül vagyok az élők közt, ki azt tehetem. A nagy gróf életét írni annyit tesz, mint a magyar történelmet írni. Óriási tevékenységének minden mozdulata, agyának minden gondolata a haza körül forgott. Ő egészen abban élt. Bele kelle tehát magamat helyeznem ama kor eseményeibe teljesen, sőt azokat egészen az ő felfogásaiban feldolgoznom Ezt kell vala tennem, még akkor is, ha saját nézeteim nem azonosultak volna teljesen az ő felfogásaival és nem voltam volna a magyar politikában feltétlen híve, mint vagyok ma is. E viszony, melyben vele éltem, kétségtelenül oka magamat illetőleg kettőnek. Először annak, hogy korunk eseményeinek termetes fejlődésében sokat máskép látok, mint Pulszky Ferencz és sok kortársak; másodszor annak, hogy mikor korunk eseményeiről szólok s pedig, mint tettem, épen gr. Széchenyi tanúságára hivatkozva, akkor nem veszem számba: fog-e ez egynek-másnak nem tetszeni, köztök tán Pulszky Ferencznek is. Azt pedig magának Pulszky Ferencznek — hacsak régibb emlékezéseit külföldön nem felejtette — el kell ismerni, hogy a mi időnkben nem volt Magyarországon senki, ki saját hazai helyzetünk mellett a bécsi viszonyokat is bensőbben ismerte volna, mint a nagy gróf. Ebben volt nagy sikereinek egyik kulcsa is. Én tehát más és talán biztosabb forrásból meríthettem, mint ő, ki különben is a régészetre, műstészetre, közben a diplomatiára, nem pedig a politikai helyzetek beható tanulmányozására fordította erejének javát. Amint pedig én más forrásból merítve, a helyzeteket is máskép fogtam fel, úgy osztoztam nagy mesteremnek azon nem irigylendő sorsában is, hogy úgy a politikában, mint most a történelmi téren is, a divatos áramlattal szemben lássam magamat. Hiában, ez fátumom. Nekem nem adatott, hogy mindenféle oltároknál áldozzam, és egy időben ellenzéki, másban ministeri pecsovics, ismét másban republicanus forradalmár, és ismét deákpárti jó pecsovics, végre is — ha ugyan végre — elzüllött, elsavanyodott ellenzék legyek. Ezért aztán tűrnöm kell, hogy másik ellenfelem (V. P.) szememre lobbantja a »Pesti Napló«-ban, hogy már 1844-ben, sőt 1863-ki »Független«-emben épen azt beszéltem, a mit most 1883-ban. Hiában, én már 1841-ben megyémben, mely Borsod mellett legszámosabb nemességgel birt, kimondattam az adómentesség megszüntetését és a reformok 12 pontját mi köröztettük az országban. A forradalom alatt hasonló eréllyel és nem csekélyebb bátorsággal küzdöttem a békepárt élén, szemben a mindenható rendkívüli hatalommal és semmi tekintetet nem ismerő forradalmárokkal. Hogy szemükben én voltam a legélesebb szálka, megolvashatni lapjaik akkori minden számából. Forradalom után, mihelyt ismét rés nyílt és Pulszky Ferencz Turinban fávogatta szabadulásunk szappanbuborékait, én itthon lap élére álltam és fejtegettem a kibékülés egyedül gyakorlati modalitásait a paritáson alapuló dualizmus rendszerében, így tehát életem és korom történelmének minden fő momentumaiban — a reformok élénk küzdelmeiben, a forradalom viharai közt és végre a kibékülés nehéz kérdéseiben — a harcz közepette álltam, kivettem mindenikből az engem megillető részt, és mert mindig meggyőződésemet követtem, az uralgó áramlattal mindig szemben álltam, de soha meg nem bántam. De ki e korszak politikai mozgalmaiban ily következetesen határozott állást foglalt, attól hogy várhatja Pulszky, hogy e kor történelmében egészen más állást vegyen, olyat talán, mely neki is kedvére volna. Ezt — bocsássa meg nekem — nem tehetem. A közélet s annak történelme egy és azonos. Épen a kérdéses tanulmány — vagy ha Pulszkynak jobban tetszik elmefuttatás — egészen a nagy gróf tanúságára támaszkodik és én biztosíthatom Pulszky Ferenczet, hogy abban nem talál egyetlen tételt sem, mit az ellenzék magatartásáról elmondottam, mit ne bírnék gr. Széchenyi akkori irataiból sokkal élesebb vonásokban idézni. Ezen felfogást, mely nem enyim, nevezheti aztán kedve szerint Pulszky Ferencz »pecsovics felfogásnak« — elmondotta már ezt 40 év előtt nem egy gyöngébb fejű ember is, mint Pulszky magának a nagy grófnak — és ő épen oly kevéssé törődött ezzel mint én ma. Pulszky Ferencz igen jól tudja, hogy történelmi ügyekben nem az a kérdés : minő politikai színezete van az előadásnak ? hanem az: igaz-e a mi elmondatott. Tisztelem is Pulszky Ferenczet, ha ő jó szándékkal bírálatot vagy cáfolatot ir. Ez ugyan nehéz lett volna, ezért nem is érezte magát erre disponálva. Ő vezérczikket irt. Első látására megijedtem. Jó isten — gondolom — minő országháboritó csínyt követtem el, hogy a miatt a nagy dobot kell megütni és a vészt kiáltani a csend közepette ? Átolvasva s látva a formát, nem csudáltam a modort. Mert bizony Pulszky Ferencz is, magam is, kik idestova 40 évi időben sok mindenféle vezérczikket összeirogattunk, jól tudjuk, hogy van a vezérczikkírásnak egy faja, melynél nem a Budapesti Szemle miveit olvasóira gondolunk, hanem a fórumon képzeljük magunkat tömeggel szemben, hol ha sikerül néhány jól alkalmazott frázissal támadásunk tárgyát megbélyegezni, nem kell az érvekre gondolni, ott a nagy, — nem az értékes szavak döntenek. »Lássátok — így kezdi a vezérczikk — a politikai reactiónak nincs-e visszahatása az irodalomra ? nem divattá lett a pecsovics-felfogás, mely mindazokat magasztalja, kiket eddig a nemzet átka megbélyegzett.Etteactió, pecsovicsfelfogás, nemzet átka — no már a ki ezekre fel nem indul, annak ugyan kőszive van, az nem magyar, nem hazafi. És mégis találkoznak a mai rosz világban fásult emberek, kikre ez sem hat, sőt azt hiszik, hogy e szép szavak már a politikában nagyon is elkoptatott banalitások, melyek alig illenek komoly bírálat nyelvezetébe épen történelmi kérdések felett. De én ezt nem mondom. Teljék kedve benne Pulszkynak. Ezért valóban fel sem szólaltam volna. Opinionum commenta deletdies. Van azonban Pulszky vezérczikkében valami, mi túlmegy a polémiák szabados apró malitiáin. Ezt nem hallgathatom el. Czikkében Pulszky Gyulai Pált hazánk legkitűnőbb kritikusának jelezi, és valóban ennek Gyulai a történelmi és politikai szakban is elég bizonyítékát adta. Most azonban megtagadja tőle a képességet, hogy megbírálja, mi való a Budapesti Szemlébe s mint »komoly dolgot« insinuálja a nagy közönségnek, hogy kezében »legjobb folyóiratunk előszeretettel a régi pecsovics felfogás orgánumává lett.« Pulszkynak — de neki csak magának — lehet azt is kérdezni: szabad-e az Akadémia megbízásából megjelenő folyóiratba, a gr. Széchenyi felfogásaira alapított történelmi vázlatokat felvenni ? E féle beszédhez, mely önmagát elitéli, nem kell commentár. E helyett inkább áttérek a megtámadott tételek megvilágítására, hogy kimutassam, mikép ha az ember szeszélyeitől megragadva polémiába sodortatik és nem hagy időt magának a bonczoló ész higgadt működésére, okvetetlenül hínárba jut, miből ha A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 1. 11 A Damokosok. Regényes történet. Irta: Jóka,iók.Dór. Buzdurgán. (Folytatás.) Egyszer aztán megint csak kisirt szeműnek találta Boldizsár báska asszonyt. — Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet ? — Támadt rá atyafiságos zsémbeléssel a húgára. Miért itattuk meg ismét az egereket ? Az csak húzódozott s felelt is, meg nem is: »hát csak van én nekem elég okom, hogy sírással töltsem a napjaimat.« — Épen annyi, mint százezer özvegy asszonynak Erdélyországban, a ki mind úgy van, ahogy te. Ha azok mind rákezdenek nap-naponta a sírást: uram őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De te neked még kevesebb okod van annyival, hogy hirt hallasz az uradról. — Hirt ám. Szepegett az asszony, de milyen hirt ? — No hát milyent ? Talán bizony hátul kötötték a sarkát ? — Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve ! — Hogyne állna ? Mikor egész nap nekem muzsikálnak — a hátamon. De hát ugyan mi rész hirt hallottál Tamásról ? Lánczra verték ? Ütik verik ? — Azt nem teszik. Sőt inkább .... — Talán bizony ölelgetik, csókolgatják ? Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint aki mindjárt sírva akar fakadni. — Mondtam ugye, hogy tovább ne add Están komámnak, azt amit tőlem hallottál ? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal, hogy hja bizony a Tamás szemre való legény, a bizony megtetszett a murza feleségének , azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége. Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát tánczol, a tatár ifjasszony meg a timborán muzsikál hozzá. — ugye, hogy ezt mondta neked Apor István uram ? — Nem! Nem ő mondta, hanem úgy álmodtam. — Álmodtam ám : az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár ő tőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom, szófia beszéd! Hát ugyan olyan embernek ismered te a te derék jó uradat ? A ki a hitvesi hűsége ellen még akkor sem vétett, mikor világ magas paripái ragadták magukkal; hát az majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen súlyos látogatása van rajta ? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe, aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen déli magyar asszonyt. Aztán kiért ? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával! Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső, s füleik akkorák, hogy legyőzhetik velök magukat; s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a fülébe sugdoshatnak vele ; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak befestve, egy ilyen madárijesztő váztól félted te az uradat, hogy elszereti tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi. Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törné a szemeit a könnyektől, hogy hát jól van, nem sír többet; nem gondol erre a bolondságra. De mégis csak komolyan vette a dolgot. — Mert hiszen, lássa kegyelmed, nem azért aggok én, hogy az én Tamásom mást szerethet, nem engem. Nem vagyok én olyan irigy. De attól reszket a szívem, hogy ha azt a murza egyszer megtalálja tudni, én édes Istenem, még valami szörnyű csúfondáros módon megcsonkíttatja a szegény uramat. — De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, a kitől kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a tutornak pedig mondd meg, hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én is ott legyek álmomban, mikor ő te neked álmodban ilyen híreket hord haza, mert Isten úgy segéljen olyat somodorintok a feje tarkójára — álmomban, — hogy ébren is megtapogatja a helyét. Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsárbá, de azért magának is szeget ütött ez a fejében. Mert nem igaz ám az, hogy azok a tatár asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek. Termetük, arczuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába kerülni. — Aztán húsból van az ember, még ha Domokos is. Az ilyen dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az máskép. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a férfiúi erényről: az is ki tudja igaz-e ? Az a történet Potifárné és József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő, a másik amúgy ? Hogy melyik mondott igazat: az excellentiás asszony-e vagy a zsidó gyerek ? ez a kérdés még nem volt Nyíregyházán ? (Ezeket Boldizsár hágyta-megta így magában.) Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett ő neki magának felmenni Gyulafehérvárra a tatár khám tillájához és siettetni az alkut, mert amit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság. Kalme, Buzdurgán murzának a hires nevezetes telepe ott vala, ahol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt, mondhatni erősség , mert a két folyam csupa zuhatagosban omlott alá a hegyek közül, úgy hogy a vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még a ki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik parttól a másikig, mely a háromszöget bezárta. A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncznak, oldalas szőlőkkel, gyümölcsfákkal beültetve, a miknek koronái közül messze kifehérlett a múzsa palotájának márványhomlokzata, a lapos terraseokkal, a miken alkonyi órákban a háremét lehetett látni mulatozni távolból. — Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn voltak a parti lapályokon, azoknak a vízhez közel kellett lenni, ott voltak az erjesztő, posajtó medenczék. Az egész emberi lakcsoportozat igazi tatár építmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók, közbe egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért kivül-belül lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek , semmi utcza, csak szűk sikátorok, amikben két öszvér ki nem kerülheti egymást: áthidaló ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett ; száritó esztrengák, vörös téglafalu ablaktalan rakodók, sötétbolt odók; azok előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság; bűz, büdösség, pestilentia a lehetőség minden fokozatain keresztül, s mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos, cseredzett, sovány, elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurczolt áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, a kikről régen megfeledkeztek. — Itten gyártják a marokint, meg a bagariát. Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol fel sem a posajtók lugszaga, sem a rabszolgák jajveszékelése. A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, a midőn a magasabb hegyekről egy hatalmas patakot irányzott a félszigetre, ami aztán a magas előfokról zuhatagban omlik alá a Karasztiba. (Folyt, köv.) még oly régi viador is mint Pulszky nehéz kieviczkélni. (Befejező közlemény következik.) Az élelmiszerek drágaságáról, különös tekintettel Budapest élelmezésére.*) Irta: dr. Reményi Ambrus. — Két közlemény. — II. A fővárosban csak az utolsó években kezdtek behatóbban foglalkozni az eszmével, hogy Budapest élelmezését a nyugat-európai világvárosok példájára kellene szervezni. A fővárosi élelmezési bizottság által kihallgatott szakértőknek legnagyobb része a következő pontokban egyezett meg: Európában talán sehol sincs oly drágító befolyása a kis közvetítésnek az élelmiszerek tekintetében, mint épen Budapesten. Igen rendes dolog, hogy valamely czikk három, négy kézen megy keresztül, míg a consumens kezébe kerül, aki gyakran kétszeres, háromszoros, sőt még nagyobb árát fizeti meg az eredetinek. Legrosszabbul jár e mellett természetesen a producens, kinek nevetségesen olcsó árakat fizetnek, utánna jön a fővárosi lakos, ki a valódi érték háromszorosát adja meg, minek következménye, hogy drága, kevés, rosz és sokszor meghamisított árukat bocsátanak rendelkezésére. De hogyan is történhetnék ez máskép ? A vidéki gazda, de még a környékbeli jobbmódú ember is nem jöhet fel Pestre, hogy itt czikkeit személyesen elárusítsa. Ha rá is szánná magát, nem tehetné ki magát azon sok — nevezzük chicannak, melyet a sorompónál az állami közegek részéről, a városban a városi, különösen a helypénzszedési közegek részéről szenvednie kell; nem költheti végre idejét és türelmét arra, hogy egy rendezetlen piacz esélyei szerint áruit eladja, vagy talán azokat még hazaszállítani is kénytelen legyen. Hiszen egy egész vig Odyssea az, mit némely gazdánk tapasztal, midőn azon heroikus vállalatra adja magát, hogy Budapesre szállítson némely élelmi czikkeket. A producensnek tehát — amennyire a létező viszonyok között ily czikkekkel foglalkozni egyáltalában kedve lehet — egy közbenjárónak segédkezését kell igénybe vennie, mely közbenjárás azonban oly költséges, hogy a legtöbb esetben a gazdának még csak saját kiadásai is alig fedeztetnek a végeredmény által. A budapesti szakértők csaknem egyhangúlag megegyeztek abban, — és e tekintetben úgy vélekedem, találkozni fognak a mezőgazdák érdekeivel és kívánságaival is — hogy a mondott bajokon csak az árucsarnokok felállítása által volna segíthető. Az árucsarnokok mintaszerű intézményét tudvalevőleg máris bírja, hol — mint említettem — az újkor legnagyobb katonai genieje vetette meg ezen intézmény alapját. A franczia mezőgazda a legtávolabbi vidékről is egyszerűen ezzel a felirattal: »Központi árucsarnok, Párisban«, elküldi jól elcsomagolt áruit. Az ide czímzett áru csaknem 50% kedvezményben részesül valamennyi vasútnál. Párisba érkezik, de itt az ocvoi nem tartóztatja fel, hanem egyenesen a hallókhoz vitetik. A magánembernek szóló küldemény súlya szerint fog megadóztatni, a hallóknak szóló pedig csak akkor, miután eladatott, azon magas vagy alacsony ár szerint, amelyen elkelt, úgy hogy itt is igen tekintélyes kedvezmény jut számára. Az administratió a legpontosabb a világon. Vannak külön hivatalnokok, kik a húst, a halat, a főzeléket, a gyümölcsöt, a vadat, a vajat, a tojást stb. átveszik, még aznap a reggeli órákban elárverezik és a rákövetkező 12 órában a producernek a begyűlt pénzt elküldik — a fogyasztási adónak, valamint egy csekélységnek levonásával, mely a hallok és az illető hivatalnokok díját képezi. Ezen intézetnek haszna oly sokféle, hogy azt ily röviden előadni alig lehet. A mezőgazda itt egy előtte minden pillanatban nyitva álló piacot talál, ahol raisonnabilis árra okvetlenül számíthat. Számíthat pedig úgy, hogy semmi közvetítőre nincs szüksége, semmiféle riskát nem vállal, semmiféle veszteség nem fenyegeti, kivéve akkor, ha ő benne van a hiba, ha roszul csomagolta el küldeményét, vagy ha egészségtelen árut küldött. A fővárosra nézve azon nagy előnynyel jár ezen intézmény, hogy az egész ország s annak legtávolabbi vidékei is közreműködhetnek az élelmezésben, úgy, hogy ez minden körülmények közt biztosítva van. Nem függ a körülfekvő falvak parasztságának jó vagy rész kedvétől, hanem számíthat az egész ország tömeges productiojára, mely tömeges productio következtében túlságosan magas árak nem is jöhetnek létre. Biztosítja ezenkívül a közönséget, hogy csak egészséges élelmi czikkeket kap, mert azon nagy centralisatio következtében a policiális felügyelet könnyen és hathatósan gyakorolható. Nemrégiben Budapest polgármestere egy terjedelmes munkálatot készített e kérdésről, mely szintén az árucsarnokok felállítását czélozza. Azóta egy magántársaság által ajánlat nyújtatott be egy árucsarnoknak a VII. kerületben való felállítása tárgyában. A fővárosi bizottság azonban, igen helyesen, visszautasította ezen ajánlatot, azon kijelentéssel, hogy nem egy helyre, hanem az egész fővárosra nézve szánldékozik behozni az árucsarnokokat, és pedig oly mójdan, hogy azok nem magánosok, hanem a főváros által legyenek kezelve. Az idei fővárosi budget tételei között már egy 150,000 frtnyi összeg van felvéve egy árucsarnoknak felállítása czéljából. De ez, természetes, csak próba, csak kezdet, és pedig oly kezdet, mely egyszerűen a fővárost érdekelheti, de nem a gazdaközönséget Az elárusítás itt, meglehet hogy gyorsabban, meglehet hogy valamivel olcsóbban is fog történni, meglehet, hogy az egészségügyi felügyelet is jobb lesz, de azért a főváros élelmezése, ha mint egészet tekintjük, csak úgy lesz javítható, ha az árucsarnokoknak egy nagy rendszerét létesítjük, mely folytonos összeköttetésben állana a vidéki gazdaközönséggel, mely ezt bizonyos tekintetben nevelné, minden tekintetben informálná és a közönségnek teljes bizalmát bírná. Tegyük már most, hogy az árucsarnokok felállíttattak és hogy a gazdaközönség figyelme a szükséges mértékben a kertészeti iparra és az élelmi czikkek előállítására fordíttatott. Az eredmény azért még mindig kétséges maradna addig, míg e két factor között az összekötő kapocs hiányzik, azaz míg a közlekedési vállalatok akár önkénytesen, akár egy douce, vagy nem bánom egy forte violence-nak engedelmeskedve, nem intézkednek ezen ügy követelményeihez képest. Közlekedési vállalataink ellen a panaszok eddig e tekintetben igen számosak. Ha áttekintjük a fővárosi élelmezési bizottság által kihallgatott szakértőknek véleményeit, alig találunk egyet is, melyben ilyféle panaszok nem fordulnának elő. Egy nagy gyümölcskereskedőnk pl. ezeket mondja el: friss gyümölcsöt mint teherszállítmányt lehetetlen, hogy távolabb eső helyekről hozassunk, mert annyi ideig hevertetik a vasúton, hogy végre is elrothad. Szükséges volna tehát, hogy mint gyorsszállítmányt küldjük, ami ismét nem történhetik máskép, mint kettős díj mellett, mert csak 5000 kilónál kapunk először kedvezményt. Mikor az illető egy adott alkalommal panaszkodik, hogy a gyümölcs hasznavehetetlen állapotban érkezett és hogy ennek oka a társaság, mely napokig hevertette azt, a vasúttársaság illető hivatalnoka azt feleli igen elmésen: »Ha olyan nagyon sürgős az urnak a gyümölcse, hát miért nem tetszett extraszugot rendelni a számára !« Egy más alkalommal szintén az élelmezési bizottságban egy tojáskereskedő még ennél is különb élményeket hoz nyilvánosságra. Elmondja, hogy az általa feladott áruval — melynél pedig egyetlen áru sem követel nagyobb óvatosságot — úgy bánnak el, akár ha téglát szállítanának; jobbra-balra, föl és le hányják-vetik, és mire Pestre ér a küldemény, az egyik része okvetlenül eltört, aztán megtörténik az is, hogy egyetlen szállítmányból 300 darabot is ellopnak. Ily kezelés mellett, természetes, kereskedő csak nagy óvatosan, mezőgazda sohasem fog vállalkozni arra, hogy áruit a vasúton küldje a fővárosba, akár létezik itt árucsarnok, akár nem. A legfontosabb tehát a közlekedési kérdés. Ha nem sikerül úgy a szállítás módjára, mint az időre, mint a tarifára nézve igen lényeges kedvezményeket kieszközölni, bármi intézkedéseknek is csak csekély hatásuk lesz. Az állam, melynek annyi fontos érdeke kívánja, hogy a főváros élelmezése észszerű módon történjék, kell hogy latba vesse befolyását az iránt, hogy a közlekedési vállalatok szakítsanak e tekintetben azon kényelmes routinnal, melynek hódolnak s vegyék tekintetbe a közönség érdekeit, de az állam iránti kötelességüket is. Hiszen, ha magasabb szempontból nem, úgy a saját hivatalnokaira való tekintetből is kellene az államnak e kérdések megoldásában segédkeznie. Az állam által fizetett hivatalnokok Budapesten csaknem egy egész várost képeznek. Márpedig nálunk ép úgy, mint másutt, az élelmiszereknek minden új emelkedése elsősorban a hivatalnokokat sújtja, valamint mindazokat, kik egy bizonyos fix összegből kénytelenek megélni. Ezen összeg természetesen csak igen ritkán változhatik. Ugyanaz marad éveken, sőt évtizedeken keresztül, míg a pénz vételereje (Kaufkraft) folytonos hullámzásoknak van alávetve. Az élelmiszerek — mondhatni, hogy mindenütt — 10—10 évi időközökben egészen új árakat mutatnak. Nálunk az utolsó időkben sokkal rövidebb tartam alatt is teljes forradalom állott be e tekintetben , a válság pedig folyton tart és mindig az élelmiszereknek drágulása irányában fejlődik. E tekintetben az állam hivatalnokai még sokkal kegyetlenebb helyzetben vannak, mint a munkások. A munkásra nézve legalább áll az »ehernes Lohngesetz« ; a munkabér rendesen, s habár küzdelmek árán is, odáig emelkedik, míg a munkás elutasíthatatlan szükségleteit fedezi; nem tovább, de addig csaknem mindig. Ámde a hivatalnok számára nem létezik a nemzetgazdaságban ily kedvezmény és az egyetlen vastörvény, mely őt érdekli, abban áll, hogy bevétele változatlan marad, kiadásai pedig minden tárgynál szakadatlanul nagyobbodnak. Az általános drágaság egyik elemének az indusztriális országokban a pénzbőséget mondják, és jogosan figyelmeztettek reá, hogy minél nagyobb a pénzbőség valamely országban, vagy városban, annál nagyobb a mezőgazdasági productumoknak, de különösen az élelmi czikkeknek ára is. Nem keresem, hogy ezen ok általában Magyarországra és Budapestre való tekintettel mennyiben állhat meg; én úgy látom, hogy nem állhat meg, mert tudjuk, hogy 1874-től 80-ig, mikor az ország és a főváros semmitől sem álltak oly távol, mint a pénzbőségtől, a budapesti élet drágasága azért nem apadt, az árak azért ugyanazok maradtak, mint a pénz és munkabőség legszebb idején. De ez nem tartozván szorosan tárgyamhoz,csak azt akarom constatálni, hogy az általam említett osztálynak még a pénzbőség is csak vesztére lehet. A nagy pénzbőség semmiben sem változtatja meg a hivatalnok helyzetét, ellenben változtatja azon áruczikkeknek értékét, melyek élete fentartásához nélkülözhetetlenek. Midőn így minden elem csak az ő vesztére tör, és az államnak nincs módjában őt megvédelmezni, nem jogos-e azon kívánság, hogy az állam interventiójával tegye lehetővé legalább az élelmiszereknek bőséges és olcsó behozatalát azon helyen, melyen az állam hivatalnokainak legnagyobb contingense székel ? Az állami közvetítés különösen a közlekedési vállalatoknál bírna fontossággal, habár igen valószínű, hogy vasutaink, belátva a nagy hasznot, melyet — akár némi áldozatok árán is — egy, a főváros felé irányzott ily tömeges szállításból idővel meríthetnek, szívesen fognak ráállani, hogy e tekintetben minden kívánható kedvezményt nyújtsanak. Kezdetben pl. elég volna, ha hetenkint csupán egy-két vonatot indítanának, melyek különösen a fővárosi csarnokok számára szállítanának árukat, minden további formalitás nélkül, olcsóbb díjtételek mellett, és — ami a legfőbb — gyorsan! Semmi kétség előttem, hogy ily intézkedéseknek életbe léptetése után a vidéki gazda is csakhamar fel fogja ismerni,az itt reá várakozó nagy, állandó és biztos hasznot Épen nincs okunk, oly csekély véleménynyel lenni vidéki gazdaközönségünkről, hogy feltehetnők, miszerint nem lesz benne elég intelligencia, hogy a városban megkívántatott minőségben termeszszen élelmi czikkeket és hogy azokat egyszerűen a legközelebbi vasúti állomásra vigye és ezzel a felirattal ellátva: »A központi árucsarnoknak, Budapesten« útnak indítsa. Sőt én tovább megyek és hiszem, hogy ez iskola lesz a magyar mezőgazdaság számára, mely ha egyszer hozzá szokott ezen új kereseti ághoz, idővel nemcsak Budapestet fogja élelmezhetni. És én hiszem, hogy a budapesti árucsarnokok nemsokára azon központot fogják képezni, melyből egy nagy és virágzó magyar kereskedelem élelmi czikkekben fejlődhetik. * * - re Azon indítványban, melyet e kör igazgatóságának a fővárosi élelmezés tárgyában előterjeszteni szándékozom, kérni fogom egy bizottság kiküldetését, mely a mondott irányban működjék. Ezen bizottság feladata lesz, összeköttetésbe lépni a fővárossal s véleményt mondani azon tervezetről, melyben a főváros a közélelmezésre nézve véglegesen megállapodni fog. Feladata lesz másodszor, közbenjárni a fővárosi hatóságokkal egyetértőleg, a vasúti tarifáknak megfelelő módosítása érdekében. Reményem, e bizottságból és e körből fog kiindulni a kezdeményezés egy külön és szigorú törvény tárgyában az élelmiszerek meghamisítása ellen ely törvény Európa csaknem valamennyi országában létezik már régen, Ausztriában most fogják azt megállapítani. Azonban ezt is csak akkor fogjuk a sikernek némi reményével megtehetni, ha előbb az élelmezést általában szabályozzuk s ezáltal az élelmi czikkeket hozzáférhetőkké és olcsóbbakká tesszük. Mert a mostani drágaság mellett sok tekintetben az élelmiszereknek surrogatumai akkor, midőn ezek nem épen veszélyes elemekkel vegyíttetnek — ilyen pl. a mesterséges vaj — valóságos jótéteményt képezhetnek a szegényebb osztályokra nézve. Addig tehát, míg az élelmiszereknek bőséges és lehetőleg olcsó behozataláról nem gondoskodtunk, hiába volna minden intézkedés a meghamisítás ellen, mert a közönség maga fog részt venni azon conspira- Az iskola és az irodalom. A hazai irodalomtörténet oktatása ma már mindenütt előkelő helyet foglal el az iskolák programmjában. A felsőbb tanintézetek ép úgy fölismerték nagy jelentőségét mint a középiskolák, sőt már nemcsak a nőnevelő intézetek, hanem a polgári iskolák is, a tantárgyak sorába igtatták. Előttünk van egy tankönyv, mely immár második kiadást ért, s melyet szerzője épen a polgári iskolák számára irt.*) Örvendünk a hazai irodalomtörténet ismertetése körül kifejtett nagy buzgalomnak, mert hiszen az irodalom nálunk mindenkor ébresztője és őre volt a nemzeti közszellemnek; s illő, hogy a közművelődés e jelentékeny factorának tiszteletét már az iskola padjain magába szívja a fiatal nemzedék, de épen azért, mert nagyon is nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, megvárjuk, sőt méltán megkövetelhetjük, hogy ez az ismertetés helyes elvek szerint, lelkiismeretesen történjék. Az irodalomtörténet tanítása ugyanis csak akkor lehet gyümölcsöző, ha az ifjúság már korán helyes útbaigazításokat nyer olvasmányainak megválasztása iránt; egyes irányok és írók jelentőségével már az iskolában megismerkedik s nincs arra kényszerítve, hogy később saját kárán okulva, tanulja meg, mit kelljen és mit ne kelljen olvasni. Mindez pedig csak úgy történhetik meg, ha a legváltozatosabb tankönyvet is kritikai szellem lengi át, s íróik nem azon igyekeznek, hogy terjedelmes írói névsorok közlésével tegyék próbára a tanulók emlékező tehetségét , hanem csakis a szellem ama munkásait méltányolják bővebben és behatólag, kik az irodalom fejlődésében megállapodási pontokat képeznek s méltók arra, hogy minden időben olvastassanak. Ily vezérelv nélkül az irodalomtörténet oktatása soha sem lehet gyümölcsöző, a legjobb esetben is csak felületes ismeretek szerzésére vezethet. Katinszky Géza, kinek vázlatos kézikönyvéről szólani akarunk, szintén nem látszik ismerni kellőleg feladatát, vagy nincs elég ereje e feladatnak megoldásához. Tankönyve, melyet az előszó állítása szerint Toldy Ferencz, Névy László, Torkos és mások munkái után állított össze, vajmi kevés tájékoztatást nyújt *) »A magyar nemzeti irodalomtörténet vázlata.« Összeállította : Katinszky Géza, tanítóképző tanár. 2-dik kiadás. Budapest, 1881- Vilmos.